A Hold magasról világította meg a tenger lágyan fodrozódó vizét, és finoman tükröződött vissza fénye. Csend volt. Szinte fájó volt a némaság az ádáz küzdelem, a félelmetes villanások és őrült sikolyok után. Draco még látta szemei előtt a fejvesztve menekülő tömeget, hallotta a sorra felzengő átkokat, ellenátkokat, és felvillant Hermione rémült arca is. Csak remélni merte, hogy most már ő is biztonságban van.
Még mindig kapkodva vette a levegőt, szíve sem tudott megnyugodni még. Levette az álarcot, és hátradőlt a homokban. Nézte a csillagokat, amik párszáz mérföldre innen nem ezt a békét látták, hanem valami olyan szörnyűséget, aminek sohasem szabadott volna megtörténnie. Hiszen mire való ez a sok ellenségeskedés, az emberi áldozatokat kívánó háborúskodás? Kik vívják ezt a harcot? Valóban azok, akik pálcáikat egymásra fogva kívánják a másik halálát, vagy azok, akik mindennek mozgatórugói?
A jelen harcaiért egyértelműen Voldemortot hibáztatta. Az ő zsarnoki hatalomvágyát, kegyetlenségét. Ő indította ezt az egész küzdelmet Mardekár Malazár nevében. De talán most már vége ennek a sok borzalomnak!
Felhajtotta inge ujját, majd pálcájára fényt varázsolt. Bizonyosságot akart a látottakra. Hát megkapta, és ez cseppet sem tette boldoggá: ugyan nagyon halványan, de karján még mindig kivehetően éktelenkedett a Sötét Jegy.
- Nox! – suttogta idegesen, majd dühösen belecsapott a homokba.
Tudta, hogy mit jelent mindez. Jól emlékezett apja karján kirajzolódó Jegyre, mely sokáig csak alig látható, halvány kis rajz volt, majd egyszercsak erős kontúrú, határozott bélyeg lett.
A Nagyúr most sem halt meg, mint ahogy tizenhat évvel ezelőtt is csak erejét vesztette.
Hirtelen elátkozta Pottert, amiért másodszorra sem volt képes véglegesen végezni vele. Tehetetlen düh fogta el. Voldemort él, és vele együtt a függőségi átok is. Semmi sem történt! Meghalt Ginny Weasley, majdnem elveszítette Hermionét, és nem változott az ég adta egy világon semmi!
Napokig nem tudta túltenni magát ezen, és nyomasztotta, hogy semmilyen hír nem érkezik hazulról. Persze tudta, hogy a kapcsolatfelvétel túl kockázatos, no meg rajta kívül senki sem tudta, hogy ott volt azon a bizonyos éjszakán. Mégis aggasztotta, hogy Valeriana még csak nem is jelentkezik. Szeretett volna tudni mindent, ami hazájának mágusvilágában zajlik. Részese volt valaminek, amiről biztosan tudta, hogy nagy jelentősége volt, mégis kirekesztettnek érezte magát mindenből.
Letargikus hangulatát Philippe is észrevette, és úgy gondolta, hogy egy kis munkaterápia bizonyára jót fog tenni a sápadt fiúnak.
Egy tengerparti szálloda éttermében talált neki munkát, ahol angol nyelvtudásával könnyen elhelyezkedhetett. Draco eleinte ódzkodott ettől, hiszen hozzá volt szokva, hogy neki senkit nem kell kiszolgálnia, sőt, inkább ő az, akinek minden gondolatát lesik, de aztán belátta, hogy lelkének bizony jót tesz, ha nem őrlődik állandóan.
Tudta, hogy ismét várnia kell. Várni, amíg végre hazatérhet, amikor szabad lehet és független. A várakozás napjai pedig kétségkívül gyorsabban teltek, ha egy kis munkával foglalta el magát. Ráadásul a szállodában emberek között lehetett. Igaz, hogy a vendégek egytől egyig muglik voltak, de ez már cseppet sem számított.
Egyik délután Philippe azzal fogadta, hogy Valeriana nem rég érkezett látogatóba.
Draco szíve nagyot dobbant. Talán eljött érte, és végre haza mehet? Alig várta, hogy beszélhessen vele.
- Nagyon fáradt volt, és lepihent – felelte azonban Philippe, amikor holléte iránt érdeklődött.
Draco dühös volt. Hogy lehet aludni, amikor neki fontos beszéde lenne vele?
Idegesen járt a lába, miközben az egyik fotelban ücsörögve várt a nőre. Aztán végre kattant a zár odafent, majd megreccsent a lépcső, és megjelent Valeriana.
- Felébredtél? – pattant föl Philippe.
Valeriana arca holtsápadt volt, haja kócosan, hanyagul felfogott kontyban lógott, mint egy szénaboglya, testtartása pedig kifejezetten egy beteg ember képét mutatta.
- Borzasztóan nézel ki! – fakadt ki Draco, miután végigmérte kereszttestvérét.
- Draco! – szólt rá szigorúan Philippe.
- Hagyd csak! Igaza van. Ha úgy nézek ki, ahogy érzem magam, akkor az valóban borzasztó lehet! – mondta Valeriana, miközben megkapaszkodott a lépcsőkorlát végében. – Rettenetesen éhes vagyok.
- Gyere, máris melegítek neked az ebédből! – mondta Philippe, és az étkezőasztalhoz kísérte Valerianát, majd máris eltűnt a konyhában.
Draco követte kereszttestvérét, és leült az asztalhoz vele szemben.
- Miért jöttél? – kérdezte nyersen. Csalódottan látta ugyanis, hogy nem a felmentő sereg érkezett az ép testben alig élő nő személyében.
- Csak! – felelte röviden Valeriana, és állát fáradtan támasztotta két tenyerébe, mintha az elmúlt néhány órában éppen nem pihent volna eleget.
- Már itt is van! – lépett be sietősen Philippe, és hatalmas kupac ételtől gőzölgő tányért helyezett Valeriana elé. – Jó étvágyat!
Valeriana mohón állt neki az étkezésnek. Úgy falt fel mindent, mintha hetekig nem evett volna.
- Köszönöm! – tette le végül az evőeszközöket, és megtörölte a száját.
Ekkor megcsörrent a telefon, és Philippe a kis asztalhoz sietett, majd felvette a kagylót.
- Majdnem minden nap felhívja egy nő, aztán elmegy, és csak késő este jön haza. – suttogta sejtelmesen vigyorogva Draco, miközben Philippe fojtott beszélgetésbe kezdett a háttérben. – Figyeld csak meg!
Philippe letette a kagylót, majd megfordult, és zavartan köhintett egyet.
- Én… most el kell mennem… el kell intéznem valamit. – dadogta.
Draco széles mosolyát rejtve igyekezett úgy fordulni, hogy a férfi ne lássa arcát.
- Menj csak nyugodtan! – mondta Valeriana, miközben rosszallóan nézett Dracora.
- Hát… érezd magad otthon! Majd jövök! – azzal sarkon fordult, és kirobogott a házból.
Draco hangosan felnevetett, mire Valeriana összehúzott szemöldökkel nézett rá.
- Hogy ti fiúk milyen borzasztóak tudtok lenni! – mondta szigorúan.
- Ez nem borzasztó, hanem egészséges! – nevetett tovább Draco.
- Ezt Philippe-től tanultad?
- Igen. A fél év alatt többet tanultam, mint a Roxfortban hat év alatt.
- Képzelem – mondta Valeriana lesújtóan.
- Nagyon jó fazon a barátod! Igazán örülök, hogy megismerhettem!
- Sokat változtál! – méregette Valeriana kereszttestvérét.
Draco is tisztában volt vele, hogy nyoma veszett már annak a fiúnak, aki néhány hónappal ezelőtt megérkezett ide. Aki pedig régen a Malfoy kúriában élt, végképp eltűnt. Arca napbarnított lett, haja egészen rövid. Régi, legjobb szabóktól származó ruhái helyett rövidnadrágot, és pólót viselt. Ezek azonban eltörpülő apró külsőségek voltak mindamellett, ami legbelül változott meg.
- Igen! És nagyon jól érzem magam! – helyeselt mosolyogva.
- Örülök!
- Szóval, miért jöttél? Talán ellenőrizni? – kérdezte aztán Draco váratlanul.
- Nem! Bár úgy látom, rád férne! Egy kicsit szabadjára vagy engedve.
- Nem vagyok már kisgyerek, akire egész nap vigyázni kell! – feleselt Draco sértődötten.
Valeriana szenvtelenül mérte végig, mintha ott azonnal férfiasságáról szeretne bizonyosságot szerezni.
- Szabadon van a jegy! – siklott aztán tekintete a halvány koponyára.
- Itt ez nem jelent semmit – pillantott az alkarjára Draco is, majd megvonta a vállát. – Amúgy meg annyira elhalványodott, hogy alig látható.
- Nem tudom, meddig maradhatsz itt – nézett fel a fiúra Valeriana. Arca hirtelen komor lett.
- Miért?
- Édesapád felismerte a hangodat. Tudja, hogy te szervezkedtél!
- Gondoltam, hogy rám fog ismerni, de nem bánom. Örülök, hogy ezzel borsot törhetek az orra alá. A híres Lucius Malfoy fia, egy áruló! – mondta Draco színpadiasan megemelve a hangját.
- Ez nem játék Draco!
- Tudom, Piton professzor is ezt mondta! – kántálta Draco unott, monoton hangon, mint egy betanult szöveget. – Tényleg, ő hogyhogy nem jött el? Már szinte hiányzik!
- Ne gúnyolódj Draco! – szólt rá Valeriana.
- Jól van na!
- De tényleg Draco, ez nem tréfa. Apád kerestet téged, és meg akar ölni!
- Ahhoz nagyon ért – mondta Draco könnyedséget erőltetve hangjára, ugyanakkor igenis fájdalmasan érintette ez a hír. Az apja, aki mindig a családi összefogásról, a vér hűségéről beszélt, meg akarja ölni őt! Persze, ő már nem tartozik a családhoz, a vér hűségét pedig már akkor meggyalázta, amikor elszökött otthonról.
- Perselus szerint itt biztonságban vagy, de én ebben nem vagyok annyira biztos.
- Biztosan észrevettem volna, ha halálfalók ólálkodnának körülöttem. –magyarázkodott Draco magabiztosan. – Hidd el, valóban minden rendben. Nem hiszem, hogy apámnak eszébe jutna itt kerestetni engem.
- És a levelek? – kérdezte Valeriana.
- Ügyes húzás mi? – mosolyodott el Draco büszkén. – Nagyon körültekintő voltam ne félj!
- De hogy tudtad mind ezt véghez vinni anélkül, hogy Philippe gyanakodott volna?
- Azért tanultam egy s mást a Roxfortban is, no meg annál többet apámtól. – mosolygott sejtelmesen Draco.
- Varázsoltál?
- Elvégre felnőtt mágus vagyok!
- Igen, de megegyeztünk…
- Ne félj, nagyon vigyáztam, nehogy észrevegyen valaki. Szegény Philippe pedig a sok emléktörlő bűbáj hatására ugyan megfeledkezett néha egy-egy teendőről, de mindet túlélte.
- Félelmetes vagy! – csóválta fejét Valeriana komolyan.
- Az – vigyorgott tovább Draco. – De nagyon eredményes is! Gondolom, ott voltál, és láttad, mennyien vagyunk! Ha az a hülye Potter nem kapkodja el a dolgot, már rég megtörtük volna az átkot. Megelőzött minket, és még a dolgát sem tudta rendesen elvégezni. A jóslat szerint a Nagyúrnak már nem szabadna élni! Nem?
- Mindenki értetlenül áll a történtek előtt – sóhajtott csalódottan Valeriana.
- Na mindegy! – legyintett Draco, és izgatottan felpattant. – Az idő nekünk játszik. Amíg a halálfalók azzal foglalatoskodnak, hogy a Nagyurat használható állapotba hozzák, addig mi tovább szervezkedhetünk!
- Nem lenne jobb, ha most egy kicsit a háttérben maradnál? – aggodalmaskodott Valeriana, miközben a lelkesen hadonászó fiút figyelte. – Édesapád mindent megtesz, hogy megtaláljon!
- Nem érdekel! Elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy szembenézzek vele!
Valóban így érezte. A távolság már olyan nagy volt köztük, hogy inkább nézett ellenségként Lucius Malfoyra, mint saját apjára.
- És Hermione? – tette fel aztán a kérdést, ami olyan régóta foglalkoztatta. – Jól van?
- Igen – felelte Valeriana. Draco képtelen volt bármit is leolvasni arcáról.
- Ő is megismerte a hangom? – fürkészte kereszttestvére arcát félve.
- Azt hiszem igen, bár tisztában van vele, hogy te nem lehettél.
- Ő mondta?
- Igen.
- Hát nem felejtett el! – derült fel a fiú arca, és tekintete messzire révedt.
- Draco, hosszú idő telt el az óta…
- Van valakije? – nézett Draco megint Valerianára, és megjelent szemei előtt az a kép, amikor Hermione azzal a senki hollóhátassal elsétált.
- Nem dehogy! – védekezett Valeriana, mintha neki kellene magyarázatot adnia, ha mégsem úgy van, ahogy mondja. – De nem várhatod, hogy az emlékednek éljen!
- De hát élek! – csattant föl Draco.
- De ő ezt nem tudja! Te is így akartad!
Draco fájdalmasan elfordította fejét, és nem szólt többet. Hát persze, hogy ő akarta! Így esett saját csapdájába…
A következő napok nyugalomban teltek el. Nem beszéltek többet a történtekről és a hátrahagyott mágusvilágról sem. Valeriana láthatóan erőre kapott, bár Draconak fogalma sem volt róla, hogy az első napokban mitől volt annyira levert és sápadt.
A gyorsan összeszokó hármas aztán egy nap megfogyatkozott, mert Philippe-nek váratlanul Párizsba kellett utaznia. Így kettesben maradtak: Valeriana és Draco. Ez a fordulat azonban csak még közelebb hozta őket. Draco rendszerint délután érkezett haza, és utána együtt mentek le a partra. Sokat beszélgettek mindenféléről, de két témát kínosan kerültek: se Hermionéról, se a hazamenetelről nem esett szó.
Esténként Valeriana mindig korán lefeküdt, Draco pedig magára maradva hosszan olvasgatott, vagy zenét hallgatott.
Egy alkalommal hallotta, ahogy kattan a bejárati ajtó zárja. Riadtan tette le a könyvet a dohányzóasztalra, és pálcáját máris a kezébe vette. Tudta, hogy Philippe még nem térhetett vissza, másnak pedig nem volt bejárása a házba, így csakis arra gondolhatott, hogy egy idegen, egy betolakodó ólálkodhat az előszobában. Az pedig csak a jobbik eset lett volna, ha egy mugli betörő cipőinek koppanását hallotta volna, de amint megpillantotta a két férfit, nyomban felismerte őket: Crack és Monstro. A fiaikat jól ismerte lassú észjárásukról, így csak remélni tudta, hogy apjuk sem lesz különb.
- Menjenek el innen, vagy nem állok jót magamért! – szólt, és fenyegetően villantotta pálcáját hol egyik, hol a másik behemót alakra.
- Ó, mindjárt összecsinálom magam! – kacagott fel Monstro, mire hájas tokája visszataszítóan megrezegett.
- Lucius biztosan nagyra tartaná, hogy ilyen bátor vagy! – gúnyolódott a másik is.
- Nem vagyok már gyerek! Ezt könnyen be is bizonyíthatom! – lett Draco egyre dühösebb, és egy átkot küldött máris Monstro felé, de mivel a férfi az utolsó pillanatban arrébb lépett, csak falban tett kárt.
- Ne kényszeríts! Apád élve kíván látni téged! – dörmögte Monstro, és fenyegetően lépett közelebb.
- Kérdezze meg apámtól, hogy miért nem ő jön el személyesen értem! – vágott vissza fölényes hangon Draco, és igyekezett határozottan legyőzhetetlennek tűnni. – Talán fél tőlem?
- Invito pálca! – szólt ismét Monstro, de Draco időben védekezett, így pálcája még csak egy centire sem csusszant ki kezéből.
- Nahát, ennyire alábecsül? – kacagott fel fölényesen.
Most már a kezében érezte a helyzetet. Látta, hogy sikerült zavarba hozni a két varázslót, akik inkább termetükkel, mint képzettségükkel emelkedtek ki a többi halálfaló közül. Nem is értette, hogy apja miért ezt a két szerencsétlent küldte utána. Minden esetre úgy tűnt, ez most csak az ő javát szolgálja.
A következő pillanatban megreccsent a lépcső. Mindhárman odakapták fejüket, de nem láttak semmit.
- Van ott valaki? – kérdezte Crack, és megnyúlt arccal emelte pálcáját a hang irányába.
- Nincs rajtam kívül senki a házban! – emelte meg Draco a hangját, és remélte, hogy Valeriana majd ért ebből, és visszamegy szobájába.
- Azért csak nézd meg! – intett Crack Monstronak, mire az elindult a lépcső felé.
- Mondtam, hogy nincs ott senki! – próbálkozott még Draco, de az élő hústorony már fellépett az első lépcsőfokra, és már nem lehetett visszatartani.
Lélegzetvisszafojtva fülelt, miközben ügyelt rá, Crack nehogy támadásba lendüljön.
- Na mi van? – kérdezte a férfi társától.
- Egy nő! – kiabált vissza, amaz.
Draco most már tudta, hogy neki kell lépnie. Valeriana hiába volt Rendtag, hiába volt tanár, azért mégiscsak nő volt, akit neki meg kell védenie.
- Stupor! – kiáltotta, mire Crack hatalmas, dagadt teste nekivágódott a falnak.
A nagy koppanás után csend lett. A férfi szemei élettelenül meredtek előre.
- Crak! – hallotta Draco Monstro riadt hangját, amit Valeriana ordítása követett.
- Obstructo!
Nagy csattanás hallatszott, majd újból csend lett. Draco őszintén remélte, hogy a másiknak is vége, mert azt jól látta, hogy Crack nem mozdul többet, és ahogy közelebb lépett hozzá, látta, hogy tarkóján sötét vér szivárog, megszínezve amúgy is vörös bőrét.
Elindult a lépcsőn felfelé, hogy megnézze, Valeriana rendben van-e. Hosszúnak tűnt az út, bár a kis háznak nem volt két olyan távoli pontja, amit egy percnél tovább tartott volna bejárni.
Izgatottan tette halkan egymás után lábait, ahogy Valeriana szobája felé haladt. Amikor belépett, meglátta a nő vörös arcát, amint elkerekedett szemekkel, zihálva mered a fal felé. Monstro feküdt ott kiterítve…