A komor, szürke ég alatt két mágus sétált. Egy fiatal szőke, és egy idős, hófehér hajjal és szakállal. Sokáig meneteltek egymás mellett szótlanul, és csak figyelték, ahogy a gyenge, majd néha megerősödő szél felkapja a faleveleket, hogy kissé távolabb újra leengedje őket.
- Hogy érzed magad? – szólalt meg hosszú csend után Dumbledore, és az eddig háta mögött összekulcsolt kezeit leengedte maga mellé.
- Jól – felelte Draco röviden. Türelmetlenül várta, hogy az igazgató végre a lényegre térjen.- Azért jött professzor úr, hogy megtudja, jól vagyok-e?
- Részben igen – felelte Dumbledore, és komolyan tekintett ki szemüvege fölött. – Engedd meg, hogy elmeséljek neked valamit!
Draco nem szólt, csak kíváncsian várta a folytatást. Nem értette, mire akar kilyukadni az idős mágus, de pillanatnyi hangulatában nem sok kedve volt holmi meséket hallgatni.
- Nem is tudom, hogy hol kezdjem… Talán a legjobb, ha a legelején. Tudod, ez egy olyan történet, amit kevesen ismernek. – kezdett bele végre Dumbledore. Draco érdeklődve nézett a professzorra. – Sokan nem tudják rólam, hogy volt egy feleségem. Bizony, engem is elért a szerelem, még ha későn is. Tudod, mindig az volt az álmom, hogy egyszer a Roxfort igazgatója leszek. Még tanár voltam, amikor megismerkedtem vele, de túlságosan közel voltam már a célhoz, semhogy egy nő kedvéért mindezt feladjam. Ő Franciaországban élt a szüleivel, én viszont nem voltam hajlandó itt hagyni az öreg Angliát. Ideköltözött hát Londonba, de csak rövid ideig bírta a klímát. Sokat betegeskedett, ezért visszautazott Franciaországba, és Adrienne a lányom is ott született meg. Én kétlaki életet éltem, de minden szabadidőmet kis családommal töltöttem. A szülés nagyon megviselte az amúgy is gyenge szervezetet, és feleségem állapota rohamosan romlott, majd mire a lányom tíz éves lett, elveszítettem örökre…- Dumbledore elhallgatott egy pillanatra, majd erőt vett magán, és nagyot sóhajtva folytatta, miközben Draco agya egyfolytában kereste az összefüggést a történet és ő közte. Egyszerűen nem értette, mi köze lenne neki a professzor titkolt magánéletéhez. –Magamhoz vehettem volna a lányomat, de túl gyáva voltam saját iskolámba hozni. Féltem, hogy nem egyeztethető össze a magánélet és a hivatás. Sokan ismertek már akkor, és nem akartam, hogy másként foglalkozzanak Adrienne-nel csak azért, mert a lányom. Így hagytam, hogy nagyszülei neveljék fel. Én csak messziről terelgettem útját, és természetesen továbbra is rendszeresen látogattam, amikor csak lehetett. Ma már tudom, nagy hiba volt hagynom, hogy ennyire eltávolodjon tőlem. Talán ez okozhatta, hogy a szerelem erősebb lehetett a meggyőződésnél, kötelékeknél, és Aeneas Lloyd oldalán kötött ki, majd Voldemort híve, sajátjai árulója lett.
Draco hirtelen felpillantott a színes avarról az idős professzorra. A Lloyd név már túlságosan ismerősként csengett ahhoz, hogy innen feszülten figyelje a történet további eseményeit.
- Nem hallottam ezután semmit a lányomról és családjáról. – folytatta Dumbledore. – Sokáig magam is elhittem, hogy Adrienne már nem él. Sokan meghaltak akkor, fehér-és feketemágusok egyaránt… Aztán egy éjszaka megjelent nálam az unokámmal együtt, akinek létezéséről még csak nem is tudtam. Csapzottak, kimerültek voltak, és rettenetesen rettegtek a Minisztérium embereitől. Akkor, ahogy a lányomra néztem, már nem az igazgató, nem a Főnix Rendjének alapítója voltam, hanem egy apa, akinek az észérvek már nem számítottak, csak családjának megmentése. Egy percig nem gondolkodtam azon, hogy helyes-e amit akkor tenni készültem. Nem akartam, hogy a lányom az Azkabanba kerüljön, az unokám pedig ki tudja kinek a kezébe. Akkori fiatal kollegám, Piton professzor segítségét kértem, hogy kísérje figyelemmel útjukat, amíg biztonságban el nem hagyják az országot. Megnyugodtam, amikor visszatérte után megtudtam, biztonságban vannak. Ezután nem kerestem őket, hiszen a Minisztérium még évekig kutatott a halálfalók után. Nem akartam őket veszélybe sodorni… A Trimágus Tusa alkalmával azonban nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy ne érdeklődjek az unokám iránt. Mivel Adrienne is a Beauxbatonsban végezte tanulmányait, reméltem, hogy az unokám is odajárt. Nem tévedtem. Madame Maxime készséggel számolt be tehetségéről, de mivel egy ideje nyomát veszítette, nem tudott hollétéről semmi közelebbit. Amikor Voldemort visszatért, már kezdtem félteni őket, mert tudtam, hogy majd felkeresi alattvalóit. Egy éves hosszú keresgélés után végre sikerült megtalálnom Valerianát, de sajnos a lányomat már nem láthattam soha többet… Igen Draco, Valeriana az unokám… mint ahogyan TE is.
Draco képtelen volt bármit is mondani. Ha mindezt nem magától Dumbledore-tól hallotta volna, akkor biztosan nevetve továbbállt volna. Hihetetlen volt az egész, de lassan már kénytelen volt elfogadni, hogy élete csupa ilyen hihetetlen dologgal van körülvéve.
- Most mit vár, hogy ugorjak a nyakába? – kérdezte túlságosan ellenszenvesre sikerült éllel. Nem akart ő ilyen ridegnek tűnni, de nem tudott kellőképpen okosan reagálni a hallottakra.
- Nem, egyáltalán nem várom – felelte Dumbledore szelíden. Végtelen nyugalma csak bosszantotta Dracot, akit majd szétvetettek felkorbácsolt érzései. – Csak gondoltam, tudnod kell.
- Hát most tudom – vágta oda Draco, és legszívesebben faképnél hagyta volna a szelíden mosolygó öregembert.
- Sejtem, hogy mit érzel most…
- Sejti? – horkant fel Draco dühösen. – Már honnan sejtené? Honnan is tudhatná, mit érzek? Nem olyan régen megtudtam, hogy az a nő, aki felnevelt, nem az anyám. De ez nem elég, nem! Apám szó szerint megerőszakolta legjobb barátjának a feleségét, csak hogy legyártson engem. Ezek után pedig a halálba kergette mindkettőt! Átélte már mindezt? Ugyanez történt magával is? Nem ugye? Akkor meg honnan tudhatná, hogy mit érzek?
Draco arca paprikavörös volt, kék szemei szikrákat szórtak. Az elmúlt napokban felgyülemlett feszültséget mind kiadta magából, és szegény Dumbledore csak higgadtan állta szavainak ostorozását.
- Hidd el Draco, nekem sem volt könnyű feldolgoznom ezeket a dolgokat! – mondta Dumbledore változatlan nyugalommal. – Tudod, sok szörnyűséget megél, és lát az ember, de a legrosszabb, amikor ezek a gyermekével történnek meg. Ennél fájdalmasabb nincs a világon. Kívánom, hogy sohase kelljen érezned ilyet! A lányom meghalt, pedig lehet, hogy még élne, ha én nem engedem, hogy ennyire eltávolodjon tőlem, vagy ha később nem taszítom el magamtól. Ezek már visszafordíthatatlan események, de Valerianában és benned ott van Adrienne és a saját vérem… Fontosak vagytok nekem!
Draco alsó ajkába harapott, és hosszan méregette az előtte álló idős mágust. Hányszor látta már! Szinte ismerte minden vonását. Most próbálta más szemmel nézni, de képtelen volt nem a Roxfort igazgatóját látni benne. Hiába a néhány perce elhangzott szavak, egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy Dumbledore a nagyapja. Hiszen még azt is nehéz volt magában feldolgozni, hogy nem Narcissa a vérszerinti édesanyja! Mégis könnyebb volt úgy gondolni rá, hogy egy nő volt a sok közül, mint tudni, hogy nem kisebb mágus, mint Dumbledore lánya.
„Fontosak vagytok nekem!” – visszhangzott ezerszer fülében még éjszaka is, amikor álmatlanul hánykolódott ágyában. Dumbledore a nagyapja! Az ő vére folyik ereiben!
„A vér, ami ereitekben csörgedezik, túlságosan erős ahhoz, hogy ő győzhessen felettetek!” – mondta anyja azon az éjszakán, mikor utoljára látta. Igen, Dumbledore vére erősebb, mint a Malfoyok vére. Talán semmi sem volt véletlen, ami vele történt! Talán már akkor megváltozott, még mielőtt Hermione olyan erős hatással lett volna rá! A vér, igen a vér! Dumbledore-nak fontos, és neki is fontosnak kell lennie! Méltónak kell lennie származásához!
A következő napokban minden gondolata anyja és nagyapja volt. A benne végbemenő változások ekkora véglegesedtek igazán. Most már biztosan tudta, hol a helye, mit kell tennie. Olyan elszánt volt, mint még soha. Egyetlen dolog motoszkált még fejében: édesanyja.
Emlékezett rá, hogy kisgyermekkorában rátalált Valeriana szobájában egy gyűrűre, aminek kövét elforgatva, egy hologram jelent meg. Egy nőt ábrázolt. Akkor nem tudta pontosan, kit, csak sejtette. Most azonban már határozottan tudta, hogy édesanyja volt az. Vágyott rá, hogy ismét láthassa, hogy a szemébe nézhessen, hogy erőt merítsen látványából.
Gyorsan jött elhatározással, egy cseppnyi félelem nélkül tért vissza a Malfoy kúriára. A hátsó kapun osont be, aminek kulcsa még mindig nála volt. Úgy érezte, semmi sem állíthatja meg, azt a gyűrűt meg kell szereznie. Az erős akarat, a hirtelen felnőtté vált fiú óvatossága, meghozta a kellő eredményt, és néhány órával később már ismét az odúban volt.
Remegő kézzel fordította el a foglalatot, mire a női alak azonnal meg is jelent, mintha el sem múlt volna az a sok év. Draco elérzékenyülve hallgatta anyja énekét, figyelte szeretettől sugárzó arcát, és közben azt kívánta, bárcsak egy cseppnyi szeretetet kaphatott volna belőle.
Végighallgatta egyszer, kétszer és utána nagyon sokszor. Nem tudott betelni a látvánnyal. Valeriana kétségkívül nagyon sok vonást köszönhetett anyjuknak, hiszen kísérteties volt a hasonlóság. Ő maga azonban hiába kutatott, semmi mást nem talált, mint szemük színének azonossága. Mindig úgy gondolta, hogy világos kék szemeit apjától örökölte, de most látta csak igazán, hogy azok inkább anyjáéval, illetve Dumbledore-éval egyeztek meg.
Napok teltek, és Draco lassan elfogadott mindent. Most már tényleg egy új Draco Malfoy volt! Legalábbis így érzett, holott igazából sem külsőre, sem belsőre nem változott, mióta megismerte valódi származását. Ugyanúgy ő volt Draco Malfoy! Csak egy kicsit másként…
Valeriana esküvője egyre közeledett. Dracot ez különösképpen nem érintette, hiszen tudta, hogy szobafogságra ítélve nem vehet részt rajta, ugyanakkor mégis volt egy dolog, amiben igazán örömteli volt ez a közelgő esemény. Mrs. Weasley elvállalta a menyasszonyi ruha készítését, így egyik hétvégén Valeriana ellátogatott hozzájuk, és magával hozta Hermionét is.
Először repesett az örömtől, de aztán megdermesztette szárnyaló szívét az aggodalom. Mit fog szólni Hermione megváltozott származásához? Miként fog ránézni, ha megismeri fogantatásának körülményeit, ha megtudja, milyen gyalázatos dolog fűződik az ő létezéséhez? Ugyanakkor már alig várta a lányt. Nem csak, mint kedvesre volt szüksége, hanem, mint Potter barátnőjére. Komoly tervei voltak, és tisztában volt vele, hogy Hermione segítsége nélkül ezt nem viheti végbe.
Szerelmes szíve nagyot dobbant, amikor hallotta odalent az ajtó csukódását, majd Valeriana és Hermione hangját. Az öröm hirtelen elsöpört minden kételyt és tervet, és már trappolt is lefelé a lépcsőn.
- Sziasztok! – állt meg előttük izgalomtól kipirult arccal, és tekintete máris megállapodott Hermionén.
- Na kedvesem, akkor lássunk egyből munkához, mert holnapra végeznünk kell! – fordult Mrs.Weasley Valeriánához, akinek figyelmét nem kerülte el a két fiatal között elmélyült szemkontaktus.
Draco nem törődve a két nő vizslatásával, megragadta Hermione kezét, és már vonszolta is magával ki az udvarra.
Odakint hosszan húzta maga után a mosolyogva hápogó lányt, majd amikor végre a háztól kellő távolságra, és néhány örökzöld bokor jótékony takarása mögé kerültek, szenvedélyesen magához rántotta.
Hermionénak ideje sem maradt bármit is mondani, mert Draco ajkát azonnal az övére tapasztotta. Két, erős kar vonta magához, és ölelte, mintha sohasem akarná elengedni. Teste szinte lángolt a vágytól, ami a fiú hevessége nélkül is égette. Bőre alatt bizsergett a szenvedély. Semmi nincs, amit ezzel az érzéssel lehetne összehasonlítani! Ilyet csak az igazi szerelemben élhet meg az ember, amikor egyetlen érintés, egyetlen sóhaj az ismerős hazatérés, a totális gyönyör békéjét eredményezi.
Hosszú csók után váltak el ajkaik, és őszinte, mosolygó szemekkel néztek egymásra. Sokáig vártak erre a pillanatra!
- Annyira örültem, amikor Miss.Lloyd megkért, hogy kísérjem el! – mondta lelkesen Hermione, majd a fiú mellkasára fektette fejét. – Sajnálom, hogy régebben nem bíztam benne, sőt kifejezetten ellenszenvesnek találtam!
- Ezzel nem voltál egyedül – mosolyodott el még szélesebben Draco, ahogy felelevenedtek benne azok a képek, amikor valóban gyűlölte Valerianát.
- Pedig nagyon rendes!
- Igen, az! – helyeselt Draco boldogan. - Gyere, sétáljuk egyet!
Draco újból kézen fogta Hermionét, de már nem vonszolta olyan sebességgel, mint néhány perce, hanem szép komótosan indultak el egymás mellett.
Fagyosra dermedt talaj, kopasz fák, szürke égbolt. Nem éppen felemelő környezet, ők mégis a tavasz kellemes melegét, az üde fák bódító illatát érezték. Hosszú idő után végre boldogok voltak.
Hermione lelkesen számolt be a Roxfortban történtekről, Draco pedig csendben lépkedett mellette. Tulajdonképpen elég mókás volt, ahogy ugyanazokat a történeteket hallgatta végig, mint amiket Ron már megírt a leveleiben, de most valahogy más színezetet kaptak, sőt egy-egy ponton mintha meg sem egyeztek volna.
Mindez azonban egy idő után már nem érdekelte, gondolatai másfelé terelődtek.
- Hermione! – torpant meg aztán az egyik kopasz almafa tövében. – Segítened kell, hogy beszélhessek Potterrel!
- Tessék? – hökkent meg a lány, aki éppen Parvati Patil gyógynövénytani balesetét ecsetelte. – Miért?
- Volt régen az a gyülekezet… az a DS vagy mi… szóval, keresek egy ilyen csapatot…
- Csapatot? – vonta fel a szemöldökét Hermione. Egyáltalán nem értette, mire akar kilyukadni a fiú.
- Igen! Nem adtam fel! Harcolnunk kell a Nagyúr ellen!
A szerelmes arc, a sugárzó szempár eltűnt, és helyébe lépett egy tettrekész forradalmár. Hermione megriadt.
- Draco, ne csinálj semmi ostobaságot! – fakadt ki kétségbeesve.
- Olyan vagy, mint Valeriana! – húzta el a száját Draco csalódottan. Egyáltalán nem ilyen reakcióra számított a lány részéről.
- Miss.Lloyd?
- Igen! Ő is mindig ezt mondja! De azt reméltem, hogy te másként gondolkozol, hogy mi egyet akarunk!
- Persze, hogy egyet akarunk, de nem mindegy, milyen áron! Miért gondolod, hogy neked bármit is tenned kellene?
- Nem ülhetek karba tett kézzel! – fakadt ki kissé erőteljesebben Draco.
- De igen! Most ezt kell tenned! – emelte meg Hermione is a hangját. – Te mindenki szemében halott vagy! Az apád, aki tudja, hogy élsz, a halálodat kívánja! Itt kell maradnod!
- Hermione, küzdenünk kell ellene, meg a halálfalók ellen! Nem dughatjuk a homokba a fejünket, nem várhatjuk, hogy majd más megteszi helyettünk a szükséges lépéseket! Sokan kell lennünk a nagy küzdelemben, mert csak így győzhetünk!
- Nem a mi dolgunk! – ismételte magát ingerülten Hermione, mintha egy bolondhoz beszélne, aki képtelen felfogni, amit mond.
- De igen! Már nem vagyunk gyerekek, akik majd a háttérben meghúzódva figyelik a felnőttek harcát. Nem, most már rajtunk is a sor!
Draco nyakán kidomborodtak az erek. Hermione még sohasem látta ennyire hevesnek. Talán még Harryvel folytatott szócsatáik sem voltak ennyire hevesek. Kifejezetten fájt a fiú támadása. Mintha egyenesen ellene irányulna kifakadása. Vagy tényleg ellene irányult?
- Draco, ez ostobaság! – szólt most már félve, de hangja továbbra is erőteljes maradt. – Voldemort ereje hatalmas, ezt te is tudod! Felelőtlenség külön akciókba kezdeni!
- Hát nem érted, hogy megőrjít a tétlenség? – intett hevesen karjával Draco a levegőben.
- Olyan vagy, mint Harry! Ő is állandóan a világ megmentésén töri a fejét! Miért nem fogjátok fel, hogy ez nem a ti dolgotok? – sipította Hermione egyre jobban kikelve magából.
- Te csak ne hasonlítgass Potterhez! – tiltakozott Draco. Hiába, a régi ellenszenv, a beidegződések nem múlnak el nyomtalanul! Pedig pont ez a hasonlóság segíthetné őket, hogy közösen tegyenek valami hasznosat a mágusvilágért! De hogy vallhatná ezt be Draco Malfoy olyan könnyedén?
- Miért? Azt hiszed, hogy te különb vagy? Persze, egy aranyvérű, egy Malfoy? – üvöltötte Hermione könnyes szemekkel.
Pofonként csattantak a szavak. Draco egy pillanatra elnémult, de szemei szikrát hánytak. A megfelelő visszavágót kereste, de már nem volt ideje kimondani, amit gondolt, mert a ház felől felcsendült Valeriana hangja:
- Készen van az ebéd! Gyertek!
Zavartan fogták meg egymás kezét, és megpróbáltak úgy tenni, mintha nem történt volna semmi különös az elmúlt percekben, és csak remélték, hogy ilyen távolságból heves vitájuk szavai nem hallatszottak.
Az étkezés alatt váltott pillantásuk közel sem volt éppen szerelmesnek mondható. Határozottan haragudtak egymásra. Még sohasem veszekedtek ennyire, még sohasem fordult elő, hogy ennyire ne értettek volna egyet valamiben.
Igaz, hogy kapcsolatuk elég különösen kezdődött, a folytatás sem volt éppen szokványos, a többiről pedig már nem is beszélve. Mégis eddig határozott összetartozást éreztek, ami most kissé megingott. Ismeretlen érzés volt ez, pedig ezen mindenki átesik, aki őszinte szeretettel, szerelemmel viseltetik a másik iránt. Itt már nem csak a test, a szenvedély kötött össze két embert, hanem a lélek, az ész és az elhivatottság. Márpedig ezek gyakran ütközhetnek, súrlódásokat okozhatnak. Ezt történt most is. Komoly kérdés volt azonban számukra, hogy elég érett-e a kapcsolatuk ahhoz, hogy átsegítsék egymást ezen a nehézségen…