Draco döbbenten nézett a padlón elterülő férfira. Végtagja meglehetősen szokatlan pozícióban voltak, köpenye kettéhasadt hátán. Mozdulatlansága és szokatlan testhelyzete egy halott ember képét mutatta. Idegen volt az érzés, amit a gyilkosság keltett benne. Eddig úgy gondolta, hogy képtelen lenne kioltani egy ember életét, most azonban megrémisztette, hogy mennyire könnyen ment. Persze mindketten csak puszta önvédelemből támadtak, és cseppet sem gyilkossági szándékkal, mégis a végeredmény ugyanaz volt: embert öltek. Mintha igazából fel sem fogta volna, mi történt. Mint, amikor egy kisgyerek nem érti, hogy halott nagyapja miért nem nyitja ki a szemét, szinte tudomást sem vett róla, hogy a két férfi már nem él. Mintha kívülről látná saját magát, és a két halottat. Mintha ez meg sem történt volna.
Látta, hogy kereszttestvérét is hasonlóképpen megviselte a dolog. Valeriana teljes testében remegett. Ő azonban egy nő, és egy nő bátran kimutathatja gyengeségét. Nem úgy, mint egy férfi, főleg ha az történetesen egy Malfoy! Draco nem akart gyengének mutatkozni. Rendezte vonásait, és kihúzta magát.
- Megölted? – kérdezte nyugalmat erőltetve hangjára. Apja jó tanítómestere volt ebben. Mindig, minden esetben higgadtnak maradni, az arc sohasem árulkodhat feleslegesen az ember érzelmeiről!
- Nem! Nem hiszem. – nézett Valeriana megrökönyödve a fiúra. – És a másik?
- Annak vége – jelentette ki Draco, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Mindig is utáltam őket! Sötétségüket már csak a fiaik tudták túlszárnyalni.
Valeriana dermedten állt tovább. Draco gyorsan felmérte a terepet. Látta, hogy a sokkos állapotú nőre aligha számíthat, kezébe kell venni a dolgokat.
- El kell tűnnünk innen! – jelentette ki határozottan. – De először rendet rakunk, mert Philippe frászt kap, ha visszajön.
Draco határozott mozdulatokkal tüntette el a két férfit, majd a dulakodás nyomait, aztán sietve összecsomagoltak, és elhagyták a házat.
Autóval indultak útnak Párizs felé. Csendben utaztak egészen addig, amíg a reggeli idejét nem jelezte korgó gyomruk.
Draco javaslatára a legközelebbi benzinkútnál megálltak, hogy egy kicsit kinyújtózhassanak, és egyenek valamit.
A pihenőt kihasználva, elintéztek egy-egy telefont is. Draco a szálloda igazgatóját hívta föl, ahol dolgozott, és sűrű elnézések közepette közölte, hogy váratlanul el kellett utaznia. Valeriana pedig Philippe-t tájékoztatta hirtelen elutazásukról, de távozásuk valódi okát természetesen gondosan elhallgatta.
A kellemetlen feladatok teljesítése után jól esett néhány falat, majd a forró kávé mellett kissé lehiggadva átgondolni a történteket. Némiképpen le is nyugodtak, de az éjszakai események túlságosan megviselték őket, semhogy könnyed csacsogásba kezdhettek volna. A hosszú út alatt inkább saját gondolataikkal voltak elfoglalva.
Draco máris terveket szőtt. Remélte, hogy hazájába visszatérve a szervezkedést tovább folytathatja, hogy még többen állhassanak készen, amikor az újult erővel fellépő Nagyúr ellen kell összefogniuk. Másik nagy reménye az volt, hogy talán majd találkozhat Hermionéval is. Nagy dilemma volt azonban előtte, hogy hova is fognak menni. Aggodalmát szóvá is tette, amikor a repülőgépről megpillantotta London fényeit.
- Tényleg ha leszállunk, akkor hova tovább? Van valami ötleted? Mert nekem nincs. Én itt csak apám barátait ismerem. Fogalmam sincs hova mehetnénk!
- Talán erre az éjszakára megteszi egy szálloda is, aztán majd meglátjuk. - felelte Valeriana szűkszavúan.
Draco jól látta kereszttestvérén, hogy ezúttal sokkal tanácstalanabb, mint általában máskor, de mivel miatta kerültek ilyen szorult helyzetbe, így nem vethette a nő szemére, hogy nem állt készen egy újabb tervvel.
A segítség azonban hamarabb megérkezett, mint gondolták volna.
- Na végre! – köszönt rájuk egy ismerős, szigorú hang a reptér előcsarnokában.
- Nahát Piton professzor! Micsoda meglepetés! – derült fel Draco arca régi tanárának láttán, majd kissé gúnyosra sikeredett éllel folytatta. – Már éppen hiányoltam…
- Örülök, mert a következő napokban lesz lehetőséged élvezni a társaságomat! – mondta Piton ridegen, miközben tekintetét a fiúéba fúrta olyan szigorral, hogy annak nem volt kedve további tréfához. – Azért jöttem, hogy magammal vigyelek.
- Hova? – kérdezte Valeriana igencsak meglepődve, ami Draconak egyből feltűnt.
- Hozzám – felelte Piton magától értetődő módon, mintha ezt már hetekkel ezelőtt megbeszélték volna.
- Akkor – nyögte Valeriana szemmel látható csalódottsággal. – Rám már nincs szükség. Draco, Vigyázz magadra!
Piton felhúzott szemöldökkel figyelte, ahogy Valeriana szorosan magához húzza a fiút, és egy nagy puszit nyom az arcára. Ez a gesztus Dracot éppen annyira meglepte, mint a megrökönyödött férfit, akivel együtt tátott szájjal nézte a gyors léptekkel távozó lányt.
- Ne mozdulj innen Malfoy! – szólalt meg felocsúdva a tanár, és a nagy tömegben előrefurakodva igyekezett utolérni az egyre távolodó hátizsák tulajdonosát.
Draco messziről figyelte őket. Piton türelmetlenül állította meg a nőt, majd kezdetben higgadtan, végül egyre hevesebben gesztikulálva beszélgettek. A nagy zajban nem hallott semmit vitájukból, de meg volt róla győződve, hogy azok ketten már megint őmiatta veszekednek. Bosszantotta, hogy még mindig úgy kezelik, mint egy gyereket. Magát egyre jobban felhergelve már alig várta, hogy volt tanára visszajöjjön, és nemtetszését kifejthesse neki.
A kisebb feltűnést keltő veszekedésnek aztán vége lett. Valeriana dühösen elviharzott, Piton pedig feldúltan tért vissza.
- Unom már, hogy úgy kezelnek, mint egy csomagot! – fakadt ki egyből Draco.
- Gyere, menjünk! – hagyta a férfi figyelmen kívül Draco megjegyzését, majd gyors léptekkel elindult a kijárat felé.
- Úgy beszélnek meg mindent, a tudtomon kívül! – igyekezett Draco lépést tartani a csörtető férfival. – Most is…
- Fogd be a szád! – torpant meg a tanár, mire Draco majdnem belészaladt. – Különben valóban csomagot csinálok belőled! Egy nagyon helyes, kis csomagot!
Draco megsemmisülve nézett szembe a haragos szempárral. Nem szólt többet, csak csendben követte az újból útnak induló férfit, és már előre tartott az elkövetkezendő időszaktól, amikor majd el kell viselnie annak kellemetlen modorát.
Félelme nem volt alaptalan. Az elmúlt hetek és hónapok igazi fáklyásmenetnek tűntek ahhoz a végeláthatatlan időnek, amit Piton társaságában kellett eltöltenie.
A tanár háza nem volt éppen kellemetlennek mondható, sőt ennél sokkal rosszabbra számított. Soha nem gondolta volna, hogy a mindig puritán külsejű, mogorva férfiba jó ízlés is szorult. Márpedig a kétszintes ház berendezése kifejezetten igényességre vallott. Nem volt túl hivalkodó, de otthonos.
Mindez azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy Draco jól is érezze magát. Piton úgy járt a házban, mint egy holtkóros. Még annál is mogorvább volt, mint ahogyan az iskolában már megszokhatta. Már az is megfordult fejében, hogy talán Voldemort vesztesége miatt keseredett annyira neki, de abból a néhány megjegyzésből, amit tett az üggyel kapcsolatban, tisztán látta, hogy a Nagyúr állapota inkább bosszantja, mint sajnálattal töltené el. Megmagyarázhatatlan volt Draco számára a férfi letargiája, türelmetlen viselkedése. Ugyan sohasem volt éppen kedvesnek mondható, most mégis kifejezetten úgy tűnt, hogy haragszik az egész világra, de talán saját magával jött ki a legkevésbé. Mindennek természetesen Draco itta meg a levét, így őszintén remélte, hogy rabsága csak a nyár végéig fog tartani, hiszen az iskolakezdéssel Pitonnak vissza kell térnie a Roxfortba. Ugyan nem lett volna ellenére, ha vele együtt ő is oda mehetne, de ennek nem nagy valószínűségét látta.
Szeptember elsején Piton minden magyarázat nélkül összecsomagoltatott vele, majd amikor a kapun túl voltak, egy könyvet nyomott a kezébe. Először nem értette, mit akar volt tanára ezzel a zuhogó esőben, de aztán amikor már éppen meg akarta nézni a fejlapját, zuhanni kezdett a színes örvénybe. Még ideje sem volt búcsút venni a háztól, ahol keserves napjait töltötte a komor férfi társaságában, amikor újból talajt ért a lába.
Egy másik ház szakadt kerítése elé érkeztek. Az éjszaka óta zuhogó esőtől teljesen felázott a talaj, méretes pocsolyák terültek szerteszét. Draco döbbenten nézett fel az elhanyagolt épületre, és csak remélni merte, hogy nem ez lesz újabb lakhelye. Semmi kedve nem volt ugyanis egy ilyen, szinte lakhatatlan házban akárcsak néhány napra is meghúzni magát. Tudta, hogy nem nagyon ugrálhat, de ezt azért mégis túlzásnak tartotta. Aztán Piton végig húzta pálcáját a kopott kapun, mire az omladozó épület helyén egy többszintes, gondos ápolást tükröző ház termett, mely mind kinéztében, mind méretében közelített korábbi otthona nívójához.
Érdeklődve nézett fel csuklyája alól a homlokzatra, miközben követte a pocsolyákat gondosan kerülgető férfit.
- Várj, mert így széthordod a sarat! – dohogott Piton, amikor beléptek a ház ajtaján, majd intett pálcájával, és cipőjük ismét makulátlan tisztaságú lett.
- Hova hozott már megint? – nézett körül Draco a nagy előtérbe, ahova megérkeztek.
- Itt adlak át annak, aki a továbbiakban vigyáz rád – válaszolta hűvösen Piton, és elindult az egyik ajtó felé.
- Hát ez nem igaz! Felnőtt ember vagyok! – követte dühösen Draco, bár az igazat megvallva, cseppet sem bánta, hogy meg kell válnia eddigi lakótársától.
- Hm, micsoda illat! Molly mindig nagyon figyelmes… - lépett be Piton a konyhába, de hangja hirtelen elakadt.
Ahogy Draco követte őt, már látta is, hogy miért torpant meg. Odabent nem várt társaság fogadta őket. Szemmel láthatóan sem Ron, sem Harry, sem Hermione, sőt még Mrs.Weasley sem volt felkészülve a találkozásra.
Draco szíve nagyot dobbant, és úgy érezte, hirtelen alig kap levegőt. Ő nem látott senki mást, csak Hermionét. Ó, ha tudta volna, hogy viszontlátja! Ha felkészülhetett volna rá!
- Mi ez a csődület itt Molly? – kérdezte Piton figyelmen kívül hagyva, hogy megjelenésük milyen sokkot váltott ki
- Perselus, hiszen azt mondtad, hogy csak dél felé érkeztek! – tördelte kezét Mrs.Weasley. – A minisztériumi autó, ami a gyerekeket elviszi a pályaudvarra ide fog jönni, hiszen ez mégiscsak közelebb van, mint a mi otthonunk…
- Szólhattál volna! – fújtatta a tanár dühösen, és végigpásztázott tekintetével a többieken, akik mind holtsápadtan mustrálgatták a mellette lecövekelt szőkeséget.
- Draco… - szólalt meg végre Hermione, miután úgy tűnt, a fiú nem csak egy látomás, ami egy perc múlva szertefoszlik.
- Malfoy, hiszen te halott vagy! – fakadt ki Ron.
- Sajnálom Weasley, hogy csalódást kell okoznom! – szúrt vissza Draco jól ismert gúnyos hangján.
- Mit keres ez itt? – tette fel a nem túl kedves kérdést Harry, Piton felé fordulva.
- Nem hiszem, hogy rátok tartozik – kapta meg a nyers választ.
Hermione közben tétova lépésekkel elindult Draco felé. Látszott arcán, hogy még mindig nem tudja eldönteni, hogy valóság-e, amit lát. Könnyeitől fátyolos szemei boldogan merültek el a fiú tekintetében, míg szíve majd kiugrott a helyéről. Álmai váltak valóra abban a pillanatban. Először ügyetlen, majd szenvedélyes ölelésben igyekeztek megérezni a másikat, és meglelni azt az érzést, ami eddig csak szép emlékként élhetett bennük.
- Hahó! – kiabált be kintről a sofőr. – Megjöttem!
- Nos… - köhintett Mrs.Weasley zavartan. – Akkor indulni kellene…
- Malfoy is velünk jön a Roxfortba? – kérdezte Ron sápadtan figyelve az ölelésből lassan kibontakozó párt.
- Nem, ő velem jön – jelentette ki Mrs.Weasley szelíden.
- Micsoda? – kapta föl fejét egyszerre a három fiú. Csodálkozás, döbbenet és undor ült mindhármuk arcára.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy ezt a gennyes alakot az Odúba akarod vinni? – adott hangot érzéseinek Ron, s úgy nézett Dracora, mintha éppen hányni készülne.
- Fiam! Hogy beszélsz! – torkolta le Ront édesanyja. – Igen velem jön, és nálunk fog lakni, amíg Dumbledore professzor jónak látja.
- Tudhattam volna, hogy már megint dobálnak, mint egy megőrzésre váró csomagot! – horkant föl most már Draco is miközben még mindig Hermione meleg kezét szorongatta.
- Gondolhattad volna, hogy nálam nem maradhatsz, hiszen elkezdődik a tanítás! – adott magyarázatot szigorúan Piton.
- Ne félj Draco, nálunk nem lesz rosszabb sorod, mint a professzor úrnál! – mosolygott kedvesen Mrs.Weasley, amitől Ron arca elvörösödött a dühtől.
- Anya, én nem szeretném, ha Malfoy az ágyamban aludna!
- Ronald Weasley! Ez most már több a soknál! – tette csípőre kezeit a fiú édesanyja.
- Szerintem is, és azt hiszem jó lenne befejezni ezt a kis bájcsevelyt, mert különben mindenki lekési a vonatot! – igyekezett lezárni a heves szóváltást Piton.
- Igen! Sajnos ebben az időjárásban nem tudok túl gyorsan haladni. – lépett be a sofőr a konyhába, és tüzetesen szemügyre vette a ház csendjét felverő perpatvar résztvevőit.
- Jól van! Akkor indulás! Gyerünk, gyerünk! – vette át az irányítást Mrs.Weasley, és elkezdte terelgetni kifelé a fiatalokat.
Harry és Ron vonakodva, de engedelmeskedtek a noszogatásnak, míg Mrs.Weasley utolsó instrukcióit osztogatva, szorosan haladt mellettük. Őket követte Valeriana, majd Piton is.
A konyhában csend lett, csak a távozó kis csapat hangját lehetett hallani. Hermione és Draco tétován nézett egymásra Mi minden kiolvasható a szemekből! Nem hiába mondják, hogy a szem a lélek tükre. Nem volt szükség szép szavakra, levegőbe suttogott vallomásokra, tekintetükben benne volt minden, amit szívük abban a percben érzett.
- Egyszerűen nem merem elhinni! – nyögte aztán végül Hermione, miközben könnyeivel küszködve finoman végigsimította halottnak vélt kedvese arcát.
Kellemes bizsergés, megfoghatatlan szárnyalás kapta el, amint érezte a fiú frissen borotvált bőrét. Ismerős-ismeretlen arc nézett vissza rá. Jól látta, hogy Draco sokat változott. A szemében lángoló szerelem viszont ugyanolyan volt, mint régen. A külvilág megszűnt, csak a pillanat létezett, ami a visszanyert boldogságtól volt mámoros. Nem voltak szavak, nem voltak mozdulatok, amik méltón fejezhették volna ki érzéseiket. Lebegtek hát önfeledten, egymás tekintetében, majd ölelésében elmerülve.
- Hermione, most már gyere te is kérlek! – zökkentette vissza őket a valóságba Valeriana hangja.
- Mennem kell! – motyogta Hermione erőtlenül.
- Csak még egy kicsit! – húzta vissza magához Draco.
Erre várt, erről álmodozott éjjel-nappal, mióta elhagyta Angliát! Szerelmes szíve, vágytól lángoló teste hogy érhetné be néhány percnyi öleléssel? Hermionénak sem esett nehezére újra a fiú oltalmazó karjai közé bújni. Az elválást éppen annyira nem akarta, ahogyan a másik, de tudta, hogy mennie kell.
Nehéz volt az elszakadás. Csak még egy csók, csak még egy ölelés!
Draco keserűen nézett a távozó lány után, szíve mégis megnyugodott: szerelmük a régi. Megérte hát a sok, gyötrelmes várakozás, a sok bizonytalanságtól álmatlan éjszaka, a szervezkedéssel eltöltött számtalan nap.
Hosszan nézte az ablakból, ahogy odakint gyorsan bepakolnak mindent a nagyméretű autóba, majd Mrs.Weasley könnyes szemmel ölelgeti magához fiát. Bizony, számára nem maradt más iskolás gyermek, csak Ron. Ahogy Draco szemei előtt megjelent Ginny élettelenül eldőlő teste, megborzongott. Csak kis híja, hogy Hermione nem járt hasonlóképpen.
Hálás volt hát a sorsnak, hogy most láthatta a lányt beszállni az autóba. Fájt, hogy újból el kellett válniuk, de legalább életben tudhatta, és a még mindig élő szerelmük apró bizonyítékai erőt adtak az elkövetkező napokhoz. Nem tudta, mi vár rá a Weasley-féle odúban, melyről apjától csak csupa ócsárolást hallott, de végre otthon volt, saját világában, és azon az oldalon, ahova már hónapok óta vágyott. Már egyáltalán nem számított, hogy a mindig lenézett családnál kell majd élnie, mert tudta, hogy ez csak egy újabb lépcsőfok a biztos győzelem felé, saját életének privát csatájában.
A kívülről sem túl kicsinek tűnő, de belül annál tágasabb autóban Ron tovább folytatta felháborodott véleménynyilvánításait.
- Ezt nem tudom elhinni! – zsörtölődött emelt hangon. – Egy Malfoy az Odúban! Már a szüleiben sem bízhat az ember!
- Ron, igazságtalan vagy! – próbálta Valeriana csitítani a fiút, és jelentőségteljesen nézett az ablakon kifelé bámuló Hermionéra.
- Igen, igaza van tanárnő! Már a barátaiban sem bízhat az ember! – reagált rosszul Ron az óvatos intésre, majd barátja felé fordult. – Harry, te nem mondasz semmit?
- Ö… én úgy gondolom, hogy… - nyögte Harry bizonytalanul, hiszen ő sem tudott határozottan állást foglalni ebben a kérdésben. Tudta, hogy volt valami Draco és Hermione között, de sohasem volt egészen biztos a kapcsolatuk mélységében.
- Szóval már te is! – támadt Ron barátjára. – Megjelenik ez a görény, és hirtelen mindenki készségesen körülrajongja, mintha szent, vagy egy fontos ember lenne! De hát miért hisz neki mindenki? Már az is rossz jel, hogy halálhíre ellenére még él! Azt pedig ki tudja, hogy mi mindent művelt azóta, amióta nem láttuk!
- Semmi rosszat, ami bárkinek árthatna. Ezt elhiheted Ron! – kelt Draco védelmére Valeriana, mire Hermione végre elfordult az ablaktól.
- Maga tudta, hogy életben van? – kérdezte elkerekedett szemekkel.
- Igen – felelte Valeriana nyugodtan.
- És nekem nem mondta senki… - biggyesztette le száját csalódottan Hermione. Hangja sértődöttségről árulkodott, de szemeiből inkább zavartságot lehetett kiolvasni.
- Így volt a legjobb mindenkinek…
- Ki szerint? – feleselt Hermione. Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy egy olyan hazugság miatta gyötrődött az elmúlt hónapokban, amiről jó páran már tudtak, csak éppen ő nem.
- Nézd meg most is mi történt? – próbálta Valeriana nyugtatni az egyre izgatottabb lányt. – Csak felzaklatott a találkozás és vitát, nézeteltérést szült köztetek!
- De legalább nem gyászoltam volna őt is… - rendkívül dühös volt. Hát persze, hogy felizgatta a találkozás! Kit ne zaklatna fel, ha halottnak vélt kedvesét egyszer csak maga előtt látja?
- Nem mintha Ginny-t annyira gyászolnád! – lendült Ron újabb támadásba. Annyira sokkolta, ahogy barátnőjét Draco karjaiban látta, hogy nem tudott és nem is akart e fölött napirendre térni.
- És te? Te gyászolod? Átszórakoztad az egész nyarat! – vágott vissza Hermione.
- Igenis sokat gondolok rá! – igyekezett Ron is védekezni. – És nem szórakoztam, ha tudni akarod, hanem Fredéknek segítettem a boltban!
- Ron! Ennek semmi értelme! – próbálkozott Harry, akit nagyon zavart, hogy a közöttük nemrég helyreállt béke most éppen felborulni látszott.
- Nincs? – düllesztette szemeit Ron paprikavörös arccal Harry-re. – Hát te is… Pedig Ginny szeretett téged!
- Hát nem veszed észre, hogy milyen nevetséges vagy? Itt nem Ginny-ről van szó! – kiabált vissza Harry. – Egyszerűen Malfoy piszkálja a csőröd!
- Ezek szerint a tiédet nem!
- Fiúk! Most azonnal fejezzétek be! – igyekezett Valeriana túlharsogni a fiatalok heves szóváltásait.
- Az bizony jó lenne, mert kezd nagyon zavarni a vezetésben – helyeselt a sofőr kissé hátrafordulva.
A kocsiban fagyos csend lett. Hirtelen mindenki a kinti táj iránt kezdett érdeklődni, amiből nem sokat lehetett kivenni a sűrű esőfüggönyön keresztül.
Hermione agya lázasan járt. Az elmúlt időszak eseményei pörögtek le szemei előtt. Pillanatok villantak föl, amikor őrültnek vélte magát, mert úgy érezte, hogy Dracot látja, illetve hallja annak ellenére, hogy halott. Hát nem tévképzetek voltak azok! Legalábbis egy részük biztosan nem.
- Azon az éjszakán… - fordult Hermione ismét Valeriana felé. - az a halálfaló, aki megzavarta Voldemortot…
- Az Draco volt – bólintott Valeriana sejtve, hogy mire céloz Hermione.
A rövid kijelentésre a két fiú először a tanárnőre, majd egymásra nézett elkerekedett szemekkel. A hallottak lassan rakódtak le bennük, és sok mindent megváltoztatott. Draco, aki örök ellenségük volt, most valóban az ő oldalukon állna? Igen, ez az egyetlen kis információ komoly bizonyítéka volt ennek. Mind a ketten hallották, és látták, ahogy a sötétköpenyes kilépve a halálfalók sűrű sorából képes lett volna fellépni Voldemort ellen, hogy őket megmentse. Már pedig ha az a halálfaló valóban Draco volt, akkor most sok mindent át kell értékelniük magukban!
Az út további részén egy szó nem hangzott el az autóban, aminek a sofőr örült a legjobban. Mindannyian gondolataikba merülve igyekeztek helyére tenni a dolgokat.
- Most kiszállunk – mondta Valeriana utasító hangon, amikor megérkeztek a pályaudvar elé. – Ami a főhadiszálláson történt, és ami itt az autóban hangzott el, nem juthat senki tudomására sem! Még véletlenül sem!
Megértettétek?
- Igen tanárnő! – felelte a három jó barát egyszerre, majd kiszálltak az autóból, hogy a heves égi áldást elszenvedve bevegyék magukat a pályaudvar épületébe.
A vonaton csatlakozott hozzájuk Neville és Luna is, így nem volt módjuk megbeszélni gondolataikat, érzelmeiket. Hermione mégis jóérzéssel tapasztalta két barátja arcán és tekintetén, hogy mennyire másképpen gondolkodnak róla és Dracoról. Érezte, tudta, hogy most már minden rendben lesz. Harry és Ron végre megbékél vele, és ami a legfontosabb, Draco él. Kívánhatna ennél többet, jobbat egy tanévkezdéshez?