Ezernyi csillag ontotta fényét az erdőre és a tisztásra, ahol tömegével jelentek meg fekete köpenyes alakok, mint seregnyi varjú a szántóföldön. Sokan voltak, nagyon sokan. Draco egyáltalán nem számított rá, hogy a Nagyúr követőinek száma ennyire felduzzadt. Undorral nézett körül a siserehadon, melynek tagjai áhítattal figyelték urukat, aki a kör közepén álló trónuson várakozott.
Voldemort nyugodt arccal, elégedetten legeltette rajtuk szemit. Ijesztő volt a hatalom, ami tekintetéből áradt, mely azt súgta: enyémek vagytok. Akár egy jó pásztor, sorra vette bárárnyai számát. Csakhogy ők nem bárányok voltak, vagy ha mégis, akkor csakis feketebárányok. Egyformák voltak mind. A fekete köpeny és az álarc egységessé tette őket. Senki sem tudta, kit rejt az álarc, ki az aki éppen körülöttük áll. Dracot megriasztotta ez az érzés, és kifejezett rettegés uralkodott el rajta, ha arra gondolt, akár apja is lehet a mellette nyugodtan várakozó alak.
Aztán eszébe jutott, hogy valószínűleg Piton és Valeriana is a tömegben van, na és nem utolsósorban az ő serege is. Nem tudta pontosan kik azok, akikre számíthat, de megnyugtatta a tudat, hogy jó páran már készen állnak a megfelelő pillanatra várva. Egyrészt nyomasztotta, másrészt büszkeséggel töltötte el, hogy neki kell megadni a jelet, ő a vezér. Ó, ha apja tudná! Ha tudná, milyen pozíciója van! Gúnyosan húzódott el szája széle. Erre nevelte apja: egy Malfoy csak az élen állhat, egy Malfoynak nem dirigálhat senki. Hát tessék, megfogadta az intelmet!
Végtelenül hosszúnak tűnt az idő, amióta ott álltak szinte teljesen szótlanul. Ugyan néha valaki türelmetlenül susogni kezdett, de aztán gyorsan lehurrogták azt is, majd újból csend lett.
Egyszercsak a tisztás széléről erőteljes hang ütötte meg fülét, ami túlságosan ismerős és túlságosan ijesztő volt.
- Álljatok félre! Gyerünk már! Engedjetek! – zengte apja.
Megállt ereiben az ütő. Tudta, hogy ő is ott lehet a közelben, mégis megdermesztette váratlan megjelenése. Mintha szavai neki szólnának, mintha a harag, a gyűlölet, ami hangjából áradt, egyenesen felé irányultak volna. Gyomra idegesen rándult össze, teljes testében reszketett. Hirtelen annak a kisfiúnak érezte magát, aki a tilalom ellenére olyat játszott, amit nem szabad, és aki ezért akkor elnyerte méltó büntetését. Apja cruciatusát akkor ismerte meg először. Óvatos volt ugyan, hogy ne tegyen túl nagy kárt benne, de azért nyomot hagyjon az engedetlenség miatti fenyítés.
Draco kezei ökölbe szorultak, szemét egy pillanatra lehunyta. Tudta, hogy erősnek kell lennie, nem hagyhatja, hogy a félelem győzzön felette. Ő már nem gyerek! Felnőtt férfi saját akarattal, és tudja, hogy mit akar, kihez tartozik!
A mellette álló megragadta karját, és hátrébb húzta. Riadtan eszmélt fel. Nem messze tőle sorra húzódtak el a köpenyes alakok, hogy utat adjanak az érkezőnek. Ekkor látta meg apját. Egy kötelet húzott maga után, melynek vége egy vörös, csapzott hajú lány kezeire fonódtak.
Jobban szemügyre vette a ráncigálást nehezen tűrő lányt, és döbbenten ismerte fel. Ginny Weasley volt az. Draco szinte azonnal megértette, hogy mire készülnek. Tudta, hogy a lány Harry Potter barátnője, így valószínűleg csalétekként használták fel. Várható volt tehát, hogy az állandó hősködéséről híres fiú is megjelenik hamarosan.
Szánalommal nézte a szerencsétlen lányt, aki kimerülten bukdácsolt az őt vonszoló férfi után. Apja nagy élvezettel rángatta, mint egy befogott állatot, majd durván odalökte a trónus elé. Ginny tehetetlenül rogyott térdre, feje előrebillent, haja hosszú lepelként omlott arcába.
- Meghoztam Nagyúr! – szólt Lucius, és mélyen meghajolt ura előtt.
- Tehát ő az! – mondta Voldemort, és arcán merő undorral méregette a mozdulatlan lányt. – Ő fogja idecsalni nekünk a nagy Harry Pottert!
Harry nevét, ha lehetett, még nagyobb megvetéssel mondta ki, mint ahogy Ginny-re nézett, de a lány még csak meg sem rezdült.
- Hadd lássam az arcodat! – folytatta Voldemort. – Hadd lássam, kiért áldozza fel magát Potter!
- Nézz már fel! – emelte meg Lucius durván Ginny állát.
Ginny arca véres volt a kínzástól, de nem is ez volt a legszörnyűbb, hanem üveges tekintete, ami teljes megadásáról árulkodott. Két szeme olyan volt, mint egy könyv lapjai betűk nélkül. Üresen bámult előre Voldemort felé.
- Látom Lucius megfelelő kezelésben részesített! – torzult Voldemort arca gonosz mosolyra. - Nemsokára találkozhatsz a bolond szerelmeddel! – folytatta az utolsó szót gúnyosan elnyújtva, miközben felállt, és odament egészen közel Ginny-hez.
Odahajolt arcához, és gonoszul a szemébe nevetett. Vékony, hideg ujjait végigsimította a hamvas arcon, majd a kecses nyak köré kulcsolta.
Ekkor újabb hangok jöttek a tisztás széle felől. Voldemort érdeklődve fordította el a fejét, és mintha már tudta volna, hogy mi is történik a tömeg háta mögött, elégedett mosollyal engedte el Ginny nyakát.
- Eresszen el! Hagyjon már békén! – ordította ingerülten Harry, és megpróbálta magát kiszabadítani az álarcos férfi kezei közül.
- Maradj csendben te nyavalyás! – förmedt rá amaz.
- Ne nyúlj hozzám te mocskos halálfaló! – kiáltotta mögötte bukdácsolva Ron.
Draco gúnyosan húzta el a száját. Hát Potter ismét belesétált Voldemort csapdájába! Na és persze ezúttal sincs egyedül. Hogy ezek mindenhova együtt mennek!
De aztán, amikor látómezőbe kerültek, döbbenten tapasztalta, hogy nem csak ketten vannak, hanem hárman. A sor végén egy magas álarcos Hermionét taszigálta.
Draco körül tótágast a világ. Nem, Hermione nem lehet itt! Nem szabad, hogy baja történjen! Hirtelen dühös volt mindenre és mindenkire, de leginkább örökös ellenségére, Harry Potterre. Biztos volt benne, hogy az ő ostoba vakmerőségének köszönhető, hogy most Hermione is itt van.
A lány megjelenése váratlan esemény volt tervében, melynek végrehajtására már hetek óta készült. A gondolatok kiszálltak fejéből, már nem tudott semmi másra figyelni csak rá. Látta a félelmet arcán, szája szélén pedig ütések nyomait.
Tehetetlennek érezte magát. Legszívesebben azonnal a kiszabadítására sietett volna, de nem akart holmi elhamarkodott kapkodással kárt okozni.
- Nahát micsoda vendégsereg! – zengett Voldemort hangja, mire a tömeg hangosan felnevetett. – Nem is vártam ilyen díszes kompániára!
Draco körmei tenyerébe vájódtak. Idegesen leste, hogy mi történik ott előtte, tőle jóval messzebb, ahol ott a lány, akiért a világ végére elmenne, akink köszönheti, hogy élete megváltozott, aki miatt felvállalta a kockázatot, akit mindenek felett szeretett. Félelmetes látvány volt őt ott látni Voldemort mellett, úgy hogy eközben neki nem túl sok esélye van a segítségre.
Hermione ugyanúgy kapálódzott reménytelenül, mint társai. Azonban, amikor észrevették a mozdulatlanul térdelő lányt Voldemort előtt, hirtelen abbahagyták a küzdelmet.
- Ginny! – kiáltotta Harry elsőnek.
- Mit műveltek vele! – fakadt ki hisztérikusan Hermione, amikor észrevette barátnője üresen világító szemeit.
- Hugi! Hugi, nézz már ránk! - ordította Ron, és riadtan nézte húgát, aki egyikőjük szólítására sem figyelt, mintha nem is hallotta volna hangjukat.
- Na jó elég legyen, mert erre nincs időnk! – vetett véget Voldemort a kétségbeesett szólongatásoknak. – Ma még sok dolgunk van, így a legjobb, ha hozzákezdünk!
- Engedje el Ginnyt! – szólt megint Harry, és bátran nézett Voldemort szemeibe. Ő már találkozott a Nagyúrral, nem volt szokatlan számára jelenléte. Nem úgy, mint barátainak, akik rettegve, arcukon undorral vizsgálták a visszataszító varázslót.
- Miért engedném el? – kérdezte Voldemort olyan hangon, mintha hajlandó lenne Harryvel tárgyalni.
- Én kellek magának nem? Engedje el a barátaimat! – emelte meg hangját Harry még jobban.
- Valóban Potter, te vagy az, aki igazán kell nekem, hogy végre beteljesíthessem a jóslatot. – mondta a Nagyúr, és hatalmának nagyobb hangsúlyt adva Harry fölé magasodott. – De előtte, ha már így alakult, egy kicsit elszórakozom. – továbblépett, és Ron előtt állt meg. – Az apád sok bosszúságot okozott már nekem, így különösen nagy öröm a gyerekeitől megszabadítanom a világot, akik ugyanúgy szégyenei a mágusvilágnak, mint ő maga.
- Ő legalább pontosan tudja, hogy hol a szíve! – kelt gyorsan Hermione Mr. Weasley védelmére. Magabiztos bátorsága mindenkit meglepett. Draco jól ismerte a lányt, és most mindent megadott volna azért, ha egy kicsi gyávább, visszafogottabb lett volna. Rettenetesen féltette a Nagyúr haragjától.
- Hallgass te mocskos sárvérű! – lépett Voldemort Hermionéhoz. – Téged megölni lesz aztán az igazi élvezet! Neked létezni sincs jogod, nemhogy hozzám szólni!
- Hagyja békén Hermionét! – kiáltotta Harry, és megpróbálta kiszabadítani magát a szoros fogásból, de csak azt érte el, hogy a halálfaló még erősebben szorította meg karját. – Öljön meg! Legyen vége, de őket engedje szabadon!
Draco életében először hálás volt Harrynek szavaiért, és kissé ugyan megkönnyebbülve, de feszülten figyelte tovább a nem mindennapi szóváltásokat. Közben agya sebesen járt. Vajon mikor jön el az ő idejük?
- Meg akarsz halni? – fordult Voldemort Harry felé, arcán gúnyos mosollyal. – Ne félj, eljön annak is az ideje, de közben végignézed sorban, ahogy végzek a nyomorult barátaiddal.
Voldemort sarkon fordult, és a mozdulatlanul térdelő Ginny-hez lépett. Megemelte pálcáját, és hogy élvezhesse a másik három fájdalmas arckifejezését, újból rájuk nézett.
- Ne, kérem ne! – kiáltotta a három barát szinte egyszerre, és egy újabb reménytelen próbálkozást tettek a szabadulásra.
- Mennyire szereted őt Harry Potter? – kérdezte Voldemort, miközben magasra tartott keze fenyegetően meg-megremegett Ginny-re irányuló pálcájával együtt.
- Hagyja békén! – kérlelte újból Harry.
- Mennyire szereted? – ismételte meg Voldemort a kérdést, még erőteljesebb hangon.
- Nagyon! – kiáltotta Harry, és csak Voldemort pálcát tartó kezét figyelte.
- Fájni fog, ha elveszíted? – tette föl a következő kérdést Voldemort, miközben perverz kéjjel élvezte a fiú fájdalmas kínlódását.
- Ne bántsa, kérem! Engem kell megölnie nem őt!
- Fájna Potter? Válaszolj! – üvöltötte most már a Nagyúr.
- Igen! – kiáltotta Harry.
- Helyes! – húzta el a száját kaján viccsorra Voldemort, majd kimondta a halálos átkot.
- Ginny! Ne! – kiáltotta a három barát szinte egyszerre.
Ginny arca meg sem rezdült, szemei ugyanolyan kifejezéstelenek voltak, mint eddig. Így érte el az átok, és eldöntötte akár egy liszteszsákot. A testvér, a barátnő, és a szerelmes fiú egyetlen, nagy, fájdalmas ordításba öntötte fájdalmát, míg a halálfalók olyan őrült morajlásba kezdtek, mint a kviddics-mérkőzések lelkes szurkolói egy sikeresen bedobott kvaff láttán.
Draco némán, döbbenten állt a lelkes csapat közepén. Hát ilyen egyszerű? Ilyen könnyű egy életet kiontani? Egy másodperc, nem egy másodperc töredéke, egy szempillantás, és elmúlik az élet.
A gyilkos pedig, mintha világraszóló hőstettet hajtott volna végre, elégedetten vigyorgott áldozatára, majd hű követőire. Draco megremegett a gondolattól, hogy kedvese mennyire közel áll ehhez az őrült gyilkoshoz, mennyire keskeny a határ az élet és a halál között.
- Jól szórakoztok, remélem! – nevetett fel hátborzongatóan Voldemort, miközben Harry és Ron kétségbeesett szabadulási kísérleteit figyelte. Hermionéhoz lépett, aki most már egyre hangosabban zokogott. – Most pedig te következel sárvérű!
Hermione már gondolkodni sem tudott a félelemtől. A környezetéből nem látott, és nem hallott semmit. Könnyein keresztül követte a rettegett pálca emelkedését, hallotta saját velőt rázó ordítását, majd még egy hangot, amiről úgy gondolta, már a számára megnyílt túlvilágról érkezett.
- Neeee! – szakadt ki Dracoból a kétségbeesett ordítás.
Nem bírta tovább. Nem tudta, hogy igazából ez lesz-e a megfelelő pillanat, amikor társaival a Nagyúr ellen kell fellépniük, de abban biztos volt, hogy neki tennie kell valamit, meg kell mentenie Hermionét.
Kilépett a tömegből, és elindult a kör közepe felé, mire döbbenten fordultak felé az álarcos alakok.
- Eljött az idő, hogy megakadályozzuk a sok értelmetlen gyilkosságot! Gyertek testvéreim, lépjetek elő bátran!
Ahogy haladt előre, egyre többen követték. Erőt adott számára a sorra kilépő álarcosok sora. A fekete sereg értetlenül mordult fel. Voldemort egy pillanatra megbénult, arca döbbenetről árulkodott. Draco azonban ebből nem sokat érzékelt, mert csak Hermionéra, és a biztonságára tudott koncentrálni.
Már közel jártak ahhoz, hogy Voldemortot közrefogják, amikor Harry kihasználva az őt fogva tartó halálfaló elmélázását, kiszabadította magát, és mire az feleszmélt, már kezében volt pálcája. Ron és Hermione hasonlóan cselekedve máris sakkban tartották korábbi őrzőjüket. Voldemort pedig azt sem tudta, hogy a halálfalók tömegéből kiváló egyre több közeledőt figyelje, vagy a pálcájával fenyegetőző szemüveges fiút.
- Tedd meg Harry! – kiáltotta Ron túlharsogva a hirtelen támadt zűrzavart. - Meg kell tenned!
- Állítsátok meg őket! – harsogta Voldemort, akit igencsak meglepett az egyre fenyegető kis csapat fellépése. Már emelte pálcáját, hogy védekezzen Harry esetleges támadásával szemben, de a fiú tűnt gyorsabbnak.
- Avada Kedavra! – fakadt ki Harry mellkasából a halált hozó átok két szava.
Néma csend következett. A levegő szinte megállt, mint ahogy mindenki mozdulatlanná vált. Lélegzetvisszafojtva figyelték urukat, ahogy annak szemei a csodálkozástól fennakadnak. Egy pillanatra megtántorodott, majd úgy rogyott össze, mint egy rongybaba.
A körből néhányan azonnal Voldemort mellett teremtek, és fölé hajolva vizsgálgatták. Ezzel egy időben sorra jelentek meg varázslók és boszorkányok, akik már nem viseltek sem álarcot, sem fekete köpenyt.
Draco sejtette, hogy Dumbledore emberei érkeztek meg. Az eddigi események is összezavarták, de most már végképp szertefoszlott az előre gondosan kialakított terv pontos menete. A hirtelen támadt káosz összezavart mindent. Szinte fel sem tudta fogni, hogy mi is történt, amikor seregével támadtak rá, és a többi álarcosra. Még látta, ahogy Hermione felé lép egy auror, aztán valaki feltaszította. A következő pillanatban már kezében volt pálcája, hogy kivédje a felé irányuló támadásokat. Nem volt ideje magyarázkodni, pedig megtehette volna, de a rajtaütő csapat támadása olyan gyűlölettel és megsemmisítési vággyal volt fűtött, hogy előbbre látónak tartotta, ha minden erejét összeszedve menti az életét.
A jól begyakorolt átkokat alkalmazva hátrált az erdő felé. Mellette sorra cikáztak az átkok, és volt, hogy célt találva kidőlt a sorból egy-egy társa. Nem számított, ki van mellette, nem számított, hogy ugyanúgy menekül, ahogy azok, akik közül ki akart válni. Élni akart, és ez mindennél fontosabb volt. Szaladt, ahogy csak bírt, és védte magát az ellenségtől, ahova tartozni akart. Aztán végre beért az erdőbe, ahol hopponálhatott a biztonság felé.