Szokásos hangzavar töltötte meg a Nagy Csarnokot azon a reggelen. Evőeszközök, tányérok koccanásai keveredtek a diákok színes csevelyéhez.
Hermione Ginny mellett ült, és mint mindig, az étkezés befejeztével most is az újság mögé bújt. Harry és Ron továbbra sem állt szóba vele, így nehezére esett velük szemben némán ülni, és minden beszélgetésből kirekesztve figyelni őket. Illendőségből, vagy talán a fiúk ellen irányuló dacból azonban mindig megvárta Ginny-t, és vele távozott.
Harry meglehetősen rossz szemmel nézte barátnője „átpártolását” az ellenséghez, de Hermione pont ezért élvezte ezt a helyzetet, és hálás volt Ginnyinek, amiért kitartott mellette. Ugyan nem volt teljesen meggyőződve róla, hogy Ginny elfogadja érzéseit, és ugyanúgy hisz Dracoban, mint ő, de jól esett, hogy van egy lelki támasza, akinek elmondhatja bánatát. Márpedig az volt bőven. Már több hét is eltelt, mégsem tudta túltenni magát azon, hogy Dracot hosszú ideig, vagy egyáltalán nem láthatja többé. Ez utóbbit volt a legnehezebb elfogadnia. Pedig ennek lehetősége nagyon ott volt a levegőben. Bárhogyan is tiltakozott ellene, bármennyire is igyekezett messzire kergetni a gonosz kismanót a fejében, amelyik egyfolytában azt hajtogatta: el kell felejtened, amikor józan esze egy pillanatra a szerelem fölé kerekedett, pontosan látta, hogy kettejük számára a jelen körülmények között nincs jövő. Elválasztotta őket egymástól a távolság, ami nem csak földrajzilag jelentett mérföldeket. Az ellentétes eszme széles szájú szakadékot vájt közéjük.
Már harmadszorra állt neki az egyik újságcikknek, amikor Ron izgatott hangja ütötte meg fülét.
- A minisztériumi aurorok egy nagyszabású támadást hiúsítottak meg az éjszaka folyamán. Több, halálfalókból álló csapat igyekezett lecsapni néhány ártatlan családra. Az auroroknak köszönhetően azonban tervük meghiúsult. A rajtaütés során számtalan álarcost sikerült foglyul ejteni, de akadt köztük néhány, aki még ott elveszítette életét, így megmenekülhetett az Azkabantól…
- Neveket is sorol? – kérdezte türelmetlenül Harry, amikor Ron hangja elakadt.
- Igen, és köztük van Malfoy is… - Ron felpillantott az újságból, és Hermione felé nézett. – Draco Malfoy.
Hermione gyomra nagyot ugrott. Nem tudta, nem akarta elhinni, amit hallott! Azt akarta, hogy minél hamarabb kiderüljön, ez csak Ron aljas tréfája.
Idegesen keresgélt az újságcikkek között. Remegő kezében hangosan zizegtek a lapok, ahogy egyik után következett a másik.
- A harmadik oldalon van – vetette oda Ron közönyösen.
Hermione lázasan odalapozott a harmadik oldalra, és a lap közepén valóban meg is találta a cikket, melynek sorai közül kiáltón virított Draco neve. Az újság kiesett kezéből, és egyenesen a kukoricapehely maradékaira hullott.
- Éppen itt volt az ideje, hogy példát statuáljanak! – jelentette ki ridegen Ron. Hermione távolinak érezte őt is, mint ahogyan Harryt is. Nyoma sem volt már a régi barátságnak!
- Ron! – szólt Ginny csendben bátyjának, de mintha az meg sem hallotta volna.
- Legalább elmegy a kedvük a hasonló aljas támadásoktól! – hergelte fel magát egyre jobban Ron, bár nem tudta eldönteni, hogy a rajtaütés izgatta fel ennyire, vagy inkább Hermione gyászos arca, és potyogó könnyei dühítették fel jobban. – És most már legalább te is tudod, kivel hetyegtél!
- Olyanról beszélsz, amiről semmit sem tudsz! – küszködött Hermione az egyre feltörekvő zokogással.
- Hermione, miért nem látod be, hogy tévedtél? – kérdezte Harry szelíden, de szavai ostorcsapásként hatottak.
- Malfoy ugyanolyan aljas…
- Hagyjatok békén! – pattant föl Hermione. Kezével fellökte tányérját, amiből a tej végigcsorgott az asztalon. – Hogy lehettek ilyen lelketlenek!
- Csak azt kapta, amit megérdemelt! – kiáltotta dühösen Ron.
- Ginny! – szólt Harry a szintén felpattanó lányra, aki barátnője után igyekezett. – Hagyd, nem érdemli meg!
- A legjobb barátotok, és ti magára hagytátok! – zengett a lány hangja, aki maga is meglepődött határozottságán.
- Nem a barátunk! – mondta Harry, miközben csodálkozva nézett szokatlanul magabiztos barátnőjére. – És neked sem az!
- Tévedsz Harry! – feleselt vissza a lány egyre inkább megdöbbentve a két fiút. – Hermione igenis a legjobb barátnőm, és utánamegyek, mert szüksége van rám.
Hermione kirohant a teremből. Nem foglalkozott a kíváncsi tekintetekkel, a csodálkozó, akár kárörvendő arcokkal. Idegenek voltak mind! Menekülni akart közülük, menekülni egy olyan helyre, ahol végre kiadhatja magából a dühöt, a fájdalmat, az elkeseredést és a reményvesztettséget.
Felszaladt a lépcsőkön, majd egyenesen a kis szertár felé tartott, ami annyi meghitt pillanat, majd annyi keserves óra színtere volt. Most is a magány békéjét remélte ott. Tudta, hogy nem számíthat senkire barátai közül, ezúttal egyedül kell szembenéznie sorsával. A sorssal, ami olyan kegyetlen, olyan kíméletlen! Feltépte az ajtót, majd belépett a sötét helységbe. Ismerős illata emlékeket sodort felé. Hangosan zokogott fel, majd nekidőlt a falnak. Mellette eldőlt egy partvis, de nem foglalkozott vele.
Csukott szemei előtt újra és újra felvillant Draco neve. Minden egyes villanás kíméletlenül támadta szívét, lelkét. A fájdalom fojtogatta torkát, gyötörte testét, kínozta lelkét. A vég, az elmúlás hideg, dermesztő szele bénította, sodorta tehetetlen falevélként. Felkapta, pörgette, megtépázta, majd nagy erővel a földhöz vágta, hogy szétmorzsolódva, megsemmisülve a kegyetlen természet martalékává váljon. A még teljes beteljesülésre váró szerelem lángja még égette, még tiltakozott a vég ellen, de a felvillanó név, az újságcikk sorai kíméletlenül szembesítették a valósággal. Egy pillanat alatt vált semmivé a dédelgetett álom, mely szerint egyszer, az igazságos béke bekövetkeztével újból egymáséi lehetnek. Mindennek most már vége, értelmét veszítették a tervek, az édes elképzelések.
Az ajtón kopogtattak. Hermione nem válaszolt. Eddig még soha, senki nem járt erre. Úgy gondolta, hogy most is véletlenül tévedt valaki a használaton kívüli szertár elé. A hívatlan látogató azonban nem tágított.
- Hermione, én vagyok az! Engedj be! – hallotta Ginny hangját.
Hermione kis gondolkodás után ajtót nyitott. Ginny eddig is odaadó barátnője volt, de nem gondolta volna, hogy a történtek ismeretében még mindig kitart mellette.
- Sajnálom! – mondta, mikor becsukta maga mögött az ajtót. Pálcája végére kis fényt varázsolt, hogy láthassa barátnőjét.
- Ginny, én ezt nem tudom elhinni! – zokogott fel ismét Hermione.
- Elhiszem, de…
- Kérlek, ne folytasd, amit Harryék elkezdtek! – nézett könyörögve Hermione a lányra.
- Hermione, hiszen tudtad, hogy meg fog történni, hogy részt vesz majd a halálfalók portyáin…
- Nem, ő nem akarta! – csóválta fejét hisztérikusan Hermione.
- Erre nevelték…
- De ő megváltozott!
- Ebben nem lehettél te sem biztos!
- De igen! Teljesen biztos voltam! Hittem Dracoban, és azt hittem, ezt te is elfogadtad! – Hermione hangja egészen kísérteties volt a sírás, és a sértett düh keverékével színezve.
- Hát akkor tévedtél!
- Nem!
- Ne kínozd magad feleslegesen!
- Feleslegesen? Miről beszélsz, Ginny? – tajtékzott Hermione. Fájdalmas volt számára, hogy barátnőjétől az együttérzés szavai helyett csak további szemrehányást kapott. – Nem kívánom neked, hogy megérezd, milyen elveszíteni azt, akit szeretsz!
- De hiszen már akkor elveszítetted, amikor itt hagyta Roxfortot, és beállt Tudjukki seregébe! – kiáltott vissza Ginny.
- De eddig legalább tudtam, hogy él! – vágott vissza Hermione.
Rendkívül fájtak barátnője szavai. Valahol mélyen érezte, hogy Ginnynek igaza van, de eddig legalább álmainak valóságos alapja volt, de Draco nélkül…
- Tényleg sajnálom Hermione! Kívánom, hogy hamar túl tedd magad rajta! – mondta halkan Ginny, majd kilépett az ajtón.
- Soha! Soha nem fogom túltenni magam rajta! – motyogta orra alá Hermione, arcán hosszan folytak végig kiapadhatatlan könnycseppjei…
Draco az emeleti szobában tartózkodott, és mint mindig, most is hol egy könyvet forgatott kezében, hol hihetetlen gyorsasággal jegyzetelt egy füzetbe. Eltökélt volt, és napról napra jobban bízott elképzelései helyességében. A muglik varázstalan, túlságosan egysíkú világát nem bírta sokáig, ráadásul korlátolt lehetősége hamar ráébresztették arra, hogy mágia nélkül képtelen lesz kivitelezni tervét.
Sorozatos kiruccanásai igazán problémamentesek voltak, csak Philippe látta kárát, aki néha időzavarban szenvedett, amikor a kábító-átok és az emlékmódosító-bűbáj után magához tért.
Draco azonban ezzel cseppet sem törődött. Hajtotta a cselekvésvágy, és ahogy újabb könyvre, majd terveinek hozzávalóira rátalált, egyre izgatottabban és elszántabban vetette bele magát a kísérletezésekbe.
- Draco! Gyere, Valéri van a telefonnál! – kiáltotta Philippe franciául a földszintről.
- Egy pillanat! – felelte határozottan a korábban teljesen idegen nyelven, majd idegesen összekapkodta szertehullott kincseit, és az ágya alá süllyesztette.
Nem szerette az ilyen kiszámíthatatlan helyzeteket, és ezt tudta Philippe is. Voltak ugyanakkor olyan esetek, amikor nem tehetett mást, minthogy megzavarja a fiút.
Draco hangos trappolással sietett le az emeletről, majd kezébe vette a kagylót. Már jó párszor látta, miként kell használni, így már egyáltalán nem volt szokatlan számára, hogy a füléhez véve beleszóljon.
- Történt valami? – kérdezte izgatottan, hiszen sejtette, kereszttestvérének alapos oka lehetett rá, hogy felvegye a kapcsolatot vele annak ellenére, hogy határozottan megegyeztek abban, hogy semmilyen formában nem keresik egymást.
- Philippe ott van még? – kérdezte Valeriana válasz helyett. Hangja ijesztő volt.
- Nem. Felment a szobájába – nézett Draco a lépcső felé, aminek tetejéről néhány másodperce Philippe eltűnt.
- Draco, a Reggeli Próféta mai számában megjelent egy cikk…
Draco hallgatta kereszttestvére szavait, de felfogni képtelen volt. Ő halott? Hiszen még él, még itt van épen, és egészségesen! Akár vidáman is nézhette volna a dolgot, hiszen kinek halálhírét terjesztik, sokáig él, de cseppet sem volt kedve így gondolkodni.
Hirtelen nem is tudott semmire sem gondolni. Valahogy úgy érezte, ezzel végképp elvágták a vékony köteléket múltja és jövője között. Draco Malfoy nem létezik többé!
- Ott vagy még? – zökkentette ki gondolataiból Valeriana.
- Igen – válaszolt Draco röviden.– Úgy látom apám már döntött sorsom felől.
- Gondolod, hogy…
- Biztos, hogy az ő keze van benne. Rengeteg helyen vannak befolyásos ismerősei, így a Reggeli próféta szerkesztőségében is. Nem okozhatott gondot elintézni, hogy a felsorolásban egy névvel több jelenjen meg – monoton hangon mondta, képtelen volt bármit is érezni. Hiszen mit is érezhet egy ember, aki éppen most tudta meg, hogy törölték az élők listájáról, és az istent játszó maga, a tulajdon apja volt.
- De hát miért lenne jó neki, ha azt terjesztené, hogy meghaltál?
- Mert a szégyent nehezebb elviselnie, mint halálomat. Márpedig, ha nem tudja rólam, hol vagyok, akkor az azt jelenti, hogy nem befolyásolhat többé. A legkönnyebb, ha mindenki úgy tudja meghaltam.
- Édesanyád biztosan rosszul viseli ezt a dolgot, mert amikor legutóbb nálatok jártam, már akkor is nagyon ki volt borulva a bizonytalanságtól. Nagyon félt téged!
- Lehet, de úgy is mindig elfogadja apám utasításait, intézkedéseit – mondta Draco közönyösen, majd eszébe jutott még valami, valami nagyon fontos. – És Hermione? Ő is tudja?
- Igen – válaszolt Valeriana csendesen.
- Hogy fogadta? – Draco szíve csak úgy kalapált. Saját halálhíre megrémisztette, de az semmi volt attól a fájdalomtól, amit Hermione végleges elvesztése miatt érzett. Hiszen miért küzdene tovább a lány, ha tudja, hogy ő már halott?
- Hát… nagyon rosszul.
- Tehát úgy tudja, hogy én is részt vettem abban a támadásban… azt hiszi, hogy halott vagyok. – mondta keserűen Draco.– De te is azt hitted ugye?
- Draco…
- Te azt hitted, hogy én is ott voltam? Hogy visszamentem a halálfalók közé? – emelte meg hangját Draco. Lassan estek le a néhány perce hallott szavak jelentései. – Hogy feltételezhettél rólam ilyet?
- Nem tudom… Megriasztott a hír, és… - magyarázkodott Valeriana.
Draco nem szólt semmit. Hát hiába minden, mindenki úgy tudja, egy mocskos halálfalóként halt meg. Mindenki! Még Hermione is!
- Elmondod Hermionénak az igazat? – kérdezte.
- Nem tudom Draco. Nagyon veszélyes ilyen fontos információt még valakire rábízni. Így is kérdés apád honnan tudta, hol kell keresni téged. Azok a halálfalók a repülőtéren édesapád utasítására követtek minket. Ha Perselus nincs velünk, és nem módosítja az emlékezetüket, akkor most nem beszélgethetnénk.
- Perselus? – akadt meg Draco. Soha nem hallotta, hogy valaki így szólította volna volt házvezető tanárát. – Mióta vagytok ti ilyen jóban?
- Hát… - Valeriana hallhatóan zavarba jött, de aztán kivágta magát. – Mégiscsak egy hetet töltöttünk el együtt összezárva, és elvégre a kollegám. Nem szólíthatom Piton professzornak.
- Nem tudom, eddig nekem úgy tűnt, hogy ezt mindenkitől elvárja.
- Ugyan már! Na de most már mennem kell, hogy vacsoraidőre visszaérjek a Roxfortba. Ne csinálj semmi ostobaságot, és hosszú időre ne hagyd el a házat! – terelte el a témát Valeriana, és érezhetően gyorsan távozni akart.
- Jó, jó! – mondta Draco, miközben teljesen máshol járt az esze.– Jó kisfiú leszek, és… és ne mondd el Hermionénak kérlek!
- Ezt akarod?
- Mindegy, hogy mikor temet el – felelte Draco halkan.
- Miről beszélsz, hiszen élsz, és élni is fogsz!
- Élni? Lehet, de hogyan!
- Draco, ne hagyd el magad! Egyszer vége lesz ennek a borzalomnak, hidd el! Vége kell lennie! – győzködte Valeriana, de hiába.
- Vége… - ismételte Draco. - Én már halott vagyok a saját világomban, nekem már minden mindegy. Talán így a legjobb. Minden szempontból így a legjobb! Ígérd meg, hogy nem mondod el Hermionénak, hogy élek!
- Rendben! – hagyta rá végül Valeriana, majd elköszöntek egymástól.
Draco letette a kagylót, de nem mozdult. Hát vége lenne? Már nincs saját élete, saját jövője, saját terve? Terv! Nem, nem szabad elhagynia magát! Igen, Valerianának igaza van! Küzdenie kell tovább! Sőt, most még jobban! Ő már nincs, nem létezik! A régi Draco Malfoy halott. Az új Draco Malfoy viszont él és virul! Abban biztos volt, hogy a sors nem mugli-életet szánt neki. Vissza kell térnie, méghozzá nem is akárhogyan! Emelt fővel, büszkén, új emberként!
- Minden rendben van? – kérdezte Philippe a lépcső tetejéről.
- Igen! – nézett fel rá Draco. – Minden a legnagyobb rendben
Sohasem volt még olyan biztos magában, mint akkor. Apja iránti dühe, vagy a bizonyítási vágy, vagy a visszatérés reménye, vagy a még mindig élő szerelem hajtotta jobban, nem lehetett tudni. De az is lehet, hogy mind együtt. Minden estre hihetetlen elszántsággal folytatta eddigi terveinek továbbszövögetését…