Nem kellett sokáig várniuk. A szófogadó manó azonnal megjelent, de amikor meglátta Dracot és Valerianát, hirtelen hátrálni kezdett. Kétrét görnyedve hajolt előre, és csak félve pislogott felfelé, miközben sapkájából kikandikáló fülei reszketve simultak fejére.
- Ne félj Dobby! – lépett Valeriana közelebb manóhoz.
- De… de azt mondták, hogy… hogy az úr halott! – reszketett Dobby, és valóban úgy nézett Dracora, mintha kísértetet látott volna.
- Draco nem halt meg – magyarázta Valeriana, miközben hálás volt, hogy a fiú nem szólalt meg, hiszen puszta látványa is sokkolta a régi szolgát. – Amint látod él, de ne félj tőle, nem akar bántani!
Dobby végre kicsit bátrabban nézett fel a fiúra, aki igyekezett a tőle telhető legbarátságosabb arcot vágni.
- Szeretnénk kérdezni tőled valamit – mondta Valeriana, amikor látta, hogy Dobby valamelyest megnyugodott.
- Tőlem? – meresztgette teniszlabdaszemeit a manó.
- Igen – felelte Valeriana, s hogy oldja Dobby feszültségét, kedvesen megfogta karját. – Gyere, ülj le!
Dobby szót fogadva követte az invitáló nőt, miközben még mindig félve mustrálgatta a székén feszengő fiút. Valeriana leültette egy székre, ami Dracotól megfelelő távolságra volt, majd ő maga is helyet foglalt.
- Dobby, azt szeretnénk tudni, hogy ki Draco vérszerinti édesanyja! – nézett Valeriana az ujjaival idegesen babráló manóra.
Dobby úgy pattant fel a székről, mintha rugóra ült volna.
- Kisasszony! Dobby erre nem felelhet! – reszketett újra.
- Miért nem? – kérdezte Valeriana higgadtan, bár tudta a választ.
- Nem árulhatom el a gazdám titkait!
- Apám már nem a gazdád! – szólalt meg türelmetlenül Draco. Biztos volt benne, hogy csak percek választják el az igazságtól.
- De Dobby jó manó uram! – szipogott Dobby.
- Hát persze, hogy jó manó! – próbálkozott Valeriana. – De már nem tartozol keresztapámnak hűséggel! Rendkívül hálásak lennénk, ha elmondanád az igazat!
- Nem! Nem! – rázta Dobby a fejét, mire fülei ide-oda csapódtak. – Nem szabad Dobbynak elmondania!
- Már pedig elmondod, vagy… - ragadta meg hátulról Draco a manó grabancát, mire az fuldokolni kezdett a ruha hirtelen szorításától.
- Draco! Ennek nincs semmi értelme! Ereszd el! – szólt Valeriana a fiúra, aki csak úgy fújtatott dühében.
Dühös volt a manóra. Sohasem kedvelte, mert apja túlságosan kisajátította magának, és ettől elérhetetlenné vált. Képtelenség volt bármit is kiszedni belőle. Pedig hányszor faggatta gyerekként, hol ezért, hol azért, de a manó mindig hajthatatlan volt. Dobby igazi, hűséges szolga volt egészen addig, amíg a színen meg nem jelent Harry Potter. A híres fiú okozta vesztét. No meg apjáét is. Emlékezett rá, hogy mennyire dühös volt, amiért a manó kikerült a hatalma alól. Félt, hogy titkai kitudódnak. Ó, ha sejtené, hogy Dobby még ennyi, függetlenségben eltöltött idő után is mennyire hűséges hozzá!
Pedig Dobby-t nem annyira a hűség tartotta vissza a vallomástól, mint inkább a félelem.
- Dobby! Nincs semmi félnivalód, hidd el! Draconak joga van tudni, hogy ki az édesanyja! Egyedül te vagy, aki tudja, és elmondhatja nekünk! Kérlek!
Dobby reszketve nézett hatalmas szemeivel két faggatójára.
- Rendben – mondta végül nyüszögve, és megvárta, hogy Valeriana és Draco helyet foglaljon előbbi helyén.
- Nem lesz bántódásod Dobby! – próbálta Valeriana a manót bíztatni.
- Uram mindig szeretett volna saját gyereket – kezdett végre hozzá a manó nagyot sóhajtva, miközben félve nézett Dracora. – Sajnos azonban Mrs.Malfoynak nem adatott meg, hogy képes legyen kihordani egy terhességet. Uram pedig hajthatatlan volt. Elhatározta hát, hogy keres magának egy nőt, aki kihordja számára gyermekét.
- Ez törvényellenes! – vágott közbe Valeriana döbbent arccal.
- Apámat az ilyen dolog sohasem érdekelte – mondta Draco hidegen. – Sőt! Minél törvénybeütközőbb valami, annál csábítóbb!
- Igen… - helyeselt félszegen Dobby. Számára már az is elég volt, hogy kifecsegi volt gazdája titkát, azt már elképzelhetetlennek tartotta, hogy esetleg kritikus szóval illesse. – Szóval, uram keresett egy megfelelő anyát gyermeke részére. Hosszú ideig kutakodott, mire meg is találta azt, aki származásában is megfelelt és külsőleg is tetszett uramnak… - hangja elakadt, és fátyolos szemeit Valerianára akasztotta, aki Dracoval együtt várta, hogy végre egy nevet halljanak tőle. – Sajnálom! Annyira sajnálom kisasszony! Annyiszor mondta Dobby uramnak, hogy ne tegye, keressen mást, de ő nem akart más nőt…
A manó újabb sírásba kezdett. Draco most már végképp elveszítette türelmét. Egy szempillantás alatt Dobby előtt termett, és megint ruhájánál fogva ráncigálta.
- Mondd már te szerencsétlen! Mondd meg, hogy ki az anyám! – üvöltötte, miközben majd kirázta szegény manót saját ruhájából.
- A mama volt… - nyögte Valeriana maga elé révedve, ahogy a hallottakból összerakódtak a tények. Draco elengedte a zokogást hirtelen abbahagyó manót, és Valerianára nézett. – Az édesanyám volt az, igaz Dobby?
- Uram nagyon szerette az édesanyját! – nyikorogta Dobby a lányra meresztve szemeit. – Először csak egy alkalomra készült, de aztán képtelen volt abbahagyni még akkor sem, amikor uram terve elérte célját… Dobby félt, hogy a sok emlékmódosító bűbáj megbontja édesanyja elméjét, mert hiába használt százfűlé-főzetet, azért így is bebiztosította magát… Dobby sokat könyörgött uramnak, aztán hosszú idő után végre nem látogatta többet…
- Én pedig azt hittem, hogy azért zavarodott meg, mert képtelen volt feldolgozni a papa halálát – mondta halkan Valeriana. Arca sápadt volt a sokktól. Szívét fájdalom mardosta, kezét enyhén feszülő pocakjára tette.
- Jól van kisasszony? – kérdezte Dobby aggódva. – Dobbynak mégsem szabadott volna elmondani ezeket a szörnyű dolgokat!
- Nem Dobby, nincs semmi bajom! Jól tetted, hogy elmondtad, mert ezt előbb vagy utóbb meg kellett, hogy tudjuk! – siklott Valeriana szeme a manóról Dracora, aki ugyanolyan sápadtan bámult maga elé, mint ő.
Miközben Dobby felfedte a fiú anyjának kilétét, egyúttal összefonta kettejük életét. Ők ketten testvérek! Még ha nem is egy apától születtek, akkor is testvérek! Nehéz volt most ezt feldolgozni.
- Dobby, édesapám tudott róla? – kérdezte Valeriana kis csend után.
- Nem! Uram mindig pontosan megtervezte a látogatások napjait. Bár… miután Draco úrfi megszületett, és elhoztuk a Malfoy-házba, egy nap Mr.Lloyd gyanút fogott, mert ugyan az úrfi kiköpött apja, mégis vannak jegyek, amikben édesanyjára hasonlít… veszekedtek urammal, de nem hallottam pontosan miről. Dobby nem tartózkodhatott uram szobájában más jelenlétében, de hallottam az ajtón keresztül, hogy veszekednek. Aztán nem sokkal később Mr.Lloyd meghalt egy bevetésben, végül Mrs.Lloyd is elutazott önnel együtt kisasszony. Így Draco úrfi kiléte sohasem volt kérdéses később. Asszonyom nagy szeretettel nevelte fel uram! – nézett Dobby félve Dracora, aki ezt észre sem vette, csak próbálta megemészteni a hallottakat.
Csak ült, és meredt maga elé. A harag elszállt, és helyette betelepedett teljesen elterpeszkedve az undor és a gyűlölet. Hogy meg tud változni egy kép, amit az ember kialakít a másikról! Kisgyerek kora óta apja volt a példaképe, olyan akart lenni, mint ő. Hol van ez már? Már nem ismerte azt a férfit, aki őt felnevelte, aki példabeszédeivel az általa helyesnek hitt úton egyengette lépéseit, és akit apjaként tisztelt. A jól ismert külső alá egy önző, rideg undorító szörnyeteg költözött. Bénító volt a tudat, hogy ő, ennek az utálatos szörnyetegnek a leszármazottja, számító, galád tetteinek végterméke.
- Kisasszony, Dobbyt várják a konyhában… - szólt félénken a manó.
- Menj csak! – fordult el Valeriana szemeit törülgetve az ablaktól, ahol kifelé merengve ő is a gondolatait próbálta rendezni. – És köszönjük Dobby!
Dobby egy szempillantás alatt eltűnt. Valeriana tekintete Dracoéval találkozott. Látta a fiú szemeiben ugyanazt a gyötrődést és keserűséget, amit ő érzett. A manó vallomása, a szörnyű tettek felelevenítése összefonta múltjukat. Draco egyszerűen úgy érezte magát, mintha egy szörnyű dráma közepette állna, mintha mindez csak egy színjáték lenne. De bárcsak az lett volna! Bárcsak valaki azt mondaná, hogy mindez nem is a valóság, Dobby hazudott!
De tudta, hogy nem hazudott! Egy manó sohasem hazudik! Az örökbefogadás is sokkolta, de hogy most kiderült, ennél sokkal többről, sokkal sötétebb dologról van szó, teljesen magába roskadt. Már nem tudta, mit gondoljon eddigi életéről származásáról, és egyáltalán saját magáról.
- Annyira undorodom magamtól! – fakadt ki végül, majd felállt.
- Nem kell! Te semmit sem tehetsz a történtekről! – mondta a nő kedvesen, és közelebb lépett hozzá.– Nem neked kell szégyenkezni emiatt!
- Milyen volt az anyám? – kérdezte elfúlva Draco.
- A mama a legcsodálatosabb asszony volt a világon! – próbált kis mosolyt erőltetni Valeriana az arcára, de a szavak belül fájdalmas sebeket szakítottak fel.
A testvéri szeretetnek engedelmeskedve, sírva ölelte magához a szintén könnyeit nyeldeső fiút. Eddig is egyre szorosabb kapcsolatba kerültek, de a vér köteléke még jobban összefonta őket. Ez idegen érzés volt számukra, mégis felemelő. Ők ketten, édesanyjuk vérét hordozva magukban, most már egymáshoz tartoztak. Draco, aki családját teljesen elveszítette, most jó érzéssel fogadta Valeriana testvéri és egyben anyai ölelését. Nem volt ereje tiltakozni, csak bénultan hagyta, hogy a nő könnyeivel áztassa vállát.
- Mi a fene folyik itt! – hallották ekkor Piton fagyos hangját, majd az ajtó csukódását.
- Perselus! – sietett Valeriana a férfihoz, hogy annak mellkasára borulva fogadja a megnyugtató ölelést.
- Hogy kerülsz te ide Malfoy! – förmedt Piton a fiúra, miközben egyik kezével kedvese hátát simogatta. – Mindenkit veszélybe sodorhatsz ezzel a kis kiruccanással!
- Draco azért jött, hogy… - kezdte volna Valeriana, de a férfi türelmetlenül eltolta magától.
- Nem lehet semmi olyan fontos, hogy másokat veszélyeztessen a megjelenésével! – mondta dühösen, és elindult a fiú felé.
- Feltétlenül meg kellett tudnom valamit! – kezdett Draco is magyarázkodásba.
- Igazán? És megtudtad? – faggatózott Piton tovább, miközben gyanakvó tekintetével a zavart fiút méregette.
- Perselus, Draco a testvérem! – mondta ki Valeriana nehezen a számára még szokatlan szót.
Piton, aki pont a két fiatal között, félúton járt, most megtorpant, és Valeriana felé fordult. A mindig fegyelmezett arcról most jól leolvasható volt a döbbenet. Hirtelen talán még felfogni is képtelen volt a szavak jelentését. Valeriana a torkát fojtogató gombóctól megszólalni sem bírt, így Draco röviden beszámolt a nem olyan régen kapott információkról. Piton, a történetet hallgatva hol a fiú, hol kedvese arcát figyelte. Olyan sokféle érzelmet váltottak ki benne is a hallottak, hogy maga sem tudta miként reagáljon rá. Tétlenül állt, döbbenettől dermedten a két testvér között. Valeriana mintha megérezte volna ezt, odalépett mellé szemeivel szinte kérve újból a meleg ölelést, amit a férfi túlságosan nem elkapkodva, de azért meg is adott. Ahogy karja a nő köré kulcsolódott, szeme a messzibe révedt.
- Dumbledore is tudja? – kérdezte halkan, mire Valeriana csendben megcsóválta a fejét.
- Nem – vágta rá Draco, és kicsit kérdőn nézett volt tanárára. Tisztában volt vele, hogy Dumbledore, igazgató lévén, fontos személyiség volt, de nem értette, miért kellene azonnal hozzászaladni ezzel a hírrel.
- Neki is meg kell tudnia! – szólt ismét Piton, és végre a fiúra nézett.
- Majd én beszélek vele – mondta Valeriana kibontakozva az ölelésből.
Draco értetlenül nézett Valerianára, de nem firtatta tovább a dolgot. Kegyetlenül fojtogatta torkát, szorongatta mellkasát a hirtelen kapott valóság. Menekülni akart innen minél hamarabb, hogy egyedül újból átgondolhassa a dolgokat.
Mielőtt távozott, Valeriana anyai szeretettel ölelte át, majd jó tanácsokkal látta el. Már többször hallotta e szavakat, most mégis másként csengett, hiszen már nem kereszttestvére, hanem A TESTVÉRE mondta azokat.
- Merről sikerült bejutnod? – kérdezte Piton váratlanul, amikor keze már éppen a kilincsen volt.
- Ez olyan titok professzor úr, amit sohasem fednék fel egy tanár előtt sem! – mosolyodott el kényszeredetten Draco.
- Legalább várj, amíg a diákok ebédelni mennek, hogy a folyosók üresek legyenek! – adott további rideg instrukciókat Piton.
- Csak a következő szintig kell eljutnom feltűnés nélkül – adta meg magát Draco a felkínált segítségnek.
- Rendben! Várj itt!
- Professzor úr! – szólt Draco volt tanára után. – Ki nyert a meccsen?
Piton megtorpant, és meghökkenve nézett a fiúra.
- A Mardekár! – felelte hidegen, bár nagy örömmel mondta ki a szavakat.
- Örülök, hogy találtak megfelelő utánpótlást! – mosolygott Draco, ugyan fájdalommal töltötte el, hogy ebben a győzelemben ő már nem részesedhetett.
- Senki nem pótolhatatlan! – fagyasztotta arcára a mosolyt Piton kritikus megjegyzésével, majd becsukta maga mögött az ajtót.
- Nem értem mit eszel rajta! – nézett Draco Valerianára a hirtelen támadt csendben, célozva a férfi viselkedésére.
- Mert én látom azt is, amit más nem – válaszolt Valeriana mosolyogva.
- Jó neked! – mondta Draco lemondóan.
- Gyere! – szólt be Piton a szűkre nyílt ajtón, és már ki is rántotta a fiút a folyosóra.
- Vigyázz magadra, és ha tudlak, meglátogatlak! – nyúlt még Valeriana Draco után, aki hálásan nézett vissza újdonsült testvérére.
Draco csendben követte a kihalt folyosón volt tanára lebegő talárját.
- A te érdekedben ajánlom, hogy ne lássalak meg még egyszer a Roxfortban! – morogta Piton anélkül, hogy hátrapillantott volna. – Mindenki megtesz mindent, hogy a biztonságodról gondoskodjon, te pedig fittyet hánysz az egészre! Tudod, mivel járt volna, ha valaki észrevesz?
- Én nem megyek tovább – torpant meg Draco váratlanul, figyelmen kívül hagyva a férfi korholását, hiszen kit érdekelt most az. – Megtenné, hogy magamra hagy?
Piton egy pillanatig összehúzott szemöldökkel méregette, majd valószínűleg leesett neki, hogy Draco valóban nem kívánja megosztani vele a titkos járat nyitját, amin a Roxfortba érkezett.
- Ne feledd, mit mondtam! – mondta, majd dühös képet vágva elviharzott.
Draco megvárta, míg alakja eltűnik a folyosó végén, és máris kinyitotta azt az ajtót, ami egy tágas tároló helységbe vezetett. Volt itt mindenféle kacat, amire már nem volt szüksége senkinek.
Draco nyílegyenesen odament a falon függő drapériához, mely éppen olyan kopott volt, mint maga az egész helység. Fellibbentette az anyagot, majd alá állt. A vastag por beleszállt orrába, de máris behunyta a szemét, és összpontosított.
Nagy tüsszentéssel érkezett meg egy hideg, nyirkos föld alatti járatba. A szürke falak erősen verték vissza hangját, majd csend lett. Magabiztosan indult el, miközben gondolatai még mindig megváltozott származása felé kalandoztak.
Napok teltek el, Draco még sem volt képes tovább lépni. Először úgy érezte, azonnal rohannia kell Hermionéhoz, hogy könnyítsen lelkén, de aztán inkább befelé fordult, és már semmi kedve nem volt erről beszélni nem csak neki, hanem senki másnak sem. Szótlanabb lett, mint valaha volt. Ez természetesen a gondos háziasszonynak fel is tűnt, de nem tudta semmivel sem kizökkenteni a fiút letargikus állapotából. Leginkább szobájában tartózkodott, és csak bámulta a falat, vagy az idétlen ablakon át, a télhez készülődő természetet.
Sohasem volt annyi ideje eltűnődni a világ hétköznapi dolgain, mint akkor. Nagy érdeklődéssel figyelte, ahogy a falevelek színe változik, majd ahogy minden élet elszáll belőlük, leválnak a fáról, és utolsó útjukként a szelet megnyargalva landolnak a földön. Szomorúan követte szemével halálukat, bár tudta, hogy nem válnak egyből a semmi martalékává, hiszen gondos takarói lesznek a fagyos talajnak. Ők bírják a zord időt, a kíméletlen fagyot, míg alattuk a kis, gyenge növények megbújhatnak. A fák közben kopaszon állják majd a téli időjárás kihívásait, hogy aztán tavasszal újra feléledve, zsenge leveleknek adjon táplálékot.
Valahogy így érezte magát is. Friss, zöld falevél volt valamikor, biztosan tartotta kézben apja. Aztán jött a nyár, vele együtt a szerelem, ami csak még érettebbé tette, hogy felkészülhessen a színváltásra, a nagy változásra, majd az elszakadásra. Ő megnyargalta a szelet, megtett mindent, hogy bizonyítson, de aztán földet ért, és jött a dermesztő valóság: a fa, amitől származik, férges volt! Hogy hozhat majd újabb hajtást? Hol lesz számára újra tavasz? Marad a tél, és a fagy, mely megsemmisíti az egykor zsenge falevelet.
Pedig ő élni akart újra, élvezni a tavaszt, és meglelni a nyár minden zamatát!
Egy ember semmi a múltja nélkül! De hát miféle múlt az övé? Apja szó szerint két kézzel formálta azt, de kezei rendkívül mocskosak voltak, és ezzel beszennyezte őt is.
Az ajtón kopogtattak. Draco riadtan fordult el az ablaktól.
- Tessék! – szólt, és igyekezett rendezni vonásait, amit meggyötörtek keserű gondolatai.
- Gyere kisdrágám, Dumbledore professzor szeretne veled beszélni! – dugta be fejét Mrs.Weasley kedvesen mosolyogva.
- Dumbledore professzor? – kérdezte meghökkenve Draco.
- Igen, igen! Gyere gyorsan!
Draco követte a nőt, miközben próbálta kitalálni, hogy vajon miért keresi az igazgató. Napok óta nem történt semmi, még a Roxfortban sem járt. Dumbledore-t pedig nem is látta, mióta Franciaországba menekült Valerianával és Pitonnal.
Amikor észrevette, hogy az igazgató nem csupán a kandallón keresztül kíván vele társalogni, hanem személyesen jelent meg, már tudta, hogy csakis komoly dologról lehet szó.
- Jó napot professzor úr! – köszöntötte visszafogottan.
- Neked is Draco! – mosolygott kedvesen Dumbledore. – Sétálnál velem egyet odakinn?