A tavasz beálltával hirtelen éledezni kezdett a természet. Az eddig csendes tengerparti üdülőtelepen megindult az élet. Draco ezzel azonban mit sem törődött. Megszállottan szőtte terveit, és napok óta egy levél megfogalmazásával küszködött. Tudta, hogy ez kulcsszereplője elképzeléseinek, ezért a legjobbat igyekezett kihozni magából. Nem volt rossz fogalmazó, de itt most minden szónak nagy jelentősége volt. Nem ronthatta el! Olyan szöveget igyekezett összehozni, amire majd mindenki felfigyel, ami hatással lesz azokra, akiket kiszemelt magának.
Már egy halom papírt elhasznált, keze csupa tinta volt. Képtelen volt megszokni a golyóstoll használatát. Azt viszont nem akarta megkockáztatni, hogy vendéglátója esetleg pennát lásson meg nála. Így is elég nagy gondot jelentett azt a sok holmit elrejteni a szobában, amit az elmúlt hetekben összegyűjtögetett.
Philippe szerencsére nem volt túlságosan kíváncsi fajta, tökéletesen tiszteletbe tartotta a másik titkait. Draco gyakran látta arcán, hogy kutakodva figyeli őt, de nem kérdezett semmit. Nyugodtan dolgozhatott hát, miközben a férfi is saját munkájával volt elfoglalva.
Újabb toll fogyott ki. Dühösen vágta a padlóra, és előkotort egy másikat a fiókból. Már csak néhány szó hiányzott a levél végére, és készen volt. Elégedetten olvasta egyszer, majd kétszer, sőt háromszor is:
„Testvérem!
Testvéremnek nevezlek, mert sorsod megegyezik az enyémmel. Egy átok tesz minket eggyé, és egy ideológia, amibe beleszülettünk. Születésünk óta meg vagyunk bélyegezve, és ez ellen nem menekülhetünk. Legalábbis mindig így tudtuk. De miért kell fejet hajtanunk szüleink meggondolatlan akarata előtt? Miért kellene úgy gondolkodnunk, ahogy ők? Miért kell csukott szemmel, vakon követnünk azt, ami csak a vesztünket, és még sok más ártatlan varázsló vesztét okozhatja? Miért ne mondhatnánk nemet? Az átok miatt? De az átok megtörhető, csak elég sokan kell hogy legyünk, és biztosan tudom, hogy sokan leszünk! Nézz szembe magaddal! Te mit szeretnél? Gyilkolni? Családokat kivégezni? Élni egy olyan világban, ahol mindenki gyilkos, mert nem képes elfogadni a másik másságát? Biztosan ezt akarod? Tudom, hogy nem! Ha eljön az ideje, tudni fogod, hogy mit kell tenned, csak légy készen követni a jót, és ne a sötétséget!
Egyik testvéred, aki ma már elmondhatja magáról: tisztán lát.”
Még a végére firkantotta utasításait. Csak egy strigulát kért tőlük. Semmi személyeskedést, semmi nevet, vagy célzást, csak egy vonalat, hogy tudja, hányukra számíthat. A bűbájjal ellátott muglipapírokon megjelenő vonalak ugyanis nála is mutatkozni fognak. Büszke volt tervére, és büszke volt arra, is, hogy képességeit ilyen jól tudta hasznosítani. Persze keserű szájízzel volt kénytelen bevallani magának, hogy mindezen képességeit nem az iskolában sajátította el, hanem apja magánóráin. Végül aztán mégis különös kárörömféle kerítette hatalmába, ha arra gondolt, hogy a halálfalók saját fegyvereit használja fel az ellenük eltervezett küzdelemben.
- Draco! – hallotta Philippe hangját, majd becsukódott a bejárati ajtó odalent.
Draco gyorsan elpakolt mindent, majd elindult a földszintre, még mielőtt a férfi feltéved.
Philippe bevásárlásból tért haza éppen, és lázasan csomagolgatta ki szerzeményeit. Draco érdeklődve figyelte lelkes mozdulatait.
- Hoztam neked valamit! – mosolygott Philippe rá, majd előkerült egy melegítő felső, egy nadrág és egy cipő is. – Azt hiszem, bármilyen betegséged legyen is, egy kis testmozgás nem fog megártani.
- Testmozgás? – hökkent meg Draco, és kezébe vette a sportcipőt. Ő csak egyetlen testmozgást ismert, a kviddicset, de pontosan tudta, hogy Philippe nem egészen erre gondolt. Ez a tény pedig felettébb aggasztotta.
- Holnaptól futni fogunk! – jelentette ki Philippe olyan nagy lelkesedéssel, mintha azt jelentette volna be, hogy megnyerték a lottó főnyereményt.
- Futni? – sápadt el Draco. Hát erre egyáltalán nem gondolt.
Másnap reggel Philippe kíméletlenül kiverte az ágyból, majd új hacukájában kirángatta a tengerpartra. A felkelő Nap fényénél gyönyörűen csillogtak az apró fodrocskák a vízen. A lassú, komótos hullámok moraja megnyugtató volt, mint ahogy a kellemes illat is, melyet a tenger és a homok keveréke alkotott.
Nem gyönyörködhetett azonban sokáig a természet eme szépségeiben, mert már rövid futás után is olyan mértékben kezdett szúrni az oldala, hogy úgy érezte, komolyan az életéért kell küzdenie.
A következő napok sem teltek másként, ráadásul olyan izomláza lett, hogy az emeletre vezető lépcsősor megmászása is komoly gondot jelentett. A fáradtság pedig annyira kiütötte, hogy dolgozni is alig volt ereje. Pedig gyakorolnia kellett volna szüntelenül, hiszen számtalan varázslat szorult még csiszolásra. Ráadásul ott volt még az a számtalan levél is, amit valahogyan postáznia kellett volna.
A következő héten azonban az izomláz elmúlt, mintha a szél fújta volna el, már a tüdeje sem kínlódta meg annyira a futást, és szép lassan élvezni kezdte ezt, az eddig idegen testmozgást. Volt ugyanis számtalan előnye is. Az, hogy a szabadban lehetett, csak egy apró jó volt a dologban. Ami a legnagyobb hasznot jelentette, hogy igen elmélyülten lehetett gondolkodni közben anélkül, hogy az emberhez szóltak volna.
A futás monotonitása, az egyenletes légzés, a körülötte levő friss levegő és a festői táj hozzásegítette, hogy gondolatait rendezni tudja. Újabbnál újabb ötletek születtek, míg végre elhatározásra jutott a levelek ügyében is.
Nem volt más választása, vendéglátója újabb elkábítása után hopponált a legközelebbi francia mágusfaluba, és ott szétosztotta a postai baglyoknak.
Nem tartott tőle, hogy felismerik, hiszen itt-tartózkodása alatt már felismerte, hogy a franciák igen keveset törődnek a külföldi politikával. Nem volt valószínű hát, hogy bárki is tudna arról, hogy Draco Malfoy ki is valójában.
Tisztában volt vele, hogy sietni kell, mégis jól esett szabadon kóricálni a kis faluban. Járt már itt korábban, de akkor látogatásai mindig villámszerűek voltak. Csak összeszedte a szükséges dolgokat, amiért jött, és már sietett is vissza a kis faházba, hogy Philippe életéből minél kevesebb idő essen ki.
Most azonban nehezére esett egyből távozni. Élvezte a tavaszi Nap melegét, a járókelők mosolyát és a madarak csicsergését. A nagy feladatot maga mögött tudva rendkívül békésnek és megnyugtatónak érezte mindezt.
Ahogy sétált egyik kirakattól a másikig, és szórakozottan figyelte a kínált portékákat, egyszercsak egy hosszú, barnahajú lányt pillantott meg az utca túloldalán. Szíve nagyot dobbant, gyomra izgatottan rándult össze. Tudta, hogy csak érzelmei játéka, amit látni vél, mégis annyira szerette volna elhinni, nem csak látomás a táskájában kutató lány. Nem látta arcát, de haja, alakja és mozdulatai kísértetiesen hasonlítottak Hermionéra. Nagy izgalommal várta, hogy megemelje a fejét, és megláthassa arcát. Vágyott rá, hogy viszontláthassa kedvesét, ugyanakkor meg is riasztotta a váratlan találkozás lehetősége. Mit mondjon majd neki? Hogyan magyarázza el, hogy mégis életben van, hogy nem akarta, hogy tudjon róla?
Szinte egész testében reszketett, érezte, ahogy arcából kiszökik a vér, szája teljesen kiszáradt.
A lány befejezte táskája tartalmának rendezgetését, és felpillantott. Tekintete azonnal Dracoéval találkozott, mire kedvesen elmosolyodott.
Dracot mintha hideg vízzel öntötték volna nyakon. Hogy is gondolhatta, hogy Hermione az! Mit is keresne itt a lány?
Zavartan fordult el, majd sietős léptekkel haladt tovább. A találkozás lehetősége azonban teljesen felkavarta. Eddig sohasem gondolt rá, hogy a nagy távolságot, ami közte és kedvese között van, egyszerűen le lehetne küzdeni, hogy mindezek ellenére akár találkozhatnának.
Hiába próbálta ugyanis becsapni magát azzal, hogy képes lesz a lányt elfelejteni, ez egyáltalán nem ment könnyen. Sőt, egyáltalán nem ment.
Hermione ott volt mindenhol. Nem csak a kis falu utcáin sétálgató lányban, hanem mindenben, ami körülvette. A napsütésben, a virágokban, a tengeren felcsapó hullámokban, a bárányfelhőkben, amik komótosan úsztak az égen és a zöldellő bokrok integető faleveleiben. Mindenhol őt látta, hangját sodorta felé a tavaszi szél, illata pedig körüllengte, valahányszor rágondolt.
„A futás, a mozgás öröme csodákat művel az emberrel.” – hajtogatta Philippe gyakran, és lassan Draco is így volt ezzel. Az éledő természet, a küszöbön kopogtató nyár külön energiával töltötte fel.
A strigulák sorra érkeztek megbűvölt papírján, a gyakorlott varázslatok egyre jobban mentek, a futás fizikai erőt adott, szemei előtt pedig ott lebegett a cél: a függőségi-átok nélküli élet Hermione oldalán. Jó kedvét és lelkesedését még Valeriana aggodalmaskodó telefonja sem tudta megcsorbítani. Nem tudta, hogy kerülhetett hozzá a levél, melyet halálfaló társainak szánt, de sejtette, hogy Piton keze van a dologban. Azonban egyáltalán nem értette, hogy kereszttestvére mit törődik volt tanára véleményével, amikor soha ki nem állhatták egymást. Minden esetre egyszerűen elengedte füle mellett Valeriana óvó intéseit, és reménykedve nézett a jövőbe…
- Mondd csak Philippe, te mit tennél, ha olyan lány után vágyakoznál, aki elvileg nem lehetne a tiéd? – kérdezte egyik reggel, amikor lihegve megérkeztek a házhoz vezető hosszú lépcsősor alá.
- Mi az, hogy elvileg? – kérdezett vissza a férfi, és egyik lábát a harmadik lépcsőfokra vetve rugózgatni kezdett.
- Hát, senki sem nézi jó szemmel… Meg nagyon különböző helyről származnak – követte szemével Draco izgatottan a férfi mozgását.
- Velem ilyen nem nagyon szokott megtörténni – mondta Philippe a vállát megvonva, majd lábat váltott. – Az én barátnőim általában színésznők, vagy kellékesek. Minden esetre ugyanúgy a színháznak élnek, mint én. De rengeteg romantikus regényben van ilyen.
- Tényleg? – csillant fel Draco szeme.
- Gondolom, te se túl sok ilyesmit olvasol! – mosolygott Philippe megértően, és leengedte a lábát.
- Nem – bazsalygott vissza Draco. – És azokban mi történik?
- A szerelmesek addig küzdenek tűzön-vízen keresztül, mindenkivel dacolva, hogy végül egymáséi lesznek.
- Mindig?
- Általában igen – gondolkodott el Philippe, majd még hozzátette: - Persze van, amikor utána meg kell halniuk, mint a Rómeó és Júliában. Azt sem ismered?
- De, már hallottam róla - sóhajtott Draco, és szemei a messzibe révedtek. Talán ez lenne az ő sorsuk is? Miután végre újra együtt lehetnek, majd meg kell halniuk? Nem valami szép kilátások.
- Na, gyere, mert éhen halok! – mondta aztán Philippe, és elindult felfelé a lépcsőn.
Draco csak kis lemaradással követte a férfit. Gondolataiba merülve, automatikusan tette egyik lábát a másik után. Annyira szeretett volna bizonyosságot nyerni a jövőt illetően. Az elmúlt napokban biztosan látta a célt, most azonban elbizonytalanodott. Vajon vár rá egy boldogabb jövő, várja-e a szerelem Hermione oldalán, és várja-e egyáltalán a lány?
Aznap semmi más nem járt fejében, csak Hermione. Tudni akart róla mindent! Mit csinál, hogy gondolkodik róla, szereti-e még, vagy talán már más oldalán keresett vigaszt? Ez utóbbi különösen aggasztotta. Tisztában volt vele, hogy Hermione részéről ostobaság lenne egy olyan fiúra várni, aki már nem él, mégis legbelül pontosan ezt várta el tőle. Dühös volt magára, hogy Valeriánától azt kérte, hogy ne árulja el neki, hogy még él. Most már ostobaságnak tartotta, bár valószínűleg, csupán óvintézkedésből, úgysem világosították volna fel a lányt.
De így mi értelme az életnek? Eddig azért küzdött, hogy az átoktól megszabadulva, szabad életet élhessen, és elszakadhasson a rút hagyományoktól, amit apja erőltetett rá. Hermionéért küzdött! De most, így, hogy már Hermione számára ő már nem létezik, hogy már nem várhatja, hogy Hermione viszonozza szerelmét, egy pillanat alatt veszítette értelmét minden.
Gyorsan jött az elhatározás: látnia kell Hermionét. Látni, hogy erőt gyűjtsön, hogy megtudja, hogy van, miként viseli elvesztését. Ha legalább tudhatná, hogy még mindig szereti! Akkor az átok legyőzése után visszatérhetne, és ott folytathatnák, ahol abbahagyták. Igen, látnia kell! Bizonyosságot kell szereznie!
Egyetlen megoldást talált arra, hogy miként juthatna Hermione közelébe. A Controllerek riasztásától tartva úgy döntött, hogy azt a titkos járatot fogja használni, amit már egyszer kipróbált, amikor későig maradt el egy roxmortsi kiruccanás alkalmával, és nem akart részesülni Friccs beárulásának következményeitől.
Azonban ahhoz, hogy az iskolán belül észrevétlen tudjon maradni, a kiábrándító bűbáj alkalmazását tartotta legkézenfekvőbbnek. Ez azonban a még gyakorlásra szoruló varázslatok közé tartozott.
A következő héten csak ezzel foglalkozott. Az izgalom és a vágy megkettőzte akaraterejét, és egy hét múlva már a helyesen végrehajtott bűbáj álcájában osont végig a titkos járaton.
Izgatottan lépett ki a folyosóra. Az épület ismerős illata, a falon függő képek, a világító fáklyák látványa kellemesen borzongatták. A visszaérkezés olyan melegséggel töltötte el, amire nem is számított. Már többször tért ide vissza a szünidők után, de sohasem érzett akkor hasonlót egyetlen alkalommal sem.
Az emeletre igyekezett, ahol, mint tudta, rövidesen megkezdődik a hatodikos griffendélesek bűbájtanórája Flitwick professzorral. Az apró tanárt tartotta leginkább alkalmatlannak arra, hogy valahogyan észrevegye őt. Sem Pitonnal, sem pedig Valerianával nem kívánt próbálkozni. Sejtette, hogy őket, különösen Pitont, nem olyan egyszerű holmi kiábrándító bűbájjal félrevezetni.
Flitwick azonban öreg is volt, rövid látó is volt, és varázslónak sem volt egy nagy szám.
Elsőnek érkezett a terembe, így gond nélkül elhelyezkedett egy nyugodt, biztonságos helyre, ahonnan majd jól láthatja Hermionét. Rövidesen megérkeztek a diákok is. Amikor megpillantotta Harry és Ron kettősét, szíve nagyot dobbant, és reménykedve várta, hogy a következő belépő Hermione lesz. De tévedett. A lány csak sokkal később, teljesen egyedül érkezett meg, sőt a korábban megszokottal ellentétben a lehető legtávolabb helyezkedett el barátaitól. Draco nem bánta ezt különösképpen, hiszen ki nem állhatta egyikkőjüket sem, és még Hermione kedvéért sem tudott másként gondolkodni róluk.
Az óra alatt azonban látta a lány komor arcán, hogy ő teljesen másként áll ezzel. Persze számára az igazi barátokat jelentette a két fiú, és most biztosan megviselte, hogy nem állnak szóba vele. Draco megsajnálta magánya miatt Hermionét. A sarokban megpihenve legeltette szemeit a lányon, és egyre jobban sóvárgott utána. Már nem volt elég a látványa, már érinteni is akarta. Érezni puha bőrét, beszippantani finom illatát, arcát beletemetni dús hajába, és lágy csókkal ízlelni ajkait.
Látta, hogy Hermione szomorú és magányos. Szemeiből eltűnt a csillogás, Flitwick utasításait is csak ímmel-ámmal követte. Egy pillanatra tekintete el is kalandozott a feladatról, majd megállapodott rajta. Draco szíve hirtelen majdnem megállt, majd annál erőteljesebb kalapálásba kezdett. Magán érezte a lány pillantását, belenézett barna szemeibe, és közben remegő lábbal alig tartotta magát. Bármennyire tudta, hogy Hermione nem vehette észre, mégis bénultan reszketett.
De aztán a lány figyelme újból a professzorra irányult, és soha többet nem nézett vissza az üresnek tűnő sarokba.
Az órának hamarosan vége lett, pedig Draco kivételesen még maradt volna. Ugyan ezúttal sem az apró professzor kedvéért, hanem azért, hogy tovább gyönyörködjön kedvesében. Ahogy látta szemében a szomorúságot, már biztos volt benne, hogy még mindig szereti, hiszen csak miatta emészthette magát. Legalábbis ebben reménykedett.
Ahogy szállingóztak kifelé a diákok, ő is lassan közeledett a kijárat felé. Még követni akarta Hermionét, még érezni akarta közelségét. A lány utolsóként távozott, így könnyedén lépkedhetett nyomában. Olyan közel volt hozzá, hogy megérinteni már csak egy karnyújtás lett volna. Szerette volna magához ölelni, megvigasztalni, elmondani neki mindent, és keresni a boldogságot karjai között. Ekkor azonban egy ismeretlen fiú hangja csendült mögöttük.
- Hermione! – kiáltotta a hollóhátas fiú, akinek a nevére Draco egyáltalán nem emlékezett, hiszen ilyen jelentéktelen figuráknak a megismerésével egyáltalán nem fárasztotta magát. – Hermione, várj!
A lány megtorpant, Draco ijedten ugrott a fal mellé. Onnan figyelte, ahogy Hermione mosolyogva várja be a fiút. Hirtelen düh és féltékenység fogta el a látványtól.
- Szia! – szólt Hermione.
- Nincs kedved a parkban sétálni egyet? – kérdezte a fiú. – Van még néhány ötletem, gondoltam megbeszélhetnénk!
- Rendben!
Azzal a hollóhátas kikapta Hermione kezéből a táskáját, és máris távoztak egymás mellett élénken csacsogva. Draco rendkívül szerencsétlennek érezte magát. Hát bekövetkezett, amitől félt: Hermione máris elfelejtette, és lecserélte.
Ugyanakkor látta maga előtt a lány komor arcát, fénytelen szemeit, és ez mégis erőt adott neki. Küzdeni fog a lányért! Tűzön-vízen keresztül, mindenkivel dacolva, de az övé lesz! Nem engedheti, hogy más lecsapja a kezéről. Egy Malfoy nem veszíthet!
Miután visszaérkezett a házba, már pontosan tudta, hogy bármit is látott, csak akkor bizonyosodhat meg Hermione érzelemiről, ha az átoktól megszabadulva visszatér hozzá. Ehhez pedig végre lépniük kellett volna. De még várakozniuk kellett, hiszen Voldemort még nem hívatta őket. Addig meg nem tehettek semmit. Pedig már készen állt minden a tervhez, még fekete köpenyt és álarcot is sikerült szereznie egyik társa jóvoltából. Nehéz, és körülményes feladat volt ez, de sikerült, mint ahogy minden varázslata is.
A várakozás rendkívül nehéz volt. Minden reggel azzal a reménnyel ébredt, hogy talán aznap majd elkövetkezik a megmérettetés ideje.
Amikor azonban jobb alkarján felizzott a jegy, félelemmel, aggodalommal teli szívvel kezdett készülődni. Kora esti órákban érkezett a hívójel. Magára zárta szobája ajtaját, majd előkotorta a szörnyűséges ruhadarabot és az álarcot, és máris magára öltötte.
Rövid, ismerős zuhanás után egy erdőbe érkezett. Mellette többen is mocorogtak. Valószínűleg ők is hasonlóképpen kerültek oda, mint ő. Szó nélkül indultak egy meghatározott irányba, mintha ők sejtették volna, merre kell menniük a teljesen sötét erdőben.
Draco követte őket. Egy nagy tisztásra érkeztek, melyet körbe hatalmas tüzek világítottak meg. Rengetegen voltak már ott, és mind halálfalók. Nem volt nehéz elvegyülni közöttük, hiszen éppen úgy nézett ki, mint ők…