Az Odú, ahogy a Weasley-k emlegették otthonukat, valóban úgy nézett ki, amint Draco már korábban hallott róla. Apja számtalanszor emlegette fel a családot, különösen Arthur Weasley-t, mint a varázslók szégyenét, aki tiszta vére ellenére teljesen lesüllyedve, seregnyi gyerekével egy szegényesen összetákolt viskóban éldegél.
Draco úgy gondolta, Philippe kis háza, majd Piton otthona után már bármi jöhet, de képzeleteit teljesen felülmúlta a háznak alig nevezhető kalyiba. Képtelen volt leplezni meglepődését, de úgy tűnt, a mindig pörgő, vidám asszonyságnak ez fel sem tűnt. Csacsogva kísérte fel apró szobájába, amiben csak néhány kopott bútor volt, és látszott, hogy egyetlen, csálén álló ablaka sem egészen ide készült. Semmiféle örömöt, vagy lelkesedést nem tudott arcára erőltetni. Mrs.Weasley mégis barátságosan megveregette vállát, majd néhány kedves szóval bíztatta, hogy érezze otthon magát. Olyan melegséget, közvetlenséget érzett a nőből, hogy képtelen volt megbántani akár egyetlen rossz szóval is. Volt benne valami, amit soha senkinél, leginkább saját anyjánál sem tapasztalt.
Néhány nap múlva már bele is szokott új életébe. Mrs.Weasley rendszeresen gondoskodott róla, hogy ne unatkozzon, bár Draco meg volt győződve róla, hogy csupán azért osztogatott számára különféle háztartási munkákat, hogy mindig szem előtt legyen.
Aztán egy nap, Mr.Weasley bizalmasan hívta félre.
- Draco, lenne egy kis feladat – kezdte, és egészen közel hajolt hozzá. – Vissza kellene menned a Malfoy-kúriára…
- Micsoda? – kerekedett el Draco szeme.
- Természetesen Valeriana Lloyd, és még néhányan elkísérnének. A Hébé virágáról lenne szó…
Draco jól emlékezett a növényre, amit akkor fedeztek fel apja laborjában, amikor Valeriana égési sérüléseit látták el. Ő akkor nem tulajdonított különösebb jelentőséget a tiltott virágnak, de látta, hogy kereszttestvére annál inkább érdeklődik iránta.
Persze, értékes növény, hiszen ő is hallott már róla ezt azt, de nem gondolta volna, hogy egyszer még ekkora fontossággal fog bírni.
- Szóval, a Rend meg akarja szerezni, mert arra gondolnak, hogy a növény főzetéből Voldemort nem hogy felépülhet, de különös erőt, és örök fiatalságot szerezhet saját maga számára – folytatta Mr.Weasley Draco beavatását a nagy tervbe.
Draco örömmel vette ezt a kockázatmentesnek nem éppen mondható feladatot, mert így végre hasznosnak érezte magát azon az oldalon, ahol eddig csak fenntartásokkal néztek rá. Most bizonyíthat végre, és be is fogja bizonyítani, hogy valóban alkalmas arra, hogy befogadják, és megbízzanak benne!
Izgatottan várta az estét, amikor meg kellett jelennie a megbeszélt helyen. Ismerős volt a környék. Még így, sötétben is könnyen tájékozódott, hiszen már számtalanszor járt itt lopakodva, hogy kimaradása senkinek ne tűnjön fel.
- Mehetünk – lépett Valeriana mellé, amikor végre szétszéledtek mellőle a többiek. – Nem hittem volna, hogy valaha visszatérek ide. Azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy egy tolvajként fogok besurranni.
- Ne gondolj most erre Draco! A cél a fontos, nem az eszköz! – suttogta bíztatóan Valeriana.
- Azt a gazt egy éve láttuk ott, ezt te is tudod! Mi a garancia, hogy még mindig ott van? – szólt a sötétben Draco kételkedő hangja.
- Miért lenne máshol? Hiszen rajtad és édesapádon kívül senki sem juthat be oda! Nem?
- Remélem, hogy igazad van!
Ezután csendben haladtak egymás mellett, amíg el nem érték a nagy kaput. Egy pillanatra megtorpantak. Draco remélte, hogy Valeriana pontosan tudja, hogyan fognak bejutni, mert azt sejtette, hogy ő tiltott listán van. Az oroszlán száján belüli érzékelő pedig pontosan tudja, hogy ki léphet be, és ki nem. Izgatottan figyelte, ahogy a nő remegő kezét becsúsztatja a nyíláson.
- Örömmel látom Miss.Lloyd! – szólt a manószobor az oszlop tetején, majd kitárult a kapu. Először Valeriana lépett be rajta, majd gyorsan követte Draco is. Ekkor a szobor azonban újból megszólalt. – Ki van még önnel?
- Senki! – felelte Valeriana riadtan, mire Draco is megtorpant mellette.
- Összesen három életet érzékelek!
- Terhes vagyok! – jelentette ki Valeriana határozottan. Draco még sohasem hallotta kereszttestvérét ilyen könnyedén hazudni.
- És a harmadik? – a kőszobor hangja egyre szigorúbb lett.
Draco izgatottan kapkodta fejét, bár a sötétségben nem látott túl messzire. Harmadik? Talán mégsem hazudott kereszttestvére? Vagy van valaki körülöttük?
- Ikrek! – adta meg a magyarázatot gyorsan Valeriana, mire Draco döbbenten nézett rá.
- Nahát! Gratulálok! – mondta a szobor, majd becsukódott a kapu.
Valeriana és Draco csendben haladtak tovább. Egy jó darabig nem mertek megszólalni, de aztán mikor kellő távolságra voltak a kötekedő kapuőrtől, Draco már nem bírta magában tartani a megrökönyödés hangját.
- Tényleg terhes vagy? – kérdezte suttogva.
- Igen – felelte Valeriana kurtán.
- Ki a gyerek apja? Talán Parker? – faggatózott tovább Draco.
- Ezt talán nem most kellene megbeszélnünk! – suttogta vissza Valeriana erélyesen.
Megint csend lett közöttük. Draco nehezen tudta túltenni magát a hallottakon. Képtelen volt elhinni, hogy a nő terhes. Heteket töltöttek el úgy, hogy mindenféléről beszélgettek, hogy meglehetősen bizalmas, jó viszonyba kerültek egymással, de ezt mégsem említette meg neki. Nem tudta, hogy féltékenységet, vagy egyszerűen csalódottságot érzett, mindeneste gondolatait nehezen tudta elterelni erről a nem is lényegtelen információról.
Már majdnem elérték a bejárati ajtót, amikor hirtelen felocsúdott, és az utolsó percben elkapta Valeriana karját.
- Itt nem mehetünk be! – mondta halkan. – Van egy bejárat, amit én alakítottam ki. Akkor használtam, amikor későn érkeztem haza, és nem akartam találkozni a túlságosan is kedves és odaadó házimanókkal.
Valeriana meghökkenve követte Dracot. Sötétben botladozva lépkedett a magabiztosan haladó fiú után. Aztán végre megálltak. Draco a pálcájával egy kis bokorra mutatott, ami azonnal eltűnt, és helyébe egy csapóajtó jelent meg. Könnyedén felnyitotta, majd bemászott rajta.
- Gyere már! – suttogta kifelé Valerianának.
Egy szűk járatba érkeztek meg. Nyirkos és hideg volt. Draco fényt varázsolt pálcája végére, és így haladtak tovább, amíg el nem érték a túlságosan szűk, és alacsony út végét. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha egy zsákutca végébe értek volna, de aztán Draco tenyerét nekinyomta a falnak, és az eltűnt.
Egy folyosóra érkeztek, melynek falán halvány mécsesek pislákoltak. A fehér falakon kísérteties táncot járt fényük.
- Furcsa – mondta Draco halkan, miután végighordta tekintetét a folyosón mind a két irányban. – Azelőtt itt sohasem égtek lámpások, hiszen ez egy teljesen használaton kívüli részleg. Ezért mertem bármikor erre járni.
- Akkor, ez most mit jelenthet? – riadt meg Valeriana is, akinek Draco kijelentése nélkül is hátborzongató hangulatú volt ez a folyosó.
- Nem tudom. – felelte a fiú őszintén. – De menjünk inkább!
Valeriana egyetértve az elhatározással, gyors léptekkel követte Dracot. Hosszú folyosókon haladtak végig, majd lépcsőkön le, amit újabb szűk folyosók követtek. Itt már nem égtek mécsesek, így pálcájuk fényére volt szükség, hogy tovább haladhassanak. Léptük kopogását egyetlen varázslattal megakadályozták, különben az egész folyosórendszer visszhangzott volna a hideg köveket érő cipősarkak hangjától.
Aztán végre megérkeztek a titkos szoba ajtajához. Draco a zárba helyezte a kulcsot, kezét pedig a cirádás „M”-betűre.
- Hu, reméltem, hogy apámnak nem jut eszébe a nyitóvarázslatot megváltoztatni – sóhajtott megkönnyebbülve Draco, amikor beléptek az ajtón.
- Gondolom elégnek találta, ha a kapun nem enged be – mondta Valeriana, és a belépésükkor felgyulladó fáklyák fénye mellett azonnal gyors keresgélésbe kezdett.
- Ott van! – lépett Draco a növényhez, ami előző év óta ugyanazon a helyen díszelgett.
- Nézd! Tele van bimbóval! Pont jókor érkeztünk. – kapta föl Valeriana a cserepet.
- Rendben, akkor menjünk gyorsan! – mondta Draco izgatottan. – Olyan rossz érzés újra itt lenni!
Máris kiléptek az ajtón, és elindultak a folyosón visszafelé. Tulajdonképpen elégedettek lehetettek volna, hogy ennyire könnyedén ment minden, mégis furcsa érzés kerítette őket hatalmába: túl simán jutottak be.
Már a második folyosóra fordultak be, amikor rohanó léptek zaja csapta meg a fülüket. Egy pillanatra megtorpantak, és riadtan néztek egymásra. A cipők kopogása azonban egyre közeledett.
- Futás! – tátogta Draco, mire mindketten lélekszakadva rohanni kezdtek.
Úgy tűnt elég gyorsak ahhoz, hogy az őket követők ne érjék utol. Akárhányszor hátrakémleltek, nem láttak semmit, csak a lépések zaját hallották.
Draco kettesével vette a lépcsőfokokat felfelé, és már jócskán elöl volt, amikor észrevette, hogy kereszttestvére lemaradva fújtat utána. Hirtelen düh fogta el. Nem akart miatta a vesztébe rohanni. Nem tudta, Valeriana terhessége mennyire előrehaladott, minden estre őrültségnek tartotta, hogy engedték résztvenni egy ilyen veszélyes akcióban.
- Gyere már! – suttogta visszafelé a lépcső tetejéről türelmetlenül.
Valeriana ziháló tüdővel próbált meg engedelmeskedni a sürgetésnek. Az utolsó lépcsőfoknál úgy kapaszkodott a fiú karjába, mint a fuldokló az életet jelentő mentőövbe.
Ebben a pillanatban egy fénycsóva suhant el mellettük. Riadtan néztek a lépcső aljára, ahol négy-öt sötétköpenyes alak futott feléjük.
Tudták, hogyha azok utolérik őket, akkor elvesztek. Túl sok idejük nem volt gondolkodni, így egy-egy átok bizonytalan célú kilövése után ismét szaladni kezdtek.
Újabb folyosók következtek, ahol ugyan sötét volt, mégsem mertek fényt gyújtani pálcájuk végére, hiszen addig volt jó, amíg senki nem látta őket. Így viszont csak lassabban tudtak haladni. A falat és egymást tapogatva próbáltak tájékozódni, mígnem megint elsuhanó fény-nyalábok világították meg útjukat.
Draco egy pillanatra megállt, hogy újabb átokkal próbálja meg üldözőik számát csökkenteni.
- Nincs semmi értelme! – zengett Lucius hangja, mire mindketten összerezzentek. – Innen senki nem juthat ki!
Draco szinte gondolkodás nélkül indult volna apja irányába, ha Valeriana nem tartja vissza. Ezzel egy időben egy erős átokkal sújtotta üldözőik felett a mennyezetet, mire az nagy robajjal omlott le.
- Megőrültél? – fordult Valeriana Draco felé. – Azonnal menjünk tovább!
Sietve hagyták hátra a törmelékekből keletkezett torlaszt, miközben még hosszan hallották Lucius szitkozódását.
Végre elérték azt a folyósó-rendszert, ami már ki volt világítva, így újra gyorsabban és magabiztosabban haladhattak. Már nem jártak messze attól a ponttól, ahol megérkeztek. Ekkor oldalról, egy másik folyosóról újabb rohanó léptek hangja riasztotta meg a menekülőket. Nem mertek oldalra nézni, csak rohantak, ahogy egyre fogyó erejükből tellett. Már pedig erejük jócskán fogyóban volt. Különösen a nőnek.
Draco megint jóval előtte haladt. Ő már pontosan tudta, hogy nemsokára elérik azt a falszakaszt, ami a menekülés útját biztosítja számukra. Nem nézett hátra, remélte a nő rövidesen követi, addig pedig megnyitja az átjárót. Ekkor hirtelen robaj töltötte be az egész folyosórendszert. Riadtan lépett vissza. Már attól tartott, hogy Valerianának esett baja, amikor megjelent előtte. Gyorsan elkapta a karját és vonszolta maga után. Már csak néhány lépés volt hátra. Draco két mécses-tartó közötti kopasz falszakaszra tette tenyerét.
- Lucius! – zengett ekkor a folyosó másik végéről egy túlvilági hang, amit túlságosan jól ismertek mind a ketten. Dermedten néztek egymásra.
- A Nagyúr! – tátogta lihegve Valeriana, és láthatóan az ájulás környékezte.
Szerencsére Draco lélekjelenléte még megmaradt, így nagyot rántott rajta, majd könnyű szerrel átléptek a falon, mielőtt üldözőik is erre e folyosóra értek volna.
Sötét és csend ölelte át őket. Valeriana hátát az újból átjárhatatlan falnak vetve zihált, és erőtlenül csúszott lefelé. Kezét szája elé szorította, nehogy kapkodó légzésének hangja elárulja őket. Draco mozdulatlanul fülelt.
- Erre jöttek! Láttam, hogy befordultak ide! – hallották a fal mögül a tanakodást.
- Hova tűntek akkor? – kérdezte Lucius izgatottan.
- Nem tudom! Innen nem hopponálhattak!
- Nem bizony! – kiáltotta ingerülten Lucius, majd csend következett.
Valeriana Dracoba kapaszkodva felállt, úgy hallgatta, mi történik. Halk kopogtatást hallottak a falon több irányból. Draco tudta, ha apja felfedezi az átjárót, elvesztek.
- Ti menjetek ki a többiekhez! Erre nem jöhettek tovább! – szólt újból Lucius, majd távolodó cipők kopogása jelezte, hogy távozott.
Megkönnyebbülve sóhajtottak fel. Megmenekültek, de legalábbis egérutat nyertek! Ekkor velük szemben egy pálca fénye világította meg arcukat.
A sötéthez szokott szemük fájón reagált a hirtelen fényforrásra. Nem láttak semmit, csak egy fénylő pontot.
- Draco! – sikkantott fel reszkető hangon a pálca tulajdonosa. – Tudtam, hogy életben vagy!
- Anyám? – kérdezte Draco bizonytalanul, és se ő, se Valeriana nem tudta, hogy most féljen, vagy örüljön a nő váratlan felbukkanásának.
- Amikor észrevettem, hogy a titkos folyosó bejárata megnyílt, alig bírtam elhinni! Nem is reméltem, hogy láthatlak még valaha! – engedte le Narcissa kissé pálcáját, így az ő arca is láthatóvá vált.
- Te tudtál erről a járatról? – hökkent meg Draco.
- Természetesen!
- És apám?
- Ő nem tudja. Ez az egyetlen része a kastélynak, amit apád nem ismer. Nem akartam, hogy észrevegye éjszakai kóborlásaidat!
- Te fedeztél engem? – esett Draco egyik ámulatból a másikba.
- Szerettelek, túlságosan szerettelek és féltettelek, pedig nem szabadott volna…
Narcissa szabad kezével lágyan végigsimította fia arcát, miközben szemei könnyektől csillogtak. Draco még sohasem látta anyját ilyennek, és ha az őrület apró szikrái nem csillantak volna szemében, akkor talán Mrs.Weasley-hez is hasonlíthatta volna.
- Mennünk kellene… - mondta rekedten Valeriana.
- Valeriana! – tette most puha kezét keresztlánya arcára Narcissa. – Téged is mindig úgy szerettelek, mintha a lányom lennél! A sors is úgy akarta, hogy ti egymásra találjatok! Ez Lucius tervének nagy baklövése! A vér nem válik vízzé! A vér, ami ereitekben csörgedezik, túlságosan erős ahhoz, hogy ő győzhessen felettetek!
- Anyám, jól vagy? Olyan furcsákat mondasz! – nézett Draco az amúgy mindig csendes anyjára.
- Keresztanyám, engedj mennünk! Kérlek! – türelmetlenkedett Valeriana.
- Vigyázz rá! Már csak rád számíthat! – mondta, majd kezét Valeriana enyhén gömbölyödő pocakjára tette. – És vigyázz őrá is, hiszen legnagyobb értéke az embernek a saját gyermeke! Bár nekem is megadathatott volna!
- Apám csinált veled valamit? – kérdezte Draco, akit valósággal megriasztottak anyja zavaros szavai.
- Apád? – nézett Narcissa mosolyogva fiára. – Nem, kivételesen velem nem csinált semmit! Pedig sok szörnyűséget csinált, és még nagyon sokra készül!
Draco belenézett anyja fájdalmas szemeibe. Próbálta megérteni a hallottakat, de bárhogyan is igyekezett, nem járt sikerrel. Végül meg volt róla győződve, hogy anyja elméje minden bizonnyal megbomlott.
- Gyere velünk! – mondta aztán sajnálattal szívében. Bármennyire távol álltak egymástól, különösen az utóbbi időben, azért mégiscsak az édesanyja volt.
- Nem! – tiltakozott Narcissa szilárdan. – Nekem az uram mellett a helyem! De ti menjetek!
Azzal magához ölelte egyszerre mindkét fiatalt, majd Draco kezébe egy kulcsot nyomott.
- A nagykapun nem mehettek, mert odakint várnak rátok! – mondta komolyan. – Ismered a hátsó kiskaput a sárkányszobor mögött, ott menjetek ki!
Draco kezébe vette a kulcsot, és szótlanul nézte ujjai között forgatva. Tanácstalan volt. Eddig úgy gondolta, hogy azzal, hogy átállt a másik oldalra, hátat fordított a szüleinek, most már ellenségek. Elfogadhatja-e bátran egy ellenség segítségét?
- Nem akarlak csapdába csalni! – mondta Narcissa, amikor megérezte, mire gondolhat fia. – Megbízhatsz bennem! Anyádként szerettelek, sohasem ártanék neked, még akkor sem, ha nem értek egyet azzal, amit csinálsz!
- Nem értelek anyám… - nézett fel Draco Narcissa szemeibe.
- Menjünk Draco! – szólt ismét Valeriana, mire Narcissa biztatóan bólintott, majd még egyszer magához ölelte fiát.
Elindultak hát maguk mögött hagyva az útjukra bocsátó nőt. Pálcája fénye hosszan bevilágította a szűk folyosót, így könnyedén haladhattak. Mielőtt kiléptek volna a szabadba, mindketten visszanéztek Narcissa irányába, de nem láttak mást, csak egy erősen világító pontot.
Draco céltudatosan indult el az említett szobor felé, ami mögött a kiskapu bújt meg. Fenntartásai ugyan voltak még, de abban egyáltalán nem kételkedett, hogy a főbejáratnál már minden bizonnyal várnak rájuk. Maradt hát a bizalom és a remény.
Megkönnyebbülve hagyták maguk mögött a kúriát, de mielőtt Draco elgondolkodhatott volna anyja különös szavain és viselkedésén, egy átok élénk zöld fénnyel csapódott a talajba közvetlen mellettük. Gondolkodás nélkül kezdtek menekülni, bár fogalmuk sem volt, hogy merre lennének igazán biztonságban. Láthatóan egyre többen lendültek támadásba, és csak remélni merték, hogy a segítség hamarosan megérkezik.
Tudták, hogy minél előbb el kell érniük a hopponálási határvonalat, hogy megmenekülhessenek, így szavak nélkül is megegyezve, célba vették a széles utat. Célba vették a kis padot, ami jelzi a pontot, ahonnan már könnyedén távozhatnak.
A pad azonban túlságosan messze volt, a támadók pedig túlságosan közeledtek. Nagy hangzavart csapott izgatott kiabálásuk, és az átkok becsapódásai is. Dracot ugyan eltalálta egy-egy, de komolyabb kárt szerencsére egy sem okozott. Azt viszont határozottan látta, hogy Valerianát valami különös védőburok veszi körül, amiről visszaverődnek az átkok.
A menekülés és a védekezés egyre jobban felemésztette erejüket, amikor végre megérkezett a csapat többi tagjai is. Védelmük alatt már könnyebben haladtak, bár az egyre közeledő, és sorozatokat szaporázó támadók mindent megtettek, hogy lassítsák előre haladásukat.
- Ne engedjétek, hogy elérjék a határvonalat! – hallotta Draco apja hangját valahonnan hátulról.
Draco még lenézett a falura, melynek közelségéből tudta, hogy nem lehetnek messze a kis padtól, de ekkor az egyik támadó kihasználta figyelmetlenségét. Egy éles szúrást érzett a hátában, majd hirtelen elsötétült minden.