Miután az igazgató elhagyta a helységet, csak egy pillanatig volt csend, Draco még fel sem fogta az események alakulását, amikor Piton egyből támadást indított Valeriana ellen.
- Gondolom a kisasszony ötlete volt ez az őrültség! – mondta gúnyosan, majd miután a nő nem válaszolt, tovább folytatta, ha lehet még ellenszenvesebb éllel. – Egyáltalán miért kellene Malfoyt elszöktetni innen.
- Ezek szerint mégsem olyan okos, ha ennek okát sem képes meglátni! – felelte Valeriana pimaszul határozottan.
- Mi is lenne az? – kérdezte Piton gúnyosan felhúzva szemöldökét. – Talán az átok? Miből gondolja, hogy egy Malfoy igazán szembefordulna a Nagyúrral?
- Miért? Egy Malfoy csak ugyanúgy gondolkodhat, mint elődjei? – szólt bele Draco sértődötten. Eddig csak csendben élvezte a szokatlan szócsatát, de most már róla volt szó.
- Igen! Általában így szokott lenni – villogtatta felé szemeit Piton.
- Hát most ez nem így van! – feleselt vissza Draco. Eddig sem fogta vissza magát, ha egy tanárral beszélt, de ezúttal külön szabadságot nyújtott számára a tudat, hogy most nem mint tanár és diák állnak egymással szemben.
- Miért kellene hinnem neked? – tett egy lépést felé fenyegetően Piton.
- Már megint témánál vagyunk! – kelt Valeriana kereszttestvére védelmére. – Gondolja, ha Draco nem lenne megbízható, Dumbledore professzor az éjszaka közepén elindult volna, hogy a szükséges papírokat beszerezve támogassa utunkat?
- Azt gondolom, hogy a professzor öregszik, és nagyon könnyen befolyásolható. Amit ön, kisasszony ki is használt.
- Miért ilyen bizalmatlan mindenkivel? – kérdezte Valeriana kicsit elcsukló hangon, mint egy kislány, akit senki sem ért meg.
- Ezt pont ön kérdezi? – nézett vissza Piton hosszan a nő szemeibe.
Draco csak értetetlenül hallgatta a két tanár heves szócsatáját. Olyanok voltak, mint a homokozó tetején vitatkozó gyerekek. Nem is értette, hogy Dumbledore miért gondolta, hogy ők ketten lesznek a legalkalmasabbak arra, hogy elkísérjék.
- Én megbízom Dracoban, és fontosnak tartom, hogy biztonságba kerüljön –mondta végül Valeriana. Draco irigykedve figyelte, ahogy állja a tanár tekintetét. Soha, senki nem mert hosszan Piton szemeibe nézni.
- És mi lesz aztán? – kérdezte Piton, majd idegesen járkálni kezdett. – Talán keres még egy halálfaló újoncot, aki meggondolta magát? Őt is kimenekíti? Talán egy csapatot akar összegyűjteni? Ah! – legyintett egyet még a gondolatát is elhessegetve a bizarr ötletnek. – Képtelenség! Ennek az esélye szinte egyenlő a nullával.
- Szerintem ez egészen jó ötlet! – szólalt meg ismét Draco felcsillanó szemmel, hiszen korábban pont erre gondolt ő is.– Miért ne lehetnénk még többen? Ha elég sokan leszünk, akkor talán közös erővel megtörhetjük az átkot.
- Nevetséges! – szólt Piton lebecsmérlőn. –Ilyen is csak az olyan forró fejű fiatalok agyából pattanhat ki, mint ti vagytok. Azt hiszitek, ti majd megváltjátok a világot! Jó is lenne, ha az ilyen könnyen menne!
- Miért olyan elképzelhetetlen ez? – kérdezte paprikásan Valeriana. Draco nem tudta eldönteni, hogy kereszttestvére valóban helyesli az ötletet, vagy egyszerűen bosszantani akarja Pitont.
- Na a tanárnő terveiről ne is beszéljünk! – fordult Piton ismét Valeriana felé. Szemeiből csak úgy sütött a szemrehányás. – Amikor ez a képtelen terv kipattant a fejéből, gondolt egyáltalán arra, hogy ez a fiú hogyan fog boldogulni a muglik között?
Draco most az egyszer hálásan nézett volt tanárára. Ez bizony egy kényes kérdés volt számára is.
- Philippe biztosan segíteni fogja a boldogulásban – válaszolt gyorsan Valeriana.
- Ki az ördög az a Philippe? –húzta fel szemöldökét Piton, mintha egy különös állatfaj nevére lenne kíváncsi.
- A volt szomszédom…
- Ja, a mugli, akinek a házába visszük Malfoyt! És, hogyan fogunk odajutni?
- Ne féljen, én tudom az utat! Úgy fogunk közlekedni, mint a muglik. Négy évig mugliként éltem Franciaországban – felelte Valeriana magabiztosan.
Piton döbbent arca semmi volt Dracoéhoz képest.
- Micsoda? De miért?– szaladt ki a száján, miközben arra gondolt, hogy apja vajon tudott-e erről.
- Ez hosszú történet. Majd egyszer elmesélem – jött zavarba Valeriana a kíváncsi tekintetektől. Inkább Piton felé fordult, és gyorsan témát váltott.– Szóval, mint mondtam, én pontosan tudom hogyan fogunk odajutni. De úgy látom, az zavarja leginkább, hogy olyan területre lépünk, ahol kettőnk közül nem maga lesz a jártasabb.
- Mondhat akármit, én akkor sem értem, hogy sikerült rávennie Dumbledore –t erre az őrült kirándulásra – húzta el gúnyosan a száját Piton, majd karjait mellkasa előtt összefonva ismét járkálni kezdett.
- Mugliként fogunk utazni? – morfondírozott Draco hangosan. – Ezt hogy értetted?
- Úgy ahogy mondtam. Metró, repülő, autó…
- Autó? Sofőrt is fogadunk magunk mellé? – szakította félbe járkálását Piton.
- Nem kell sofőr, én fogok vezetni – jelentette ki Valeriana.
- Na azt már nem! – csattant fel ingerülten Piton. – Egyébként sem ülök szívesen ilyen muglieszközökbe, de ha maga irányítja, akkor meg végképp nem.
- Pedig Philippe szerint egészen jól vezetek – nézett vissza Valeriana a dühös fekete szemekbe.
- Már megint ez a Philippe! – legyintett dühösen Piton, miközben a nő arcát fürkészte.
- Philippe nagyon jó barátom!
- Igen? – lépett akaratlanul is közelebb Piton Valeriánához.
Draco már kezdte kellemetlenül érezni magát a heves vita nézőjeként, amikor Dumbledore végre megérkezett.
- Már meg is jöttem – mondta elégedett mosollyal szakálla alatt. – Szerencsére a kései időpont ellenére sikerült mindent elintéznem. Itt vannak a szükséges papírok: igazolványok, repülőjegyek, és némi bankjegy– azzal átnyújtotta az okmányokat a tulajdonosaiknak.
Draco kíváncsian tanulmányozta igazolványát, amin bamba képe mozdulatlanul nézett vissza rá. Piton, aki már látott ilyet, kifejezéstelen arccal talárja zsebébe süllyesztette az iratokat.
- Akkor a legjobb, ha azonnal indulnak! – szólalt meg ismét Dumbledore. – Valeriana, veled váltanék még néhány szót négyszemközt!
- Gyere Malfoy! A bejáratnál megvárjuk a kisasszonyt – mondta mogorván Piton, és könyökénél fogva irányítgatni kezdte a fiút. – Viszontlátásra Professzor úr!
- Jó utat, és sok szerencsét, neked is Draco!
- Köszönöm igazgató úr! – nézett hálásan Draco Dumbledore–ra.
Valóban hálás volt. Sohasem gondolta volna, hogy valaha is így fog érezni, hiszen apja már jó korán beléplántálta az ellenszenvet iránta.
Némán haladt Piton mellett. Emlékek sora támadta meg, ahogy egyik folyosó jött a másik után. Szíve nagyot dobbant, amikor elhaladtak az elhagyott terem és a mellette lévő kis szertár közelében.
- Ha, össze akar néhány dolgot szedni, csak menjen nyugodtan, majd lent megvárom! – mondta halkan, apró reménnyel szívében.
- Ne álmodj, Malfoy! Holmi kis légyottra most nincs idő! – vetette oda Piton anélkül, hogy felé fordult volna.
Draco csalódottan követte az előtte suhogó talárt, miközben elképzelte, hogy tőle nem is olyan messze, Hermione mélyen alszik ágyában. Olyan édes volt a kísértés! Még az is megfordult fejében, hogy Pitont elkábítja, és gyorsan felrohan lányhoz. A Kövér Dámával is képes lett volna végezni, csak egy pillanatra láthatná őt!
De nem volt ideje cselekedni, mert megérkeztek a bejárati kapuhoz. Piton magára varázsolta meleg köpenyét, majd némán várakoztak.
- Indulhatunk! – lépett oda melléjük nem sokkal később Valeriana.
A kapu kitárult, és Draco megint a szabadban volt. Ismét a parkot szelte, de most végre két lábon, és nem dermedten, nevetséges szoborként. Kísérete azonban csak egy fokkal volt kellemesebb, mint Charlie Weasley. Furcsa érzéssel gondolt rá, hogy tulajdonképpen a halálfalók közül menekülve, két halálfaló kelt segítségére. Persze, azt sejtette, hogy nem jó szántukból, főleg, ami Pitont illette. Mogorván haladt mögöttük, csak néha dohogott valamit.
- Hogy fogunk Londonba jutni? – torpant meg egy alkalommal. – Ilyenkor nem jár a vonat! Erre nem gondolt?
- Hát hopponálva – vetette oda választ Valeriana.
- Malfoy! Letetted a vizsgát hopponálásból? – tette fel a kérdést szigorúan Piton, mire Draco Valerianával szint egyszerre fordult felé.
- Nem.
- Hát ez az! – mondta Piton diadalittasan, hogy végre hibát talált Valeriana tervében. – Akkor…
- De apám már tizennégy éves koromban megtanított rá – mondta Draco büszkén, és boldogan figyelte, ahogy Piton arcára fagy a gúnyos mosoly.
- Akkor, mehetünk tovább? – sóhajtott fel Valeriana megkönnyebbülve.
A hopponálás könnyedén és problémamentesen ment. Közös megegyezéssel a mindannyiuk által ismert Abszol út közelébe érkeztek, ahonnan már metrón utaztak tovább. Szerencsére a szerelvényeken alig volt utas, így Draco rácsodálkozó megnyilvánulásai nem sokaknak volt feltűnő.
A repülőtér teljesen elkápráztatta. A sok fényes világítás, a pörgő számok az eligazító táblán, a csomagszállító kiskocsik. Csodálva figyelte őket. Tisztában volt vele, hogy varázslattal mindez sokkal egyszerűbben menne, de lenyűgözte a muglik próbálkozásai.
Valeriana a recepciós pulthoz ment, Piton pedig árgus szemekkel nézett körbe.
- Mehetünk! – lépett oda melléjük Valeriana néhány perc múlva.
- Mikor azt mondom, hogy most, azonnal fussanak! – mondta Piton fojtott hangon, mire Draco abbahagyta a kijelző tábla betűinek tanulmányozását, és a férfire meresztette szemét.
- Mi történt? – kérdezte Valeriana értetlenül.
- Tegye, amit mondtam! – susogta vissza Piton türelmetlenül.
- És maga? – riadt meg Valeriana, de Piton nem is figyelt rá. Draco már észre is vette, hogy miért.
Az újságos bódé mellől két férfi indult el feléjük.
- Most! – suttogta Piton, és egyik kezével Dracot, másikkal Valerianát indította útnak, de azok csak bénultan néztek hol rá, hol a közeledőkre. - Menjetek már!
Szinte egyszerre pördültek meg, ahogy tudatosult bennük, az a két férfi nem véletlenül tart feléjük.
Lélekszakadva szaladtak fel a mozgólépcsőn. Draco a tetejéről még visszanézett, és látta, ahogy a két idegen közre fogja Pitont, majd intenek egy harmadiknak, aki sietős léptekkel indul el a mozgólépcsők felé.
Most már tudta, hogy tényleg bajban vannak. Ugráló gyomorral, kalapáló szívvel loholt Valeriana után. Életük függött attól, hogy még azelőtt átjussanak a megfelelő kapun, mielőtt az őket üldöző férfi beéri őket. Draco érezte, hogy a távolság köztük, és a férfi között egyre csökken, de végre elérték a kaput, ahol kijuthatnak a saját gépükhöz. Odaszaladt a kisablakhoz, és ahogy átnyújtotta útlevelét, visszapillantott, hogy Valeriana is követi-e őt.
Döbbenten látta, hogy üldözőjük már elérte a nőt.
- Menj! Ne törődj semmivel! – kiáltotta oda Valeriana, miközben feszengve megpróbálta kiszabadítani magát a férfi kezei közül.
Draco kezébe kapta iratait. Elfehéredett arccal, tanácstalanul figyelte kereszttestvére reménytelen küzdelmét.
- Menjen csak egyenesen a folyosón! – szólt ki az ablak mögül a nő, aki útlevelét ellenőrizte.
Draco ugyan nagyon rossz érzésekkel, de elindult a megadott irányba. Mi mást tehetett volna?
Persze lehet, hogy vissza kellett volna szaladnia, hogy kereszttestvére segítségére legyen, de gondolkodását teljesen megbénította a félelem. Ha Pitont olyan könnyű szerrel elfogták, akkor mire menne ő velük szemben?
Gépesen adta át beszállókártyáját a stewardessnek, majd belépett az utastérbe. A nő kedvesen odakísérte helyére, majd magára hagyta.
Draco leült, majd körülnézett. Az első gondolat, ami beléhasított: körülötte mindenki mugli. Mit fog kezdeni egyedül a muglik világában?
Kinézett az ablakon. Tőlük nem messze egy másik gép várt felszállásra. Csak most tudatosult benne, hogy mire is vállalkozott. De erre vállalkozott egyáltalán, amikor kilépett a Malfoy- kúria kapuján?
Ő egyszerűen csak onnan akart elmenekülni, nem kívánta ennyire felforgatni az életét. Leginkább nem magányra vágyott. Hermione hiánya egyre jobban kínozta. Arra számított, hogy Dumbledore majd visszafogadja, és újból a lány közelébe lehet. Persze így utólag tudta, hogy ez ostoba elképzelés volt, hiszen hogy is maradhatott volna a Roxfortban. Neki menekülni kell apja és Voldemort elől! Ennek legnagyobb bizonyítéka az a három férfi volt, aki üldözőbe vette őket. De ő megmenekült. Ketten áldozták fel magukat azért, hogy ő biztonságba kerüljön. De vajon tényleg biztonságban van? Vajon tényleg feláldozták magukat? Lehet, hogy ez csak csapda, hiszen Piton és Valeriana éppen úgy halálfalók, mint üldözőik!
Borzasztó kétségek sanyargatták szívét. Csak ült tehetetlenül, magányos varázslóként a muglik között…