Roxfort parkja sötét, és csendes volt. Két alak közeledett az öreg épület felé. Az egyik mozdulatlanul siklott a talaj fölött, akár egy fejét fájlaló szobor, a másik pedig néhány lépésnyi távolságra követte.
Draco borzasztó megalázónak érezte a helyzetet. Különösen, ha elképzelte saját magát, ahogy két fülét szorítja tenyerével. Legalább szitkozódhatna, ordíthatna! De nem, az az átkozott Weasley még el is némította. Csak magában fortyogott, és megfogadta, hogy a fiú torkának esik, amint alkalma nyílik rá.
A nagy bejárati ajtó kinyílt, Draco besuhant az előcsarnokba. Odabent jóval kellemesebb volt az idő, de ebből alig érzékelt valamit. Charlie máris terelgette tovább. Fel a lépcsősoron, majd a hosszú folyosókon át. Ismerős falak, ismerős illatok, ismerős fények.
Túlságosan azonban nem élvezhette a viszontlátás kellemes érzését. Nem csak kellemetlen állapota akadályozta meg benne, hanem az a hirtelen jött ütés, ahogy az egyik kanyarban a falnak csapódott. Az oldala csak úgy sajgott, de mozgásképtelensége miatt még oda sem kaphatott, sőt átmeneti némasága a fájdalmas jajgatást is lehetetlenné tette.
- Bocs, Malfoy! – szólt Charlie közönyösen, bár hangjából egyértelműen kicsengett egy kis kárörömféle is. – Viszketett az orrom.
Draconak végleg betelt a pohár, de nem tehetett semmit. Némán kellett tűrnie a megaláztatást. Tudta, érezte, hogy a másik mennyire élvezi ezt a helyzetet, és igyekszik is kihasználni minden pillanatát.
Alig várta, hogy véget érjen ez a rémálom. Hát nem volt neki elég baja Weasley nélkül is?
Végre közeledtek az igazgatói szoba felé. Draco jól ismerte a járást, hiszen ezt a helységet már többször meglátogatta az elmúlt évek során. Legjobban a szűk csigalépcsőtől tartott, ami ugyan korábban semmi problémát nem jelentett, most azonban sejtette, hogy bejutása nem lesz zökkenőmentes. Charlie meg is tett mindent, hogy áldozata ne csalódjon. Ahogy feltárult a nyílás, minden pontosítás nélkül legyintett pálcájával, mire Draco a kemény falnak ütközött hol az egyik, hol a másik oldalon. Ahogy bejutott, már éppen fellélegzett, amikor a lépcső szokásos forgásához kezdett. A levegőben lebegve nem bírta követni ezt a mozgást, így előfordult, hogy szembe került kísérőjével, és fapofával kellett tűrnie annak kaján vigyorát.
Aztán megérkeztek végre. Charlie egy erélyes mozdulattal arrébb taszította, majd kopogott az ajtón. Hosszú ideig kellett várniuk. Egy örökkévalóságnak tűnt Draco számára, mire Dumbledore megjelent előttük hálóruhában. Álmos szemei elkerekedtek, amikor megpillantotta nem mindennapi látogatóit.
- Öhm… Jöjjenek beljebb! – mondta, és sarkig tárta az ajtót, hogy Draco különös szobra belibeghessen a szobába.
- A parkban találtam rá professzor úr! – mondta gyorsan, nagy büszkeséggel Charlie, mint egy vadász, aki értékes trófeára tett szert.
- Valóban? – nézett Dumbledore a fülét szorongató fiúra. Szemében hamiskás mosoly jelent meg. – Köszönöm Charlie, most már magam is elboldogulok vele.
- De…
- Menjen csak! – nézett bíztatóan Dumbledore a vörös fiúra. – Nem hagyhatja el túl sokáig az őrhelyét!
- Ha…
- Nem lesz semmi gond!
Charlie végre elhagyta a szobát. Draco remélte, hogy Dumbledore majd megszünteti az átkot, de azt rendkívül sajnálta, hogy akkor Charlie Weasley már nem lesz a közelében.
- Hát Draco, elég szorult helyzetbe kerültél! – mondta az igazgató, majd pálcáját a fiúra emelte, és hatástalanítva a bűbájt, felszabadította a szobor fogságából. – Akkor mesélj, hogy kerültél ide, és mit akarsz!
Draco ugyan legszívesebben Charlie után szaladt volna, hogy elégtételt vegyen tőle, mégis belekezdett hosszú magyarázatába. Az idős mágus rezzenéstelen arccal, árgus szemekkel hallgatta őt, majd amikor befejezte mondandóját, csak csettintett, és Dobbyt hívatta. Szegény kis manó egész testében reszketett, amint meglátta volt gazdája fiát.
- Dobby kérlek, hívd ide Miss.Lloydot! – utasította Dumbledore, de látta, hogy figyelmét sokkal jobban leköti Draco jelenléte, mint kérése. – Most, Dobby!
A manó megszeppenve emelte teniszlabda-szemeit az igazgatóra, majd szófogadóan eltűnt. Csend ült a szobára. Dumbledore elhelyezkedett íróasztala mögött, és intett a fiúnak, hogy ő is foglaljon helyet.
Újabb várakozás következett. Draco, az igazgató tekintetét kerülve, inkább a szoba tanulmányozásával múlatta az időt. Szeme elidőzött a különös dísztárgyakon, a szunyókáló portrékon, de igazából egyik sem érdekelte. Egyedül az járt a fejében, hogy vajon mi a terve az igazgatónak vele, és miért hívatta Valerianát. Idegesen babrált az ujjaival, száját harapdálta, de nem szólt, nem kérdezett.
A kandallóban hirtelen felkapott a láng, és kilépett belőle Valeriana.
- Draco! Mit keresel itt? – kérdezte a nő, nem kis meglepődöttséggel az arcán, amin jól látszott, hogy mély álomból ébresztették.
- A parkban járőröző Charlie Weasley talált rá – adott magyarázatot Draco helyett Dumbledore.
- Nem szabadott volna eljönnöd otthonról! – mondta Valeriana aggodalmasan.
- Nem maradhattam ott tovább! – védekezett Draco fáradtan. Szinte sejtette, hogy ezek lesznek kereszttestvére első szavai, ha meglátja őt.– Apám olyan dolgokra akart rávenni, amiket képtelen lettem volna megtenni.
- És az átok?
- A könyvben, amit Hermionéval találtunk, az áll, hogy csak nyílt ellenszegülés esetén lép életbe – mondta Draco magát is többedszerre megnyugtatva az olvasottakkal. Ráadásul rádöbbent, hogy ezzel eddig cseppet sem foglalkozott.
- De te most megtagadtad! – folytatta kétségbeesetten Valeriana, amitől lassan Draco is elbizonytalanodott.
- Végül is, még nem – szólt közbe nyugodt hangon Dumbledore. – Most csak apja akaratának fordított hátat.
- Igen, és láthatod, hogy még itt vagyok teljesen tudatomnál! – jelentette ki Draco az igazgató szavaitól kicsit bátrabban. – De most már nem mehetek vissza!
- Itt viszont nem vagy sokáig biztonságban. Sőt, még bajba keverhetsz mindannyiunkat! – aggodalmaskodott tovább Valeriana.
- Azt hittem, hogy a Roxfort elég biztonságos! – nyitotta nagyra szemeit Draco, és kérdőn nézett az igazgatóra. Reménye lassan veszni látszott.
- Valóban elég biztonságos Draco – mondta Dumbledore továbbra is nyugodt csendes hangon, és ujjait összefonta az asztal felett. –, de sajnos a titkok hamar kiszivároghatnak innen is.
- Akkor most elküld? – tette fel a kérdést Draco, a rá olyannyira jellemző éllel, ugyanakkor odabent rettegett a választól. Hova menjen, ha az igazgató elutasítja?
Dumbledore nem felelt. Fejét Valeriana felé fordította, mintha tőle várná a választ. Draconak olyan érzése támadt, mintha az igazgató mindent tudna róla, róluk. Lehet, hogy apja mégis alulbecsüli az idős mágus képességeit, és valóban nincsenek titkok előtte?
Izgatottan leste hol Dumbledore-t, hol Valerianát, aki közben a kandalló párkányára támaszkodott, és némán meredt a tűzbe.
- Azt hiszem, én tudok egy helyet, ahol nem találnak rá – pördült vissza lelkesen Valeriana egy idő után. – Philippe, a párizsi szomszédom biztosan megengedné, hogy meghúzhassa magát tengerparti házában.
- Honnan tudod, hogy ő nem árulna el? – kérdezte gyanakodva Draco, bár örült, hogy végre valaki ötlettel állt elő, még ha Franciaországot túl messzinek is tartotta.
- Onnan, hogy ő még csak nem is tud a világunkról – csacsogott Valeriana egyre jobban feldobódva saját ötletétől.
- Egy mugli? – hökkent meg Draco. Bármennyire is sokat változtak nézetei az elmúlt hónapokban, azért ezt mégis elképzelhetetlennek tartotta. Egy Malfoy a varázstalanok között? – Muglik közé menjek?
- Végül is ugyanolyan emberek, mint mi, és ott legalább biztonságban lehetsz – felelte Valeriana. – Persze, itt is maradhatsz, és akkor rövid időn belül szemben találhatod magad a Nagyúrral.
- Professzor úr, mondjon már valamit! – fordult Draco segélykérően az igazgató felé, aki csak mosolyogva figyelte szóváltásukat.
- Szerintem nem rossz ötlet – lohasztotta le Dumbledore Draco bizakodását. – legalább megismerkedsz a mugli világnak azon oldalával, amiről semmit nem tudsz. Ezek után talán már másképpen fogsz gondolkodni róluk. A nem tiszta mágusokkal már megbarátkoztál, elfogadtad őket, most a muglikon a sor.
- A legjobb, ha minél hamarabb indulni tudunk – mondta Valeriana. Jól látszott arcán, hogy a váratlan utazás mennyire felvillanyozta.– Repülővel kell mennünk. Nekem vannak papírjaim, de Draconak…
- Egy kicsit lassabban! – intette le Dumbledore a gyorsan hadaró nőt. – Az, hogy jó ötletnek tartom, nem azt jelenti, hogy elengedlek benneteket teljesen egyedül, abba az idegen világba.
- Nekem nem idegen! – feleselt Valeriana, amit Draco igen különösnek talált, hiszen nem igen mert senki ilyen hangon beszélni az igazgatóval. – Az az ország évekig az otthonom volt!
- Tudom, de akkor is kell még valaki mellétek!
- Jó, akkor szólok Danielnek – egyezett bele Valeriana gyorsan.
Draco csak úgy kapkodta a fejét. Bosszantotta, hogy felette döntenek, holott neki sem Franciaországhoz, sem ahhoz a muglihoz, sőt még Daniel Parkerhez sem volt kedve. Az ő fülébe is eljutott a hír, miszerint kereszttestvére és a mágiatörténet tanár között több van, mint munkatársi viszony. Nem akart ő gyertyát tartani!
- Ő nem jó – jelentette ki Dumbledore, amiért Draco rendkívül hálás volt. Valeriana arcán viszont jól látta a csalódottságot.– Túl közel áll hozzád, ami esetleg a józan gondolkodásban megakadályozhat mindkettőtöket.
Hát valóban igaz, és nem csak pletyka! Draco egyik szemöldökét felhúzta, és jelentőségteljesen mosolygott a nőre, mire az teljesen elvörösödött. Elégedetten nyugtázta, hogy neki is van gyenge pontja.
Dumbledore felállt, és elindult a kandalló felé.
- Piton professzor lesz a legmegfelelőbb erre a feladatra – jelentette ki, mintha ez magától értetődő dolog lenne.
- Piton? – hökkent meg Valeriana, de ez a kijelentés Draconak sem okozott kisebb meglepetést. Most már nem is tudta, hogy inkább gyertyát tartana Daniel Parker és Valeriana között, vagy volt házvezető tanára kellemetlen modorát viselné szívesebben.
- Az ő tapasztalata nagy segítségetekre lehet a hosszú úton – mondta Dumbledore, és miután szólította Pitont a kandallón keresztül, a két fiatal felé fordult.
- Nem olyan hosszú az út! – próbálkozott még Valeriana, míg Draco már megszólalni sem bírt, csak leste a tüzet, amiből majd a férfi fog előlépni.– Ha hajnalban sikerülne elindulnunk, akkor akár estére megint itthon vagyok.
- Azért ez mégiscsak hosszabb, mint ha hopponálva, vagy zsupszkulccsal közlekednétek!
Valeriana nem válaszolt. Látszott, hogy Piton társasága cseppet sem volt kedvére való. Nem volt ezzel egyedül!
Draco csendben az ablakhoz lépett. Ez az utazás neki sehogy sem tetszett, se Pitonnal, se nélküle. Szülei belenevelték a mugli-gyűlöletet, így most nehéz volt elfogadnia, hogy a következő időszakban az ő megvetett világukban kell élnie. Ugyanakkor mosolyt varázsolt arcára a gondolat, hogy apja valószínűleg felrobbanna dühében, ha megtudná, hogy egy Malfoy mugliként fog élni.
- Elnézést, de már ágyban voltam – jelent meg végre Piton az igazgatói szobában. Úgy mérte végig a társaságot, mint ahogyan a kellemetlen betolakodókat szokás.
- Ne haragudjon Piton professzor a késői zavarásért, de azt hiszem, az ügy nem tűr halasztást. – mondta Dumbledore az érkező felé lépve. – Ismét segítségét kérem, mert tudom, hogy ön a legalkalmasabb erre a feladatra.
- Hallgatom Dumbledore professzor! – mondta Piton rezzenéstelen arccal miközben hol Dracot, hol Valerianát méregette.
Dumbledore röviden beszámolt a tervről, aminek végrehajtásában neki is részt kellene vennie. Piton kezdetben érdeklődve hallgatta, majd homlokán egyre mélyebb barázdák keletkeztek.
- Ez őrültség! – vetette oda szárazon végül.
- Ezt mondom én is! – kapott a lehetőségen Draco. Remélte, hogy talán mégis valami haszna lehet Pitonból.
- Pedig pillanatnyilag ez tűnik az egyetlen biztos megoldásnak – mondta Dumbledore, majd az egyik szekrényből elővett egy sötétkék talárt. – Akkor számíthatok a segítségére?
- Tudja professzor úr, hogy én mindig…
- Jól van, köszönöm. Akkor én most megyek, és beszerzem a szükséges papírokat – mondta Dumbledore Pitonba fojtva véleményét, és a következő pillanatban az igazgatói szobában már csak hárman maradtak.
Draco látva a két tanár dühös arcát, tartott tőle, hogy az elkövetkező percek nem sok jót ígérnek…