Hermione az ágyon ült, hátát a falnak támasztotta. Amíg figyelte Draco komor arcát, amint a ferde ablakon át a semmibe réved, azon tűnődött, hogy vajon miért van az, hogy amikor az ember már úgy gondolná, hogy minden rendben van, akkor mindig történik valami, vagy ahogy Arnold bácsikája mondaná: „mindig szarik valamit a kutya”.
Olyan boldog volt az elmúlt hetekben, és ezt a boldogságát koronázta meg ez a kiruccanás. Most azonban úgy érezte, ez a boldogság rendkívül törékeny, ők pedig túlságosan önfejűek, hogy képesek legyenek vigyázni rá.
- Tényleg úgy gondolod, hogy egy Malfoy vagyok? – szólalt meg Draco hosszú csend után anélkül, hogy elfordult volna az ablaktól.
- Ez a neved. Nem? – mondta Hermione, és idegesen háta mögé helyezte a ronda barna díszpárnát.
- Tudod, hogy nem erre gondolok! – nézette most már Draco a lányra. – Igazi Malfoy vagyok, olyan vagyok, mint az apám?
- Sokat változtál az utóbbi egy évben! – felelte Hermione óvatosan.
- Más lettem? – faggatózott tovább türelmetlenül Draco.
- Igen!
- Mégis a Malfoyt látod bennem! A származásom alapján ítélsz meg! – lendült Draco sértett támadásba.
- Én mindig a tetteid alapján ítéltelek meg! – védekezett Hermione, és komolyan tartott tőle, hogy a következő percben újabb heves vita pattanhat ki közöttük.
- Hát ez az! – lépett az ágyhoz hirtelen Draco, majd lehuppant kedvese mellé. – Ha nem cselekedhetek, akkor hogyan bizonyítsak?
- Nekem nem kell bizonyítanod, Draco! – szólt Hermione szelíden, és mélyen nézett a fiú, lelkesedéstől sugárzó szemeibe.
- De igen! Neked, és a családomnak!
- Családodnak? – hökkent meg Hermione, és úgy érezte, most már végképp elveszítette a fonalat.
- Valamit el kell, hogy mondjak…
Draco vett egy nagy levegőt, és beszámolt arról, amiről úgy gondolta, egy darabig képtelen lenne beszélni. Most mégis megkönnyebbülve szabadult meg lelkének kínzó terhétől. A lány könnyes szemei együttérzést sugároztak, és ez tovább bíztatta, hogy folytassa titka felfedését.
Miután befejezte mondandóját, csendben várta, hogy a lány mondjon valamit. Látta arcán a döbbenetet, ugyanakkor azt is látta, ahogy rendezi gondolatait.
- Dumbledore-nak akarsz bizonyítani? – kérdezte Hermione végül.
- Neki is!
- Nem hiszem, hogy elvárná tőled!
- De én elvárom magamtól! Úgy akarok viselkedni, hogy büszke legyen rám! – húzta ki magát Draco.
- Szerintem máris büszke lehet rád! – térdelt fel Hermione az ágyon, közvetlenül a fiú mellé, hogy meleg tekintetét egészen közelről az övébe mélyeszthesse.
- Gondolod? – csuklott el Draco hangja, és szemei Hermione ajkára siklottak.
- Igen! – suttogta Hermione. Jól érezte a fiú oldódását.
- Akkor is meg kell tennem, amit tudok! Segíts, hogy beszélhessek Potterrel!
- Rendben! Egy feltétellel! – állt kötélnek a lány.
- Igen? – vonta föl szemöldökét Draco.
- Ígérd meg, hogy nem teszel olyat, amivel veszélyeztetheted az életedet!
- Nincs háború veszteségek nélkül! – próbált kitérni Draco a fogadkozás elől.
- Ígérd meg!
- Megígérem! Szóval, segítesz? – türelmetlenkedett Draco.
- Igen! – mosolygott halványan Hermione.
- És ez a segítség most kinek szól? Dumbledore unokájának? – kérdezte Draco fölényes hangnemet megütve.
- Nem, ez neked szól! – mosolygott tovább Hermione. – A fiúnak, akit nagyon szeretek, és sohasem akarok elveszíteni!
Draco nem tudott erre semmit sem mondani. Ő sohasem volt a nagy vallomások mestere. Egyben azonban nagyon jó volt, és ezt korábban már többen is megerősítették. Ezzel folytatta hát! Ajkát mohón tapasztotta a lányéra, aki gyors megadással máris utat adott nyelvének. Lassú, édes táncba kezdtek, majd egyre szenvedélyesebb, egyre őrültebb lett.
Hermione belemarkolt Draco hajába, míg hátán érezte a hosszú ujjak simogatását. Draco azonban nem érte be ezzel, és a vastag pulóver alatt is felfedezőútra indult. Hermione libabőrösen reagált a finom kényeztetésre, majd keze lesiklott a fiú hátára. Boldogan adta át magát a szenvedélynek, és ezt Draco jól érezte. Kiéhezett teste ezt bíztatásnak vette, és az ágy alá söpörve a néhány perce még közöttük felmerülő gondokat, teljes odaadással hagyta, hogy vágya irányítson.
Óvatosan fektette hátára Hermionét, és úgy csókolgatta hol a nyakát, hol a száját, miközben igyekezett a szűk nadrág gombját megoldani. A ruha meglazult, ujjai alásiklottak.
Hermione hirtelen Draco keze után kapott. Váratlanul érte érintése, bár kétségkívül nem esett neki rosszul. Draco nem is tétovázott tovább. Feltolta a pulóvert így szabaddá vált Hermione hófehér bőre. Érzékien csókolgatta ízlelgette, majd ahogy keze visszacsusszant a nadrág alá, már érezte, hogy nem biztos, hogy ezúttal is képes lenne az önmegtartóztatásra. Még akkor sem, ha Hermionéról van szó. Túl sokat ábrándozott erről, és most teljesen elvette az eszét, hogy mindez beteljesedhet.
Hermione nem szándékozott véget vetni ennek a gyönyörű együttlétnek. Fejében ugyan néha felvillantak kételyek a kimenetellel kapcsolatban, de egy újabb érzéki csók, majd egy simítás gyorsan elhessegette azokat.
Úgy tűnt, hogy bár korábban más témát illetően eltérően gondolkodtak, most teljesen biztosan egyet akartak. Draco már kezdte lefejtegetni a lányról a nadrágot, amikor váratlanul kopogtak.
Riadtan kapták fejüket az ajtó irányába, és hirtelen azon tanakodtak, miként tudnák másodpercek töredéke alatt rendbe szedni magukat.
- Megérkezett Mr.Weasley, gyertek vacsorázni! – szólt az ajtón keresztül Valeriana.
Draco őszintén hálás volt nővére tapintatosságáért.
- Megyünk máris! – szólt, majd csalódottan borult kedvese mellkasára.
- Akkor menjünk! – mondta Hermione, bár mozdulatai nem éppen erről a szándékáról tanúskodtak.
Ujjaival beletúrt a fiú hajába, és játékosan morzsolgatni kezdte.
- A francba! – morgolódott Draco, és keze a lány gömbölyded idomai felé csúsztak.
- Draco, nem várakoztathatjuk meg őket! – mosolyodott el Hermione, majd eltolva magától a fiút, és felült az ágyon.
A vacsora rendkívül oldott hangulatban zajlott le. Miközben hétköznapi dolgokról társalogtak, Hermione és Draco többször vetett egymásra egy-egy forró pillantást. Érezték mindketten, hogy testük és lelkük újból egymásba fonódott, lángoló szerelmük összeköti őket, bármi is történik.
Hermione gondolatai még este is a délutáni szenvedélyes együttlétük körül keringtek. Ágyában fekve eljátszadozott a gondolattal, hogy mi lett volna, ha nem zavarják meg őket, ha eljutnak odáig… a végsőkig. Még sohasem volt így fiúval, így abszolút tapasztalatlan volt e téren. Hallott már ilyet is, olyat is az első alkalomról. Mivel azonban ezek az információk mind hasonló korú lányoktól származtak, így csak félig mert hinni nekik. A könyvek, amelyeket nagy nehezen talált ebben a témában, szintén nem adtak egyöntetű választ.
Szeme a szemközti ágyon fekvő nőre siklott.
- Tanárnő kérdezhetek valamit? – határozta el magát nagy nehezen.
- Hát persze! – vágta rá Valeriana álmosan.
- Milyen az első alkalom? – az utóbbi időben elég közel kerültek egymáshoz, így felbátorodva szegezte a kérdést a nőnek.
- Mi… milyen első alkalomra gondolsz? – dadogott Valeriana, paplanja zörögni kezdett, ahogy feszengett alatta.
- Hát, amikor egy fiú, meg egy lány… tudja… – magyarázkodott Hermione.
A sötétben szerencsére egyikük elvörösödő arca sem látszott.
- Nem hiszem, hogy én lennék a legalkalmasabb személy arra, hogy felvilágosítson! – próbálkozott Valeriana, hátha eltérítheti a lányt kíváncsi szándékától.
- Anyáék is mindig kitérő választ adtak, ha erről kérdezősködtem… ráadásul most nagyon messze vannak. – mondta Hermione, hangjával noszogatva tanárnőjét az együttműködésre.
- Talán Draco erősködik? – kérdezte Valeriana nővérként, anyaként és aggódó tanárnőként egyszerre.
- Nem…csak…én…szóval…hát…A tanárnő mikor volt először fiúval? – bökte ki Hermione a határozott kérdést, ami igencsak meglepte a másik ágyon hirtelen felülő nőt.
- Azt hiszem körülbelül annyi lehettem, mint te most – felelte kis tanakodás után Valeriana.
- És, milyen volt? – csillant fel Hermione szeme.
- Nem hagyott bennem mély nyomokat… - emlékezett vissza Valeriana elmélázva. – Életem első és egyetlen házibuliján voltam. Azt hittem ez is hozzá tartozik… Most már tudom, hogy jobb lett volna olyan fiúval, akit igazán szeretek…
- Parvati azt mondja, hogy először nagyon fáj – igyekezett Hermione további részleteket is kiszedni az óvatosan megnyíló tanárnőből. - Tényleg fáj?
- Igen – felelte őszintén Valeriana. – De ez a fájdalom csodálatos tud lenni, ha nagyon szereted a másikat, és ő is viszont. Ha ő figyelmes és kíméletes, mindez megszépülhet, és nem a fájdalom lesz, ami leginkább megmarad benned.
Hermione csendben hallgatta, és raktározta el magában tanárnője szavait.
- Ne hamarkodjátok el! – tette még mondanivalójához Valeriana, majd újabb paplanzörgés jelezte, hogy visszahelyezkedett az ágyon.
Hermione nem kérdezett többet. Végülis a lényeget megtudta, bár az nem volt valami bíztató. Ugyanakkor újból lángba borult teste, amint gondolatban átélte azt, amit Dracoval érzett. Biztos volt benne, hogy ők nem hamarkodták volna el. Már persze, ha végre megtörténhetett volna.
Megbízott Dracoban és a szerelmükben, és úgy gondolta, ez elegendő ahhoz, hogy testileg is egymáséi legyenek.
Másnap ebéd után mentek vissza a Roxfortba. Draco a lelkére kötötte, hogy beszéljen Harryvel, és megegyeztek abban, hogy a Roxmorts fölötti kis barlangban találkoznak Valeriana és Piton esküvője alatt, mert akkor úgyis mindenki a szertartással lesz elfoglalva.
Hermione már meg sem lepődött azon, hogy Draco tudott arról a barlangról, ahol korábban ők Siriussal találkoztak titokban. Lassan már megismerte a fiút annyira, hogy tudja, kevés dolog van az iskolában és környékén, amiről ő nem tudna. Eddig úgy gondolta, hogy a Weasley ikreket és a Tekergők térképe miatt Harryt senki nem múlhatja felül, de most már biztos volt benne, hogy tévedett. Draco többet tudott a környékről, mint bárki más.
Nem volt könnyű rávenni Harryt, hogy beszéljen Dracoval, de kétségkívül Ron volt az, aki a legjobban ágált a találkozás ellen. Aztán Harry kötélnek állt, és Ron nem tehetett mást, mint duzzogva, de azért ő is velük tartott, bár ahogy mondta, csupán azért, hogy legalább valamelyikük Malfoyon tartsa a szemét. Hermione nem szólt semmit. Sejtette, hogy előbb vagy utóbb, majd Ron is megbékél.
Izgatottan kaptatott fel a két fiú között a meredek dombon Szíve hevesen vert nem csak a fárasztó séta, hanem az izgalom miatt is. Eddig valahányszor találkoztak a fiúk, mindig vita kerekedett belőle, bár az igazat megvallva, azóta nem is nagyon beszéltek, mióta Draco az oldalukra állt.
Mikor beléptek a barlang nyílásán, nem láttak mást, csak kopasz köveket, nyirkos falat.
- Na mi van, beijedt? – mosolygott gúnyosan Ron.
- Draco, csak mi vagyunk, nem követett senki! – hagyta figyelmen kívül Hermione Ron szúró megjegyzését.
A következő pillanatban először halványan, majd egyre élesebben rajzolódtak ki Draco körvonalai. Hermione számára ez nem volt meglepő, Harry és Ron azonban leesett állal figyelték a semmiből előtűnő fiút. Ismerték a bűbájt, különösen Harry, és tisztában voltak vele, hogy ezt csak nagyon kevesek tudják jól végrehajtani.
Draco hiúságának meglehetősen jót tett a két fiú döbbent ábrázata, és hogy még fokozza a hatást, negédes mosollyal arcán Hermionéhoz lépett.
- Hogy vagy édes? – kérdezte lágyan, és egy csókot nyomott a lány arcára.
Hermione pontosan tudta, hogy ezek a szavak leginkább két barátjának szóltak.
- Jobban leszek, ha már otthon tudlak! – válaszolta hát, és óvatosan kitért a fiú újabb ölelése elől.
- Ha enyelegni akartok, akkor minek hívtatok ide? – találta meg Ron gyorsan hangját.
- Mi van Weasley, irigykedsz? – húzta el gúnyosan szája szélét Draco.
- Rád? – fintorodott el a vörös fiú, mintha valami bűzös tárgy került volna közelébe. – Eszembe sincs! Csak sajnálni tudom Hermionét, amiért…
- Ron! – csattant fölt türelmetlenül az említett.
- Térjünk inkább a lényegre! – igyekezett Harry állást nem foglalni egyik barátja mellett sem. – Mit akarsz tőlünk?
- Látom Potter, nagyon lényegre törő vagy! – nézett Draco néhai ellenfelére.
- Mi lenne fiúk, ha most az egyszer félretennétek a régi sérelmeket? – szólt közbe Hermione. – Nincs sok időnk!
- Így van! – helyeselt Harry. – Szóval?
- Rendben – mondta Draco, és lassú fel-le sétába kezdett. – Nos, biztosan láttátok, milyen sokan vagyunk, akik elpártolnának a Nagyúrtól…
- Csak kérdés, hogy mennyire megbízhatóak! – morgott az orra alatt Ron.
- Megbízhatóak, akárcsak én! – torpant meg egy pillanatra Draco, és sötéten nézett Ron szemeibe, akinek persze még lettek volna megjegyzései a fiú megbízhatóságát illetően. Draco azonban folytatta mondandóját és a járkálást is. – Tehát, arra gondoltam, hogy az én seregem és a ti DS-etek összefoghatna, és amikor eljön az ideje, közösen léphetnénk fel a fehér mágusok mellett, a Nagyúr ellen.
Draco gyors és lényegre törő elképzelései után döbbent csönd lett a barlangban. Még Hermionét is váratlanul érték Draco tervei. Eddig ugyanis arra gondolt, hogy a fiú valahogyan a DS programjain szeretne részt venni.
- Na? – türelmetlenkedett Draco, aki a járkálást félbe hagyta, és kezeit háta mögött összekulcsolva várakozott.
Olyan pontosan eltervezett már mindent, és szinte már készen volt terve arra is, ha Harry nemet mondana. De pillanatnyilag türelmesen várt, és szigorúan szemlélgette hol egyik, hol másik fiút, majd tekintete találkozott a szemközt álló lányéval. Valahogy rossz érzése támadt, és minta a lány szemeivel látta volna saját magát, zavarba jött. Zavarba jött, mert szinte saját apját látta magában, ahogy lecsapásra készen állt méltósággal előredüllesztett mellel, hátravetett kézzel.
Gyorsan leengedte karját, és megroggyantotta jobb térdét, hogy ne tűnjön úgy, mintha karót nyelt volna. Egyáltalán nem akart apjára hasonlítani. Legalábbis ebben nem!
- És hogy gondoltad ezt az összmunkát? – kérdezte a hosszú csend után Harry.
- Szerintem, én hamarabb fogom tudni, hogy mikor kezdődik el az egész, mint ti…
- Honnan? – kerekedett el Hermione szeme. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy halálfaló gyűlésekre akarsz titokban járni?
- Ne aggódj! – mosolyodott el Draco, bár ez a mosoly cseppet sem sikerült kedvesre. – Ennyire nem ment el az eszem!
- Miért, mennyire ment el? – szólalt meg Ron, aki eddig csak csendben figyelte a beszélgetést.
- Csak annyira, hogy hajlandó vagyok elviselni téged! – vágott vissza Draco.
- Te, te… - lépett volna hirtelen közelebb hozzá Ron, de Harry karja megakadályozta.
- Folytasd! – bíztatta Harry nagy érdeklődéssel a szőke fiút.
- A részletekkel nem untatnálak titeket! A lényeg, hogy én biztosan hamarabb tudnám meg, és akkor értesítenélek titeket, és szinte azonnal megjelenhetnénk a csatatéren!
- Hogyan? – kérdezte Harry, és szemein látszott, hogy az ötlet igencsak kedvére való.
- Tudok egy titkos járatot, de talán zzupszkulccsal gyorsabb lenne!
- Járatot én is tudok, de mire összeszedek mindenkit… - gondolkodott Harry hangosan.
- Az nem gond – vágta rá határozottan Hermione, mire Draco hálásan nézett rá. Ez volt az első jel ugyanis, amivel lány határozottan jelezte, hogy valóban segítségükre lenne a nagy terv végrehajtásában, amit eddig őrültségnek tartott. – De honnan szerzünk zsupszkulcsot.
- Már dolgozom rajta – jegyezte meg Draco szinte magától értetődő módon, mire minden tekintet rászegeződött. – Szerintem menni fog.
A kiábrándító bűbáj után már nem szóltak semmit, és most már valóban remélték, hogy Draco majd ezzel a varázslattal is boldogulni fog.
Ezután még néhány pontosítás, és minden vita nélküli véleményegyeztetés következett. Végül, mielőtt hátra hagyták volna barlangot, Ron nagy döbbenetére, Harry kezet fogott Dracoval.
Hermione rendkívül eredményesnek találta a beszélgetést. Míg a szél, a forró búcsúcsók után ajkát hűsítette, igyekezett beérni barátait, akik beszélgetésbe merülve ereszkedtek lefelé a domboldalon.
- Akkor sem értem, hogy engedhetted, hogy úgy tegyen, mintha ő lenne a vezér, mintha az ő kezében lenne az irányítás! – dohogott Ron egyfolytában.
- Nem hiszem, hogy így gondolja – jegyezte meg Harry higgadtan.
- De pedig így van! Ő mondja meg, mikor menjünk és hova!
- Nem ez számít Ron! – torpant meg Harry, mire Hermione végre beérhette őket. – Az a lényeg, hogy így végre egyszer nem én futok Voldemort csapdájába, hanem ő az enyémbe!
Hermione egészen közelről látta Harry szemeiben azt a lelkes, elszánt villanást, amit néhány napja Dracojéban látott. Most szembesült vele igazán, hogy a két fiú amennyire különbözik egymástól, annyira hasonló is. Őszintén remélte azonban, hogy ez csak hasznukra válhat, ha egyszer eljön a megmérettetés ideje.