Az Odú körülötti tájat vékony hóréteg borította. A néhány napja hullott égi áldás éppen csak annyira vonta be a természetet, hogy uralkodhasson felette. Eltűntek a színek, megváltoztak a formák, és minden egyhangú komorsággal állta az időjárás kemény vasfogát.
Draco elmélázva nézett ki az ablakon, és figyelte az elnyomást tűrő vidéket, amit az est sötétje még lehangolóbbá tett. Kedvetlen volt mostanában ő e nélkül is, pedig nem kisebb esemény közeledett, mint a Karácsony, amikor viszontláthatja Hermionét, sőt egy ebéd erejéig még nővérét is. Ők voltak számára az új család, no meg Dumbledore, mégis különös sóvárgás fogta el régi otthona iránt.
A konyha felől terjengő ínycsiklandozó fogások illata, a mindenfelé csüngő díszes girlandok és anyja házsártoskodása a manókkal, mind hozzátartoztak eddig a Karácsonyhoz. Most szokatlan volt ezek nélkül, távol a Malfoy-kúria dicső épületétől, egy igencsak szegényes, háznak is alig nevezhető odúban készülődni a tél legnagyobb ünnepére.
- Gyere kisdrágám, vacsorázunk! – dugta be orrát lelkesen Mrs.Weasley, amiből Draco már tudta, hogy ez azt jelenti, megérkezett Ron és Harry.
Közös terveik némiképpen közelebb hozta őket, mégsem kívánta most a társaságukat. Képtelen volt ráhangolódni arra, hogy egy asztalnál kell ülniük, hogy viselkednie kell, hogy tűrnie kell Ron nem éppen kedves megjegyzéseit. Ráadásul számított rá, hogy Mrs.Weasley a szokásosnál is nagyobb pörgéssel és bájolgással fogja körülvenni őket, különösen a fiát, no meg a híres Harry Pottert.
Kelletlenül fordult el az ablaktól, és indult az asszony után. Már a lépcsőn hallotta a legfiatalabb Weasley lelkes beszámolóját. Egyáltalán nem érdekelte, hogy miről beszél, de hangja máris feszültté tette. Az elmúlt hetekben olyan jól megvolt ebben a házban, már elfogadott mindent, s most kifejezetten betolakodónak érezte a két fiút, még ha Ron történetesen jobban otthon volt itt, mint ő maga.
Szinte érzelem nélküli arckifejezéssel köszöntötte őket, majd egyből asztalhoz ültek. Szerencsére még alkalma sem nyílt arra, hogy belefolyjon a társalgásba, hiszen Mr.Weasley folyamatosan faggatta hol Harryt, hol saját fiát. Azok pedig készségesen válaszolgattak neki.
Draco a háttérben meghúzódva, csendesen fogyasztotta el vacsoráját, majd olyan gyorsan vonult vissza, amennyire csak tudott. Valahogy úgy tűnt számára, mintha senki nem sajnálkozott volna, hogy nélkülözniük kell társaságát. Szobájából még hosszan hallgatta az önfeledt diskurzust, majd amikor csend lett, úgy döntött, lefekvés előtt olvas egy keveset.
Azonban alighogy elővette könyvét, máris berobogott az ajtón két volt iskolatársa.
- Nálatok nem szokás kopogni, Weasley? – horkant rájuk dühösen.
- Lehet, hogy elfelejtetted Malfoy, de én itthon vagyok! – vigyorgott ártatlan gonoszsággal Ron. – Amúgy tudtad, hogy ez Percy szobája volt? Tudod, aki prefektusként egy párszor helyre tett!
- Igen, mondta anyád! – vágta oda Draco. Megpróbált higgadt maradni, bár majd szétvetette a méreg.
- Ezt a levelet Hermione küldte – nyomott egy pergamenlapot Harry a villogó szemű fiú kezébe.
Draco még vetett egy gyilkos pillantást Ronra, majd szemügyre vette a levelet.
- El sem olvasod? – kérdezte Ron, és lehuppant az alacsony rekamiéra.
- Majd, ha végre magamra hagytatok! – felelt vissza gyorsan Draco, és zsebre vágta a levelet.
- Csak nem terhes a társasságunk az uraságnak? – feszítette Ron egyre jobban a húrt. Láthatóan rendkívül szórakoztatta a helyzet. Nem minden nap fordult meg az odúban egy Malfoy, ráadásul ennyire kiszolgáltatott helyzetben még soha.
- Tudsz valami híreket Voldemortról? – kérdezte gyorsan Harry, hogy másfelé terelje a szót.
- Honnan tudna, hiszen itt kuksol naphosszat! – válaszolt flegmán Ron Draco helyett.
- Fejezd be Weasley, mert anyádra sem leszek tekintettel! – lépett az ágyhoz közel Draco, és fenyegetően villogtatta szemeit.
- Valóban, és mit készülsz tenni? Csak nem megátkozol? Hát persze, a te fajtádnak az nagyon jól megy! – pattant föl Ron, így egészen közel kerülve a másikhoz.
- Fejezzétek már be! – állt közéjük Harry. – Rendkívül gyerekesek vagytok!
- Úgy látom, most már nem csak Hermione fejét sikerült elcsavarnod, Malfoy! Gratulálok, lett még egy hódolód! – vágta oda dühösen Ron, majd kiviharzott a szobából.
- Ne foglalkozz vele! Majd megbékél! – mondta Harry halkan, miután becsapódott az ajtó Ron után.
- Kit érdekel? – vonta meg a vállát Draco, majd ledobta magát az ágyra, ahol nem sokkal ezelőtt Ron ült. – Miért nem mész utána?
- Kérdezni szeretnék tőled valamit…- nézett komolyan Harry régi ellenfelére.
- Kérdezz! – mondta Draco, bár abban a pillanatban a pokolba kívánta volna Harryt is annak ellenére, hogy lényegesen szívélyesebben bánt vele, mint vörös hajú barátja.
- Hermione miatt álltál a mi oldalunkra? – tette fel Harry a kérdést, ami már hetek, sőt hónapok óta foglalkoztatta.
Draco egy pillanatig nem válaszolt. Sokszor felvetődött ez a kérdés már az ő fejében is, és nem is csak olyan régóta tudta rá a pontos választ.
- Először én is azt hittem – kezdett hozzá őszintén – de most már tudom, hogy sokkal hamarabb megváltoztam, mint ahogyan Hermionét megszerettem. Ő csak segített nekem abban, hogy felvállaljam magam, hogy megtaláljam a helyes utat.
- Tényleg szereted őt? – talán Harry is érezte, hogy ezzel a kérdéssel túl messzire ment, de mint barátnak, és mint szövetségesnek egyaránt tudnia kellett ezt is.
- Igen! – felelte Draco határozottan. Jó volt kimondani, különösen Harrynek. Most már inkább kívánta, hogy bárcsak Ron is a szobában maradt volna, hogy ő is hallhassa válaszát. De ez így is elegendő volt. Helyére tették a dolgokat, a lányt és elhivatottságát illetően.
- Köszönöm! Csak ezt akartam tudni. Jó éjszakát! – mondta Harry, és eddigi kételyeit hátrahagyva kilépett a szobából.
Draco érezte, hogy Ronnak igaza volt: Harryt tényleg sikerült meggyőznie, és elfogadta. Elfogadta éppen annyira, mint Hermione. Éppen ezért, valószínűnek tartotta, hogy Ron ellenséges hangja mögött féltékenység húzódik meg. Most már igazán tisztában lehettek azzal, hogy hányadán állhatnak vele, már csak idő kérdése volt, hogy az ellenségeskedés utolsó szikrái is kihaljanak. Abban pillanatnyilag cseppet sem reménykedett, hogy szoros barátság alakulhatna ki közöttük, bár az igazat megvallva, nem is vágyott rá, hiszen a múlt gyűlölködései még benne is túl frissen éltek. Azért azt minden esetre jó jelnek tartotta, hogy fagyos kapcsolatuk felengedni látszott. Ez különösen azért is volt örvendetes, mert az elkövetkező napokat bizony egymás társaságában kell majd eltölteniük.
Aznap este, mielőtt elaludt volna, többször elolvasta Hermione levelét, melyben kedvesen inti, hogy ne törődjön Ron piszkálódásával, legyen vele türelmes és semmi szín alatt, ne vesszenek össze. Na persze, ezzel már elkésett a levél, de ezeknél az intelmeknél sokkal édesebb volt az a pár szerelmes vallomás, ami ezután következett. Ezeket pedig érdemes volt még többször is elolvasni. Reménykedve nézett a jövő felé, hiszen tudta, már nem kell sokat várnia, és viszontláthatja Hermionét.
Másnap reggel nagy zsongásra ébredt. A földszintről hangos beszélgetés, pontosabban lelkes ujjongások sorozata hallatszott fel. Mire teljesen magához tért, már tudta is, hogy mi történik odalent: megjöttek a karácsonyi ajándékok.
Semmi kedve nem volt lemenni, hiszen tudta, számára nem igen van csomag a fa alatt. Fájdalmasan emlékezett vissza gyermekkora karácsonyaira, amikor a seregnyi ajándék alig fért el a gyönyörűen feldíszített karácsonyfa alatt.
A szobában azonban nem maradhatott egész nap, így felöltözött komótosan, majd lebattyogott a többiek közé.
- Boldog Karácsonyt, Draco! – repült nyakába Mrs.Weasley, alighogy betette lábát a kicsiny nappaliba. – Keresd meg te is az ajándékaidat! A fiúk már mind kicsomagolták a sajátjukat.
Draco bizonytalanul indult el a karácsonyfa irányába. Még sohasem látott ennyire ízléstelenül feldíszített karácsonyfát. A legtöbb dísz valamelyik gyerek által készülhetett, amit később a gondos anya bűvölt meg, hogy valamilyen produkciót nyújtva még értékesebb éke legyen a fának. Az egyik egyfolytában forgott, a másik néha csilingelt, de volt olyan is, ami folyamatosan színes szikrákat szórt. Egy szóval, semmiben sem hasonlított gyermekkora fáihoz, mégis volt benne valami, ami szörnyűséges megjelenése ellenére megnyugvást és meghittséget teremtett a szobában. Ez pedig a szeretet volt, amellyel a díszek készülték, és amivel az anya elhelyezte őket.
Ahogy Mrs.Weasley csillogó szemmel követte kutató mozdulatait, majd ahogyan kibontogatta a csomagokat, igazán megértette: a Karácsony tényleg a szeretet ünnepe. Nem az ajándékok értéke számított, hanem az a szeretet, amivel a másik neki szánta. A ronda-zöld pulóver, a csíkos sál, meg még néhány unalmasnak tűnő könyv mind más értéket kapott, és igazán hálás volt a nőnek ezért az érzésért.
A meghitt ünnep hangulata pedig csak tovább fokozódott, amikor megérkezett a család többi tagja is. Délben már egy egész seregnyi ember ült az ünnepi asztalnál, és Draco nagy döbbenetére mindannyian megtettek mindent, hogy ő, egy idegen, egy Malfoy, egy halálfaló fia, otthon érezze magát.
Másnap reggel érkezett meg Hermione, aki csak úgy sugárzott a boldogságtól. Draco olyan gyönyörűnek találta, mint még soha. Hétköznapi ruhái helyett egy testhez simuló fekete ruhát viselt, meztelen nyakában pedig tündöklőn virított az a nyaklánc, amit nevében Mrs.Weasley vásárolt karácsonyi ajándékként.
Draco nagy sajnálatára azonban a nagy nyüzsgésben nem lehettek egy percet sem kettesben, így csak néhány pillantás és érintés árulkodhatott érzelmeikről.
Ebédre megérkezett Valeriana is Perselussal. A férfi számára láthatóan szokatlan volt ez a családi forgatag, és igen nehezen oldódott fel. A legtöbben éppen ezért inkább kerülték, nehogy részesülniük kelljen mogorva modorában. Ugyanígy tett volna Draco is, de őt Perselus elkapta néhány intő szó erejéig.
Kelletlenül hallgatta utasításait, mely során felemlegette Roxfortban tett látogatását is. Draco kezdte úgy érezni magát, mintha saját apja szemrehányásai előtt kellene szenvednie. Igen hálás volt hát nővérének, amikor karon ragadta, és magával cibálta a nappaliba.
A karácsonyfa közelében ültek le, és Valeriana egy fényképalbumot nyújtott át neki.
- Ezt neked hoztam! – mondta, és kedvesen rámosolygott.
- Köszönöm, de én…- kezdte Draco zavartan, és szeme megakadt a nő ujján ékeskedő gyűrűn, melyet végül az esküvő napján Mrs. Weasley-vel küldött levelében visszajuttatott neki.
- Te már odaadtad a legértékesebb ajándékot, amit valaha is kaptam! –pörgette meg Valeriana mosolyogva ujján az értékes ékszert, majd izgatottan leste, ahogy öccse tétován felnyitja az album borítóját, ami alatt édesanyja mosolygott vissza rá.
Draco felnézett testvérére. Nem tudta mit mondjon. Sokat jelentett számára ez a kép, de mivel nem akart túl érzelgősnek tűnni, inkább továbblapozott. Nem volt benne sok kép, de mindegyiken édesanyjuk volt látható.
- Azt akartam, hogy neked is legyen képed róla, ha már a gyűrűt visszaadtad nekem – mondta Valeriana a fejét lefelé lógató fiúnak.
- Az a gyűrű téged illet, és ma már szégyellem, hogy akkor elloptam – nézett fel Draco.
- Akartam is kérdezni, hogy mikor vetted el a szobámból? – kapott a témán Valeriana.
- Miért? – kérdezett vissza Draco gyanakodva.
- Tudni szeretném!
- Régen! – felelt nagy nehezen Draco. Valeriana jól látta arcán, hogy a válasz mögött más igazság bujkál.
- Azóta magadnál hordtad?
- Már te is kezded? – csattant föl élesen Draco. Sejtette, hogy nővére mire akar kilyukadni.
- Nem akarom, hogy őrültséget csinálj! – nézett Valeriana aggódva a nyugtalan fiúra.
- Felnőtt férfi vagyok! Senki nem szólhat bele, hogy mit csinálok! – emelte meg még jobban a hangját Draco.
- Visszamentél a kúriába? – kérdezte egyenesen Valeriana sejtve, hogy most rátapintott az igazságra.
- Elég volt végighallgatnom a férjed okoskodását! – pattant föl sértődötten Draco. – Unom már, hogy mindenki mindent jobban tud, mint én, hogy mindig arra kell várnom, mit mondanak mások, és csak azt tehetem, semmi mást!
- Draco! – szólt még Valeriana az elviharzó fiú után, de már hiába.
Draco egyenesen az emeletre sietett, ahol fülét egyből megcsapta az a felhőtlen kacarászás, ami Ron szobája felől hallatszott. Az ajtó tárva nyitva volt, és neki pont arra kellett elmennie, hogy saját szobájába juthasson. Magányra vágyott most, és nem kívánt belefolyni a népes társaság idétlen beszélgetésébe. Olyan mások voltak, mint ő! Hiába változott meg, hiába közeledett olyannyira ehhez a családhoz, még mindig nehezen tudott feloldódni társaságukban. Mert más volt beszélgetni velük, és más szórakoztatónak lenni közöttük. Erre még nem volt képes más körülmények között sem, nem hogy ilyen paprikás hangulatban. Tudta, hogy nővére csak aggódik érte, mégis bosszantotta, hogy ennyire anyáskodik felette.
Nem volt mit tenni, vett egy nagy levegőt, és sebesen elhaladt Ron szobája előtt. Az élénk beszélgetés töretlenül folyt tovább még akkor is, amikor magára csukta saját szobájának ajtaját. Úgy gondolta, hogy valószínűleg senki sem vette észre, de tévedett. Alighogy leült az ágyra, és újból felnyitotta a fényképalbum felső lapját, megjelent az ajtóban Hermione.
- Szia! – mosolygott kedvesen, majd leült mellé.
- Nézd, ez az édesanyám! – mutatta a fényképet Draco a lány felé.
- Nagyon kedves arca van!
- Igen! – helyeselt Draco lelkesen, majd továbblapozott.
- Mi történt Draco? – tette kezét finoman Hermione a fiúéra.
- Semmi, csak összeszólalkoztunk Valerianával – felelte kicsit rezignáltan Draco, majd összecsukta az albumot.
- Aggódik érted. Ráadásul a terhesség állítólag valóban más állapotba hozza nőket.
- Lehet, de akkor se kezeljen gyerekként! – emelkedett meg kissé Draco hangja.
- Nem hiszem…
- Legalább te ne veszekedj velem! – simította meg finoman Draco a lány arcát.
- Nem akarok! – csóválta meg finoman fejét Hermione, tekintete pedig máris elveszett a fiúéban.
- Akkor jó! – mosolyodott el Draco, majd mielőtt Hermione újból megszólalhatott volna, száját az övére tapasztotta.
A meglehetősen hosszú és szenvedélyes csók után Draco ajkai továbbsiklottak Hermione nyaka felé, mely ezúttal sokkal jobban szabadon volt, mint általában szokott. Finom gyöngyvirágillat kúszott fel orrán keresztül az agyáig, és teljesen elkábította. Keze máris a testhez simuló ruhán keresztül kitapogatta a finom idomokat, miközben vágya kezdett eluralkodni rajta.
- Arra gondoltam, - lehelte Hermione fültöve mögé. Jól érezte, ahogy érintésére a lány libabőrösen összerándul, ezért finoman végigszántotta újból ajkával az érzékeny területet, majd folytatta – hogy amíg itt leszel, talán kereshetnénk rá alkalmat, hogy ott folytathassuk, ahol a múltkor abbahagytuk.
Hermione alig tudott odafigyelni arra, amit a fiú mond, mert minden egyes szó között újabb érzéki ízlelgetéssel illette testének különböző pontjait.
- Igen… de… előbb… meg… kell beszélnünk valamit – pihegte a fiú karjai között.
- Nem kell beszélni – türelmetlenkedett Draco, és hogy szavainak nyomatékot adjon, szájával újból befogta a másikét.
- De igen! – húzódott el aztán Hermione.
- Mi a baj? – kérdezte homlokráncolva Draco, és csalódottan tapasztalta kedvese hirtelen kijózanodását.
- Tudod, én is, mint mindenki a Roxfortban, iszom a tulipánfa virágának főzetét…
- A mit? – nézett érdeklődve Draco a lányra, bár nem igazán értette, hogy jön ez most ide.
- Ez egy kedélyjavító bájital, melynek titkos receptjét állítólag a Beauxbatonsból hozták a bokrokkal együtt – adott gyors magyarázatot Hermione, de Draco ettől még cseppet sem lett okosabb.
- És?
- Szóval, úgy hallottam, hogy Miss.Lloyd, vagyis Mrs.Piton ezért lett terhes…
- A főzettől? – rándult fel Draco szemöldöke a homlokába.
- Nem, dehogy, csak állítólag néhány fogamzásgátló bűbáj hatástalan a főzettel szemben, vagyis nem ér semmit – Hermione megkönnyebbülve sóhajtott fel, mikor mondandója végére ért.
- Hát ez aggaszt? – mosolyodott el Draco, és úgy nézett Hermionéra, mint egy csacska kislányra, amitől persze az nem is érezte jól magát a bőrében.
- Igen! – felelte sértődötten, jelezve, hogy nem tetszik neki Draco nemtörődömsége.
- Emiatt egy percig se fájjon a fejed! – túrt bele Draco a lány hajába, majd tarkójánál fogva közelebb húzta magához. – Majd én gondoskodom a dologról! – mondta, majd hogy Hermione ne akadékoskodhasson tovább, hosszan megcsókolt megcsókolta…
Pedig csak neki okozott igazán fejfájást ez az aprócska információ! Persze, hogy nem akart ő még ilyen korán apa lenni, sőt az igazat megvallva akkor még abban sem volt biztos, hogy valaha akar-e majd apa lenne. Vágya azonban cseppet sem csökkent ettől a hírtől, sőt a félelem, hogy talán ezúttal is meg kell tartóztatnia magát, még jobban felajzotta, és már biztos volt benne, hogy rövidesen ki kell derítenie, hogy melyik bűbáj hathatós a főzet mellett. A kérdés már csak az volt, hogy kitől tudhatná meg a leghamarabb.
Hosszas tanakodás, és őrlődés után úgy döntött, hogy Piton éppen annyira kívülálló, mint amennyire bennfentes lett nővére révén. Már csak a megfelelő pillanatot kellett megtalálnia, hogy letámadhassa nem mindennapi kérdésével. Szerencsére nővére és férje látogatása egészen elhúzódott estig, sőt a házigazdák unszolására még maradtak másnapra is. Így alkalma nyílhatott volna több is, de szinte egész nap együtt volt a társaság, sőt Piton folyton Valeriana sarkában kajtatott, hogy aggódó szemeivel figyelhesse minden mozzanatát. Ezt persze Draco nem csak személyes okokból nem értetette, hanem azért sem, mert Valeriánán, tekintélyesen gömbölyödő pocakján kívül, igazán nem volt semmi különös, főleg nem olyan, amiért esetleg aggódni kellett volna. Olyan volt, mint minden más nő, csak éppen jóval teltebb.
Este aztán eljött az ő pillanata. A nappaliban volt mindenki, amikor Piton éppen az emeletről érkezett le. Draco máris előtte termett, és az üres konyhába invitálta.
Ott aztán olyan izgatottan topogott a férfi előtt, hogy nem is volt csoda, hogy az egyenesen sültbolondnak nézte.
- Bökd már ki, hogy mit akarsz! – szólt türelmetlenül, mikor látta tipródását.
- Szeretnék kérdezni valami bizalmasat, ha már sógorok lettünk – kezdett bele végül Draco, és megpróbált szenvtelenül belenézni volt tanára szemébe.
- Csak ne raggattasd el magad annyira! – pufogott vissza Piton. – Mond már!
- Hallottam, hogy volt egy kis gondjuk a tulipánfavirág-főzettel, vagyis ennek köszönhető, hogy most Valeriana…
- Ez nem hiszem, hogy rád tartozik! – lobbant lángra Perselus mindig sápadt arca.
- Persze hogy nem, csak szükségem lenne egy jó bűbájra, mert én nem szeretnék így járni!
Draco jól látta a férfi szemein, hogy legszívesebben felképelné, és biztosan meg is tette volna, ha a nappaliból Valeriana nem figyelte volna őket olyan nagy érdeklődéssel, miközben Hermionéval és Mrs.Weasley-val társalgott.
- Vajon Miss.Granger is szeretné, hogy szükség legyen egy ilyen bűbájra? – kérdezte némi csend után Piton kellemetlen éllel.
- Ez viszont azt hiszem, magára nem tartozik! – vágott vissza Draco, bár megpróbált higgadt maradni, nehogy lemaradjon a várt segítségről.
- Akkor miért kötöd az orromra? – kötözködött Piton tovább igen nagy kedvvel.
- Higgye el, ha lenne más, akkor biztosan nem magát kérdeztem volna! – szájalt vissza Draco.
- Vannak még egy páran itt rajtam kívül! – intett kezével a férfi a nappali felé gúnyosan mosolyogva, bár sejtette, hogy a főzet különlegessége miatt valószínűleg tényleg ő az egyetlen a házban, aki ismeri a megfelelő varázsigét.
- Most segít, vagy nem! – fogta suttogóra Draco, mert attól tartott, hogy heves beszélgetésük feltűnést kelt majd.
- Meg kell, hogy mondjam, nem szívesen! – húzta fel szemöldökét Piton, mintha magasról nézne lefelé Dracora, bár kettejük közül talán ő volt egy hajszálnyival alacsonyabb.
- Ha erkölcsi prédikációra lenne szükségem, akkor nem magát kérdeztem volna! – vette elejét egy újabb intelemáradatnak Draco.
Piton összehúzta a száját, amitől úgy nézett ki, mint egy öregember, akinek már régen kipotyogtak a fogai, majd odabökött Draco felé egy ismeretlen varázsigét, és távozott.
Draco fejében megfordult egy pillanatra, hogy Piton esetleg tréfát űz vele, de úgy gondolta, hogy Valerianára való tekintettel talán még sem tenné azt. Ezek után már csak arra vágyott, hogy végre eljöjjön a pillanat, amikor alkalmaznia kell ezt a bűbájt…