Lassan nyitotta ki szemét, mint aki mély álomból ébredt. Valóban így érzett. Néhány ponton nem is tudta eldönteni, mi volt a valóság, és mi az álom.
A szobában világos volt. Szinte bántón világított be a Nap erős fénye. Hunyorogva nézett körül. Az odúban volt. Aprócska szobájában feküdt, bár fogalma sem volt, hogy került ide. Vagy tényleg csak álom volt az egész? Egy szörnyű rémálom?
Megpróbált felülni, de abban a pillanatban máris visszanyomta egy puha, meleg kéz.
- Maradj nyugton, kisdrágám! – hallotta Mrs. Weasley sopánkodó hangját. - Szörnyű sérüléseid voltak. Még szerencse, hogy Piton professzor itt volt, és segített rajtad!
Draco úgy pislogott az asszonyra, mint a másnapos részeg, aki nehezen észleli maga körül a világot.
- Piton? – nyögte nehezen, kiszáradt szájjal.
- Igen! Még nem ment el. Szólok neki. Örülni fog, hogy magadhoz tértél! – mondta, majd máris felpattant, és kiviharzott.
Draco szemei előtt nagy sebességgel peregtek le az éjszaka eseményei. Az akadékoskodó kőszobor, Valeriana és a terhessége, Hébé virága, üldözőik, majd apja kegyetlen hangja. Lüktetett a halántéka, szíve hevesen vert a gondolattól, hogy az éjszaka majdnem apja keze közé került. Tudta, hogy ha ez megtörtént volna, akkor talán már nem is élne. De megmenekült, és kétségkívül egyedül Pitonnak lehet hálás ezért.
- Na, szóval magadhoz tértél – lépett be a tanár. Se szavai, se hangja nem árulkodott túlzott örömről.
- Mi történt? – kérdezte Draco, és tett egy reménytelen próbálkozást, hogy felüljön, de erőtlenül hanyatlott vissza.
- Majdnem ott maradtunk mindannyian – dörmögte Piton szemrehányóan, mintha Draco tehetne az egészről. – Thonks komolyan megsérült, de a többiek jól vannak.
- Akkor sikerült – sóhajtott nagyot Draco, és elernyesztve izmait belesüppedt a párnába.
- Igen, talán – mondta halkan Piton, amire Draco már szinte oda sem figyelt. Elégedetten hagyta, hogy szemei újból lecsukódjanak, hogy teste újból a kiérdemelt pihenésnek adja át magát.
Beletelt néhány napba, mire végre elhagyhatta az ágyat. A csendes, magányos órák alkalmasak voltak arra, hogy gondolkozzon. Anyja zavaros szavai gyakran visszacsengtek fülében. Sejtette, hogy valami jelentésük biztosan van, de képtelen volt összerakni a mozaikkockákat.
Ha máshonnan nem, hát Ron leveleiből értesülhettek a Roxfort falai között zajló eseményekről is. Egyértelműen kitűnt, hogy két dolog foglalkoztatta a diákokat az elmúlt napokban. Az egyik a kviddics volt, a másik pedig Valeriana és Piton kapcsolata.
Dracot éppen úgy váratlanul ért ez a hír, mint bárki mást. Mivel mindig azt látta, hogy kereszttestvére és a tanár meglehetősen rossz viszonyban vannak, és állandóan veszekednek, még csak meg sem fordult a fejében, hogy lehet közöttük valami, a gyűlölt munkatársi viszonyon kívül. Márpedig elég régóta érlelődhetett ez a kapcsolat, ha már közös gyermeküket várják, és házasságról beszélnek.
Nehezen tudta túltenni magát ezen a dolgon. Leginkább úgy tudta elképzelni ezt az egészet, hogy Piton valamilyen illegális varázslattal kényszeríttette Valerianát, hogy az övé legyen. Persze, fiú lévén nem nézhetett Pitonra, mint nő, de egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy Valeriana őszintén vonzódna hozzá. Na és nem volt elhanyagolható a közöttük lévő korkülönbség sem. Egy szóval, elképzelhetetlennek tartotta, hogy azok ketten őszinte szerelemmel viseltetnek egymás iránt.
Ezen a híren még túl sem tette magát, amikor jött a másik, ami ráadásul sokkal rosszabbul érintette.
Egyik délután a szobájában olvasgatott, amikor furcsa bizsergést érzett jobb alkarján. Először nem is tulajdonított neki nagy jelentőséget, de aztán a kisördög nem hagyta nyugodni. Felhajtotta inge ujját, és csak remélte, hogy félelme nem fog beigazolódni. De hiába. Amint szabaddá vált alkarja, szembenézhetett az élénken kirajzolódott Sötét Jegy mintájával.
Úgy érezte magát, mint akit forró vízzel öntöttek nyakon. Fojtogatta torkát, szorongatta mellkasát a felismerés. Kétségbeesetten rohant ki a szobából, egyenesen a földszintre, ahol Mrs. Weasley kötögette legújabb pulóverét.
- Mi a baj, kisdrágám? – nézett föl a nő.
- Értesíteni kell Mr. Weasley-t! – lihegte izgatottan Draco, majd karját a nő felé mutatta. – Nézze!
Mrs.Weasley sikkantva kapta kezét a szájához.
Mire a férfit értesítették, úgy tűnt ő már tudott róla, hogy Voldemort valószínűleg újra ereje teljében van. Erre pedig két lehetséges magyarázat volt: vagy más varázslattal sikerült őt felerősíteni, vagy volt még egy virág. Minden esetre nagy felbolydulást, és riadalmat keltett a hír. A rövid, átmeneti békének vége lett, újra félelem és rettegés uralkodott el a mágusvilágban.
A Roxfortban mégis minden ment tovább, mintha semmi sem történt volna…
- Nahát, ilyen pocsék időt! – lépett be dideregve, kipirosodott orral Mr. Weasley az ajtón.
- Remélem, lefújták a mai kviddicset a Roxfortban! – sopánkodott Mrs.Weasley, miközben az asztal közepére egyensúlyozta a nagy rakás pirítóst.
- Nem hiszem – kapott máris Draco az egyik után. – Sokkal nagyobb dolognak kell történnie ahhoz!
- Pedig okosabban tennék! Várj, mindjárt hozom a lekvárt is! – fordult sarkon a nő, és máris eltűnt az éléskamra ajtaja mögött.
- Mr. Weasley, tudja, hogy kik játszanak ma? – kérdezte Draco a vele szemben ülő férfitől.
- Ha jól emlékszem, Ron azt írta, hogy a Hollóhát és a Mardekár – felelte a férfi, és látható érdeklődéssel figyelte a fiú arcát.
Draco lebiggyesztett szájjal harapott alsó ajkába, szemeit félig lehunyta. A Mardekár nélküle játszik! Szerette ezt a sportot, és fogóként igazán kulcsfigurája volt a csapatnak. Fájó szívvel gondolt rá, hogy nem lehet részese a bajnokságnak. Olyan jó érzés volt pedig, amikor az egész iskola a lelátón ült, és egy emberként figyelte minden mozzanatát! Az egész iskola! Igen, az egész iskola ott lesz!
- Öhm. Azt hiszem, nem vagyok jól… - állt föl az asztaltól. – Lepihenek egy kicsit!
- De… - pillantott fel Mr.Weasley, szemöldökét a homlokáig felhúzva.
- Draco, hiszen most hozom csak a lekvárt! – szólt utána a kamrából visszatérő asszony is, majd kérdőn nézett párjára. – Mi baja van?
- Azt mondta, rosszul érzi magát, és lefekszik – adott választ gyorsan a férfi, miközben beleharapott kenyerébe.
- Mondtál neki valamit?
- Csak a kviddicsről kérdezett.
- Jaj, szegénykém! – sóhajtott nagyot Mrs. Weasley, és leült az asztalhoz. – Nehéz lehet neki…
- Senkinek sem könnyű manapság – zárta le a beszélgetést Mr.Weasley, és egy újabb pirítós után nyúlt.
Hermione vastag sálját annyira felhúzta a füléig, amennyire csak bírta. Az erős szél belekapaszkodott hajába, arcát azonnal pirosra csípte. Mégis nagy egyetértésben vonult barátai után. Szerette nézni a játékosok reptét a pályán, bár maga sohasem állt volna közéjük.
Most azonban mégis szívesen maradt volna odabent, a kellemes melegben, de a fiúk olyan lelkesen készültek a szurkolásra, hogy nem akarta kedvüket szegni nyavalygásával. Úgy is örömmel töltötte el, hogy minden rendben lett közöttük. Ron ugyan még mindig elhúzta száját, ha Draco valamilyen formában szóba került, de epés megjegyzései elmaradtak. Azt meg végképp jó jelnek lehetett tekinteni, hogy Hermione kedvéért sűrűbben írt levelet szüleinek, amiben ugyan virágnyelven, de folyamatosan értesítették Dracot az iskolában történtekről, és Hermionéról. Sokat jelentett ez a lány számára. Ugyan ez nem pótolhatta a fiú hiányát, de mégis valamiféle kapcsolatot tartottak így.
- Ha most a Hollóhát nyer, akkor legközelebb velük fogunk játszani – mondta Ron nagy lelkesedéssel. – Az jó lenne, mert akkor biztosan mi nyernénk!
- Ja, bár elég jó a Mardekár még Malfoy nélkül is – helyeselt Neville.
- Az nem olyan biztos! Tavaly is… - kezdett bele Ron az elmúlt év mérkőzéseinek ecsetélésébe, de Hermione erre már nem tudott figyelni, mert váratlanul egy rántást érzett kabátja zsebénél.
Riadtan fordult meg, de nem látott senkit. Pedig határozottan érezte, hogy valaki, vagy valami a zsebénél matatott. Nem tévedett. Egy papírlapot húzott elő. Kíváncsian hajtogatta szét, és a szíve majd kiugrott a helyéről, amikor megpillantotta az ismerős betűket.

„Gyere a szertárba!”

Rövid üzenet volt, de tudta, hogy ki írta.
- Mi a baj, Hermione? – fordult vissza Harry, amikor észrevette, hogy a lány lemaradt.
- Menjetek csak! Mindjárt jövök én is! – felelte, majd sarkon fordult, és sietős léptekkel elindult vissza, az épület felé.
Barátai értetlen képpel néztek utána, de mivel a mérkőzés kezdete rohamosan közeledett, inkább a lelátót választották, minthogy utánajárjanak a lány visszavonulásának.
Hermione lábai egyre gyorsabban taposták a dermedt talajt. Már nem fázott, hiszen fűtötte az izgalom, és a vágy. A kiüresedett folyosók hangosan visszhangzották lépteit. Nem járt odabent rajta kívül senki, így csak a festmények lakói néztek furcsállva elsuhanó alakja után.
Remegő kézzel, kipirosodott arccal tépte fel a szertár ajtaját. Odabent először csalódottan nézett szembe a tisztítószeres dobozokkal, de aztán lassan körvonalazódott Draco alakja. Kissé kétkedve nézett rá. Megvoltozott külsejét még nem volt ideje megszokni, és az is eszébe jutott, hogy mi van, ha ez csapda.
- Na mi van? Nem is örülsz nekem? – tárta szét karját Draco, szája szélén a jellegzetes, öntelt Malfoy-mosoly jelent meg.
- Mit keresel itt? – kérdezte óvatosan Hermione, még mindig a fiú arcát vizsgálgatva.
- Téged! – lépett egészen közel Draco a lányhoz. – Azt hittem, örülni fogsz!
- Jaj, Draco! – fektette fejét a lány a fiú mellkasára.
Draco karja óvón ölelte át. Lehunyt szemmel adta át magát ennek a gyönyörű pillanatnak. Mennyivel más volt ez most így, árgus tekintetek kereszttüze nélkül! Több mint fél éve nem voltak szemtanúi a tisztítószerek kettőjük szerelmének, de mintha semmi nem változott volna. Ugyanaz az érzés, ugyanaz a hév hajtotta ajkaikat egymás felé, hogy aztán vad táncukba fejezhessék ki mindazt, amit szívük diktál. Csak hosszú, szenvedélyes csók után szakadtak el egymástól.
- Nem szabadott volna idejönnöd! – nézette fel Hermione a fiúra.
- Ne aggódj! Elég jól megy már a kiábrándító bűbáj! – bazsalygott le kedvesére Draco.
- Akkor is kockázatos! – aggodalmaskodott tovább a lány. – Nem akarom, hogy miattam kerülj bajba!
- Beszélnem kell Valerianával is – jelentette ki Draco komolyan.
- Miss. Lloyddal?
- Igen. Gondolom, lent maradt Piton lakosztályában.
- Igen, valószínű! De miért akarsz vele beszélni?
- Majd legközelebb elmesélem – hajolt Draco újból a lány arcához.- Olyan rövid most az időnk, ne fecséreljük el ilyenekre!
- Draco… - lehelte még Hermione, de sohasem derült ki, hogy mit is akart mondani.
Tudták mindketten, hogy hamarosan menniük kell. Hermionét barátai várták, Draconak pedig igyekeznie kellett vissza az odúba, de még előtte fontos elintézni valója volt kereszttestvérével.
A kis szertár forró csókok leheletével, szerelmes suttogásokkal, halk sóhajokkal volt tele. Nehéz volt az elválás rövid együttlétük után, de menniük kellett.
A helységet Hermione hagyta el először, majd az újból áttetsző fiú lépett ki az ajtón. Draco kis távolsággal követte a lányt egészen az előcsarnokig, és mielőtt elindult volna az alagsor felé, vett még egy pillantást róla. Rövid együttlétük, szerelmük bizonyítékai biztos fogódzkodót jelentettek összezavarodott, kusza életében. Nem volt már semmi, ami olyan lett volna, mint régen, egyedül érzelmeik. Bizonytalan létének számtalan kérdése hajtotta hát kereszttestvére felé, ahonnan a válaszokat remélte.
Üres folyosókon haladt végig. Mivel odakint ítéletidő tombolt, semmi kétsége nem volt afelől, hogy Valeriana a szobájában, azaz új lakhelyén, Piton lakosztályában lesz.
Magabiztosan kopogtatott a tanár szobájának ajtaján. Bár tudta, hogy ez csak a laborja, de azt már többször tapasztalta, hogy itt mindig megtalálhatta a tanárt, vagy legalábbis rövid időn belül megjelent valahonnan.
- Draco, te mit keresel itt? – hallotta rövid idő elteltével maga mögött kereszttestvére hangját.
- Téged! – pördült meg Draco, és szeme egyből Valeriana pocakjára siklott. Még mindig hitetlenkedő mosolyt csalt az arcára a tudat, hogy volt tanárától várandós a nő. – Nahát, ez a Piton!
- Megláthattak volna! – hagyta figyelmen kívül Valeriana a gúnyos megjegyzést.
- Ugyan már! Rajtad kívül mindenki a lelátókon fagyoskodik – legyintett Draco, miközben még mindig a nő gömbölyödő pocakját méregette, ami ugyan nem emelkedett még ki túlságosan, de éppen eléggé ahhoz, hogy megakadjon rajta az ember szeme.
- Akkor is! Gyere! – mondta Valeriana, és pálcáját végighúzta a falon lógó, zöld faliszőnyegen, ami azonnal ajtóvá változott, hogy gyorsan beléphessenek rajta.
Piton háza is kellemes csalódást nyújtott a fiú számára, de a gondosan elrejtett lakosztály minden képzeletét felülmúlta. Olyan volt, mintha egy múzeumba csöppent volna. Ódon, igényesen megmunkált bútorok helyezkedtek el odabent, a falon gyönyörű festmények lógtak, a padlót vastag, kézi szövésű szőnyeg borította. Nehéz volt beleképzelnie volt tanárát ebbe a miliőbe, bár lassan már nem lepődött meg semmin.
- Fú! – mondta őszinte csodálattal. – Még sohasem jártam itt.
- Valószínűleg most sem fog ujjongani Perselus, ha meglát itt téged – szidalmazta tovább Valeriana a fiút. – Hogy jutott eszedbe, hogy ide gyere?
- Beszélnem kell veled, és biztos voltam, hogy a meccs alatt mindenki házon kívül lesz. Mivel igen rossz idő van, reméltem, hogy egy állapotos kismama nem teszi ki magát ennek. Szerencsére Weasley rendszeresen beszámol anyjának mindenről, ami az iskolában történik, így azt hiszem, elég jól vagyok informálva. – mosolygott szélesen Draco. – Rendesen ledöbbentem, amikor megtudtam, hogy Pitontól vagy terhes…
- Azért jöttél, hogy ezt elmondjad? – szakította félbe Valeriana sértődötten.
- Nem. Persze hogy nem! – mondta Draco, és arca hirtelen elkomolyodott. – Már alig vártam, hogy módom legyen erről beszélni veled. Azóta az éjszaka óta sokat gondolkodtam arról, amiket anyám mondott nekünk. Nekem úgy tűnt, mintha te többet értettél volna abból a zagyvaságból, amit összehordott. Sokáig nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de csak nem hagyott nyugodni… Te értetted, amiket mondott, ugye?
Draco kereszttestvére akasztotta reménnyel teli tekintetét, és várt. Ahogy látta a nő arcának változását, már biztos volt benne, hogy nem jött hiába.
- Ülj le Draco! – intett higgadtan Valeriana az egyik szék felé.
Draco szó nélkül engedelmeskedett. Izgatottan leste kereszttestvére szavait, aki tőle nem messze egy karosszékben helyezkedett el.
- Nagyon nehéz erről beszélnem neked – kezdett lassan, megfontoltan mondandójába Valeriana. – Nem gondoltam, hogy egyszer majd nekem kell elmondanom neked! Én is nem régen tudtam meg…
- Igen? – sürgette Draco a kertelő nőt.
- A szüleid örökbe fogadtak téged – hadarta el gyorsan Valeriana, mintha így hamarabb megszabadulhatna a tehertől, amit a tények birtoklása rótt ki rá.
Draco tekintete a padló felé siklott. Nem szólt semmit. Maga sem tudta, hogy mi az, amit érez, csalódottság, gyűlölet, düh, vagy fájdalom. Mintha meg sem lepődött volna azon, amit hallott. Talán már készült rá, szinte megérezte, hogy valami ilyen titok van a háttérben. A düh, amit hirtelen érzett kifejezetten szülei felé irányult, akik elhallgatták előle származását. Márpedig ő tudni akarta, kik az igazi szülei, bár azt elég nehéz volt elképzelnie, hogy az apja nem az lenne, akit eddig annak tartott, mert ha tükörbe nézett, őt látta viszont.
- Azt is tudod, hogy ki az igazi anyám? – nézett kérdőn Valerianára.
- Nem – felelte a nő őszintén.
- Anyám, vagyis akit eddig annak hittem, akkor éjszaka, amikor utoljára találkoztunk, nagyon furcsa dolgokat mondott…
- Keresztanyám az utóbbi időben sokszor beszélt zavarosan. Nagyon megviselte halálod híre. Igazán édesanyádként nevelt fel, és szeretett téged!
Draco hálásan fogadta kereszttestvére szavait. Pillanatnyilag nehezen is tudott másként gondolni Narcissára, mint édesanyjára. Agya azonban lázasan járt. Ki akarta deríteni az igazságot!
- Ő pedig tudja, hogy ki a vérszerinti anyám. Emlékszel mit mondott? A vér, ami az ereinkben folyik… Talán van valami rokonság közöttünk? Apádnak volt lánytestvére? – tette fel gyorsan kérdéseit, az óriási szemeket meresztgető nőnek.
- Nem tudok róla, bár tulajdonképpen senkit sem ismerek a papa családjából, és mama sem mesélt róluk…
- És anyádnak? – próbált Draco tovább kutakodni a megoldás felé.
- Neki nem volt testvére.
- Akkor nem tudom – sóhajtott csalódottan Draco. – Lehet, hogy mégis megzavarodott anyám elméje?
- Édesanyád sok mindenen ment már keresztül…- próbálta Valeriana nyugtatni a fiút, de az hajthatatlan volt.
- Akkor is! Addig nem nyugszom, amíg nem derítem ki, ki is az igazi anyám! Talán még él, és felkereshetném!
- Draco, tizenhét év telt el az óta…
Na igen! Tizenhét év a hazugságban, a házban, ami nem is az igazi otthona, a szülőkkel, akik nem is a szülei. Korábbi életét eddig sem tartotta sokra, de ez már utolsó csepp volt a pohárban ahhoz, hogy végképp idegennek érezzen mindent, ami azokhoz az időkhöz kötötte.
Szíve hevesen vert, feje megfájdult a lázas gondolkodástól. Ki kell derítenie, hogy ki is valójában! Tudnia kell!
Aztán valami hirtelen beugrott.
- Igen! – csillant fel a szeme. – Dobby biztosan tudja! Ő mindent tudott apám dolgairól. Azért is volt olyan dühös, amikor Potter miatt elveszítette őt!
- Dobby? – húzta föl szemöldökét Valeriana csodálkozva.
- Igen. Tudom, hogy itt van, mert egyszer véletlenül találkoztam vele a konyhában. Azóta is kerül, mert fél tőlem… De őt kell megkérdeznünk! Rád biztosan hallgat! – Draco szeme csak úgy csillogott a reményteli izgatottságtól.
- Hát, az nem biztos. Egyszer próbáltam kérdezni őt a régi dolgokról, de nem jártam sikerrel. Túlságosan tart édesapád haragjától.
- Hiszen már nem a gazdája!
- Tudom, de hiába mondogattam neki.
- Akkor is meg kell próbálnunk!
Draco látta, hogy Valerianát éppen úgy hajtja a kíváncsiság, mint őt, így komolyan remélte, hogy majd rááll a dologra, és segítségére lesz.
- Jól van – mondta végül határozottan Valeriana, majd egy csettintéssel hívta is a manót.