A februári hideg minden kellemetlenségét hősiesen állták a hatalmas fák, melyek kopaszon magasodtak a kúria nagy parkjában. Néma strázsái voltak a nemesi háznak, már hosszú évek óta őrizték hűségesen rejtekét. Kevesen tartoztak a kiváltságosok közé, akik bebocsátást nyerhettek a míves vaskapun. Kevesen voltak, de mind összetartoztak, egy eszme hajtotta őket. Közös volt a céljuk, közös volt uruk, és mindezt az egységet jelképezte karjukon a bélyeg.
Az utóbbi időben újra megélénkült a ház forgalma. Titkos tárgyalások, kétes megegyezések követték egymást. Draco fizikai kínt érzett, amikor a sáskahad ki-bevonulása után meglátta apja diadalittas ábrázatát. Tudta, hogy ez mit jelent: győzelmet nekik, és veszteséget a másik oldalnak.
Draco a két oldal között lebegett. Nem tartozott sehova, és ez sokkal rosszabb volt mindennél. Úgy érezte magát, mint akit kivetett magából a világ. Selejtes egyénként sodródott egyik partról a másikra. Az egyik oldal ugyan túlságosan tárt karokkal várta, ő mégis képtelen volt beleragadni abba a mocsokba, amit felkínált. Minden porcikája tiltakozott ellene, de nem volt elég ereje ahhoz, hogy elszakadjon tőle. Hogy félt volna apjától, vagy nem volt elég eltökéltsége a másik oldal iránt, azt nem tudta eldönteni, de képtelen volt lerázni lábáról a béklyót, amit apja és a Sötét Jegy ráakasztott.
Hiába várta kereszttestvére látogatását teli reményekkel, igazi segítséget nem kapott tőle sem. Bíztatta a folytatásra, pedig ő attól rettegett a legjobban. Eddig még semmilyen komoly akcióban nem kellett résztvennie, de apja már pedzegetett egy igazi „beavató” feladatot. Elég volt ismernie a korábbi szörnyű portyázások részleteit ahhoz, hogy sejtse, számára is valami mugli-leckéztetés vár. Kínzások és megszégyenítések. Tudta, hogy képtelen lenne bárkit is bántani közülük, hiszen már maga a mugli szó is teljesen más értelmet kapott, mióta Hermione a szívébe férkőzve felnyitotta a szemét. Valeriana szavai visszhangzottak fülében:
„… Hermione is bízik benned!”
Hogyan is lenne képes bármit is tenni sötét ura nevében, mikor a szeretett lány arca lebeg éjjel-nappal szemei előtt? Hányszor megjelent előtte az a szörnyű reggel, amikor zokogva csimpaszkodott belé, amikor távozása előtt még vágyakozva nézett rá!
Akkor igyekezett magabiztosnak tűnni. Elhatározta, hogy kapcsolatuknak véget vet, kitörli emlékeiből a lányt, hiszen ellenséges oldalon állva csekély esélyük van a szerelemre. Egy világ, egy nézet választja el őket egymástól, és az a szörnyű bélyeg, melyet már ő is a karján visel.
Álmatlanul hánykolódott ágyában, mint minden éjszaka. Annak a napnak a szörnyű emléke kísértette folyton. Szemei előtt számtalanszor jelentek meg a sötét taláros alakok. Szoros kört alkotva vették őket körül, mintha esetleges szökésüket akarták volna megakadályozni. Tudta, hogy apja is ott áll a sorban, és őt figyeli. Mert biztos volt benne, hogy számára teljesen nyilvánvaló, melyik álarc rejti egyetlen fiát. Szinte magán érezte szigorú tekintetét, fülében hallotta rideg hangját:
„Viselkedj a nevedhez méltón! Egy Malfoy nem mutatja ki érzéseit!”
Az utóbbit igyekezett valóban komolyan venni, legalábbis, ami azokat az érzéseket illette, amiket ebben a társaságban jobb volt eltitkolni.
A körülötte állók megbabonázva néztek az előttük magasodó mágusra, akinek rusnyasága felülmúlt minden elképzelést. Draco undorát szerencsére jól takarta álarca. Annyi fantasztikus dolgot mesélt apja a Nagyúrról, de külső jegyeit sohasem méltatta. Pedig az sem volt kevésbé figyelemre méltó, mint képességei. Sápadt bőre pergamenként feszült arcára, a koponya minden apró részletét pontosan megmutatva. Az orra apró volt, inkább csak két nyílás. Legijesztőbb mégis a két szeme volt, mely vörösen pásztázott végig a társaságon.
- Köszöntelek titeket! – szólalt meg rémisztő hangján, melyet Draco inkább magának a Sátánnak képzelt volna el, mint sem a világmegváltásra készülő mágusnak, az ő leendő urának. – Nagy megtiszteltetésben lesz most részetek! Olyan ajándékot kaptok tőlem, melyet csak az arra érdemeseknek osztogatok. Becsüljétek hát meg magatok!
Elindult feléjük. Lélekbeható tekintete rövid időre elidőzött az egyforma arcokon. Csak egy-két szavas megjegyzéseiből lehetett sejteni, hogy ezek az álarcok csupán egymástól rejtik el az arcokat, számára nem jelent akadályt, hogy megtudja, ki is rejtezik mögötte. Miközben szemét le sem vette róluk, hosszú, göcsörtös ujjaival lassan feltűrte talárja ujját. Jól láthatóvá vált a koponya, szájában a kígyóval.
A színpadias mozdulatok egyértelműen jelezték, hogy mi fog következni.
Draco mellett a többi hasonló sorsú fiatal reszkető kézzel nyúlt köpenye ujja felé.
- Nem azt ostobák! – rivallt rájuk Voldemort, mire minden kéz megdermedt. – A jobbat húzzátok fel! Ti a második generációhoz tartoztok!
A riadt alakok leengedték karjukat, majd idegesen tették szabaddá jobbjukat. Draco is követte példájukat, hiszen tudta, innen nincs visszaút, végig kell csinálnia.
Voldemort odalépett a legszélén álló újonchoz, majd megemelte karját, és sajátját hozzányomta úgy, hogy a Jegy tökéletesen illeszkedjen bőréhez. Egy emberként figyelte kettősüket mindenki. A körben állók pontosan tudták, hogy mit érez a felavatott, hiszen átestek már rajta. Akik viszont még előtte voltak, idegesen lesték, hogy mi fog történni.
Draco csak annyit látott, hogy az álarc alól kikandikáló szemek fennakadnak, a fekete köpeny meg reszketni kezd. A következő pillanatban azonban egy éles sikoly törte meg a feszült csendet. Egy lány volt. Mikor a kapcsolat megszakadt, zokogva rogyott térdre. Voldemort úgy lépett el tőle, mintha semmi sem történt volna.
A következő kissé ódzkodva emelte fel karját, de a Nagyúr erős rántással máris elkapta, és alkarjához tapasztotta. A fiú nyöszörgött, de tartotta magát.
Draco rémülten figyelte társait, akik hol ordítottak, hol csak csendben jajgattak, hol elájultak. Azért akadt olyan erős is közöttük, aki szó nélkül állta. Ilyenkor Voldemort szemében valami elismerésféle csillant, de aztán már lépett is tovább.
Ahogy egyre közeledett, Dracot fojtogatni kezdte a menekülési vágy. Nem attól félt, ami annyiféle érzést keltett társaiban, hanem a véglegesség és a visszafordíthatatlanság riasztotta meg. Úgy érezte, ezzel a Jeggyel valóban megpecsételődik az élete, és nem lesz módja többé választani. Az az út, melyet Hermione nyitott meg számára, többet nem lesz elérhető, a Jegy egyszer, s mindenkorra lezárja kapuját.
Amikor Voldemort megállt előtte, Piton szavai mentsvárként csendültek fel fülében:
„Aztán még mindig ráérsz eldönteni, hogy melyik oldalt választod, hogy kit akarsz szolgálni!”
Választhat? Hát nyitva marad a kapu? Igen, lehetséges! Ha nem is tárva, de résnyire nyitva megadja a belépés lehetőségét!
Ez a gondolat megkétszerezte önbizalmát, és bátran nyújtotta karját a mágus felé. Amit azonban a következő percben érzett, felülmúlt minden képzeletet. Bőre, mint egy képlékeny anyag megnyílt, és egyesült Voldemortéval. Megfoghatatlan volt, amit érzett, de már tudta, hogy nem egyszerűen fájdalom okozta társai rosszullétét, hanem a félelem.
A fájdalom nem kínozta, a kín nem volt fájdalmas. Mégis ordítani bírt volna attól a testét elárasztó szenvedéstől, amit ez a pillanatnyi kapcsolat okozott. Nem csak bőrük vált eggyé, hanem ereik lüktetése.
Szinte érezte Voldemort pulzáló vérét, ami méregként hatolt sejtjei felé.
Lehunyta szemét, úgy állta a kínt. Nem akart gyengének mutatkozni!
Nem akarta megadni senkinek az örömet, hogy őt szenvedni lássa. A hányinger és a szédülés azonban egyre erősödött. Attól tartott, hogy már nem bírja tovább, amikor Voldemort végre elengedte karját.
Ekkor kinyitotta szemét, és tekintete találkozott a nagy máguséval. Őt figyelte, mintha meg akarná fejteni gondolatait. Draco eltökélten állta pillantását, szemei pedig ezt súgták:
- Tied vagyok! Ezt akartad nem?- Voldemort szemei összeszűkültek, ajkai szólásra nyíltak, de aztán ridegen továbblépett.
Draco felsóhajtott: hát végre túl van rajta. Nem nézett le karjára, bár tudta, érezte, hogy a Jegy már ott virít rajta.
Nem akarta látni, mint ahogy később sem. Az a Jegy nem az ő része, csak odaerőszakoskodta magát, ráerőltették! Tudta, hogy képtelen lesz megfelelni neki. Ez a világ nem az ő világa, nem tudott azonosulni vele. Apja szavai is üresen csengtek, amikor beléptek a bejárati ajtón:
- Büszke vagyok rád, fiam! Igazi Malfoyként viselkedtél!
Hosszú évek során hányszor áhítozott hasonló elismerés után! Mit meg nem adott volna azért, hogy hallja ezeket a szavakat! Apja sohasem volt elégedett vele, bármit is tett. Hiába küszködött, soha nem méltatta dicsérő szavakkal egyetlen teljesítményét sem. Most, mikor végre megtört a jég, amikor láthatta büszke mosolyát arcán, már egyáltalán nem érdekelte ez. Nehezére esette visszamosolyognia rá, amikor legszívesebben arcon köpte volna magát.
Napokig csak holdkórosként járkált a lakásban, vagy ki sem lépett szobájából. Rettegett, hogy egyszer csak az az átkozott Jegy majd többet is fog kívánni tőle, mint hogy viselje. Félelme nem is volt alaptalan. Apja lelkesen ismertette vele a tervet, mely rá és még néhány kezdőre várt. Azt mondta, sima ügy, egyszerű munka lesz. Úgy beszélt róla, mintha holmi takarításról lenne szó. Persze, ha úgy vesszük, nem is volt ez más: söpredék-takarítás. De kik is ezek a söpredék? Ártatlan varázslók, még ártatlanabb gyerekei. Olyan emberek, akárcsak ő, vagy bárki más. Nem akart részt venni ebben a mészárlásban!
Dühösen dobta le magáról a takarót, és kipattant az ágyból. Szája kiszáradt, szíve hevesen kalapált, hányinger kerülgette. Majd szétvetette a menekülési kényszer. Mindegy, hogy hova, csak menjen, vigyék lábai! Már attól megkönnyebbült, amikor szobájából kilépett. A folyosón bizonytalanul nézett körbe. Apró mécsesek világított a falon, a festmények lakói békésen szunyókáltak. Az otthon! A ház, ami eddig menedéket, biztonságot jelentett, most ridegen, idegenül vette körül minden tulajdonával együtt.
Elindult a lépcső felé, tekintete egy pillanatra, a szemközti ajtóra siklott, mely mögött kereszttestvére szobája helyezkedett el. Tiltott helység volt ez számára mindig, mégis gyerekkorában többször beszökött oda.
Nem volt ott semmi különös, mégis vonzotta az ismeretlen. Egy olyan lány szobája volt ez, akit sohasem ismert, akiről senki nem beszélt, mégis féltve őrizték emlékét, mint egy kincset. Féltékeny volt erre az ismeretlen lányra, és gyűlölte, amiért szülei szívében valami titokzatos érzéseket keltett léte.
Kinyitotta az ajtót, és belépett. Igazi lányszoba volt: baldachinos ágy macival a közepén, babák a polcon, virágos függöny az ablakon. Ez a szoba mindig így nézett ki, az évek alatt semmi sem változott. Csak hogy akkor nem ismerte a lakóját. De most ismeri egyáltalán?
Nyáron a lehető legrosszabb pillanatban jelent meg a semmiből, és férkőzött újból az életükbe. Apja távolléte, az azkabani fogság árnyéka megviselte őt is, akárcsak anyját. Ebbe a kusza érzésekkel teli otthonba telepedett le ismét, és úgy tett, mint aki hazaérkezett. Léte végképp elviselhetetlenné vált, amikor beavatása után szembesült szülei szemében megjelenő büszkeséggel. Fogságából visszatért apja külön figyelmet szentelt neki, és ettől csak még jobban gyűlölte.
Leült az ágyra, és kezébe vette a nagy macit. Elmélázva nézett kopott gombszemeire.
Azon a nyáron sok minden megváltozott. Először apja hiánya tette bizonytalanná, aztán Valeriana megjelenése, végül a családjukban bekövetkezett változások. Talán már akkor elindult benne valami, amit aztán Hermione iránti szerelme tett teljessé. Talán már akkor megingott hite abban a világban, amit apja épített fel számára. A könyvtári esték csak felnyitották szemét, hogy tisztán láthassa, mi is az, ami körülveszi. Hazugságok, tévhitek vették körül, mint egy magas bástya, és lassan rádöbbent, hogy semmi sem az, aminek látszik. Egyik legnagyobb meglepetés az volt számára, hogy Valeriana, akárcsak Piton, a Főnix Rend tagja. Apjától már hallott erről a szervezetről korábban. Úgy tudta, hogy tagjai gondosan megválogatottak, és csak az arra érdemesek kerülhetnek közéjük. Vajon Dumbledore, aki ennek a Rendnek az élén áll, tudja-e, hogy Valeriana és Piton halálfalók? Ha igen, akkor mégis hogyan lehetséges ez? Dumbledore bízik bennük, annak ellenére, hogy tudja, kik is valójában? Vajon benne is megbízna?
Visszatette a macit, és izgatottan pattant fel az ágyról. Az ötlet hirtelen pattant ki fejéből, de tudta, ez az egyetlen megoldása.
Visszasietett szobájába, és kapkodva dobálta le magáról fekete selyempizsamáját, majd felöltözött. Tétován nézett körül. A polcokon számos emléket őrző csecsebecse sorakozott, szekrénye telis tele drága holmikkal. Most mind értéktelenné vált, nem akart semmit sem magával vinni. Csak felkapta köpenyét, zsebébe süllyesztette pálcáját, és a következő percben már a lépcsőn haladt lefelé.
Óvatosan lépkedett, nehogy felébressze az alvó portréalakokat, vagy a mindig készen álló manókat. Nagy gyakorlata volt már ebben, hiszen jó párszor megjárta az utat éjszakánként, amikor barátaival lógott valahol.
Magabiztosan haladt az alagsor felé. Hosszú, keskeny lépcsősor vezetett le melynek falakait szürkére színezte a fáklyák füstje. Léptei visszhangzottak az éjszakai csendben, de aztán egy pálcamozdulattal ezt a problémát is megoldotta. Biztonságban haladhatott tovább.
Egy idő után a fáklyák megszűntek, egy alig használt folyosórendszerhez érkezett. Pontosan tudta, hogy hova kell mennie, akár a sötétben is megtalálta volna a helyet, ahova tartott, mégis fényt varázsolt pálcája végére, és úgy haladt tovább.
Izgatott volt. Nem a szökéstől tartott, hiszen ezt megtette már többször is, ha nem is ilyen céllal. Félt a világtól, ami odakint várta.
Tudta, hogy mikor átlépi a kúria kapuját, azzal lezárja eddigi életét, és egy új kezdődik számára. Ez azonban nem csak új volt, hanem idegen és bizonytalan is. Mégis inkább a bizonytalant választotta, mint azt, ami apja mellett várta.
Megállt az egyik folyosó közepén. Megérkezett. Kezét a falra tette, mire az áttetszővé vált, és ő könnyedén átléphetett rajta. Egy szűk járatba érkezett, melynek végén egy csapóajtó volt. Felnyitotta, és kilépett a szabadba.
A szabadság első szele csapta meg arcát. Tudta azonban, hogy az igazi szabadság odakint várja, a kapun túl.
Erőteljes, nagy léptekkel haladt tovább az ösvényen, mely jótékony sötétségbe borult a csillagtalan, felhős ég alatt. A magas fák komoran néztek le rá, göcsörtös ágaik meg-meghajoltak a szélben, mintha karmos kezekként kapnának a szökevény után.
Úgy tépte fel a kaput, mint füsttől fuldokló az ablakot. Elhagyta hát a házat, a birtokot és mindent, ami a sötétséghez kötötte. Elindult a remélt fény felé, ami haloványan pislákolt a bizonytalan, tekervényes labirintus végén.
Alig várta, hogy elérje a kispadot, ami a védelmi gyűrű határát jelezte, és dehopponálhasson. Sohasem hopponált még apja nélkül, mégsem érzett egy csepp félelmet sem. A felnőtté-válás egyik mérföldköve volt ez. Az elszakadás és az önállóság első lépései.
Levegő után kapkodva, izgatottan torpant meg a pad előtt. Messze, a távolban a mugli-falu kandeláberei pislákoltak a sötétben, a templom tornya pedig, mint a mindenség biztos pontja világított a település közepén.
Koncentrált. Tudta, hogy most nem tévedhet, nem ronthatja el. Magára hagyatva, egyedül kell hopponálnia. Olyan volt ez, mint egy madárfióka első vadászata a sokadik közös kirepülés után. Az elsőknél még óvó szemek figyelik, de aztán már csak övé a felelősség.
„Roxmorts, Roxmorts, Roxmorts…” – hajtogatta magában, miközben a pontos részletekre próbált összpontosítani. És sikerült! Boldog, megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkát, amikor épségben, pontosan oda érkezett meg, ahova kívánta.
Az egyik nehezén már túl volt. Most következett talán a legkockázatosabb része vállalkozásának: bejutni Roxfortba, és felkeresni, majd meggyőzni Dumbledore-t.
Szívének zakatolása elnyomta az éjszaka neszeit. Egy darabig nem hallott mást, mint saját kapkodó légzését.
De aztán, amikor megnyitotta az öreg kaput, és belépett rajta, az iskola apró őrei sivítva rebbentek fel a bokrok rejtekéből. Több száz controller szállt fel a levegőbe, hogy a betolakodó érkezését jelezze. Draco ösztönösen kapott füléhez, megbénította a hirtelen támadt hangzavar. Ismerte ezeket a lényeket, de eddig még sohasem tapasztalta ennyire jelenlétüket, hiszen Roxfort diákjaként bejárása volt az iskola területére. Hát ez az, csak volt! Most az ellenség képében hatolt be az iskola területére!
A sivítás egy idő után abbamaradt, csak a bokrok recsegését, zizegését lehetett hallani, ahogy a Controllerek visszahelyezkedtek őrhelyükre.
Draco le akarta engedni kezeit, de nem bírta. Lépni akart tovább, de képtelen volt rá. Riadtan akart ordítani, de nem hagyta el hang az ajkát, sőt, még megnyitni sem bírta. Jó néhány másodpercnek kellett eltelnie, mire rájött, hogy dermesztő átokkal sújtotta valaki. Még sohasem volt része hasonló érzésben, bár jómaga már sokszor küldte ezt az átkot a gyanútlan házimanókra, majd kacagva gúnyolta tehetetlenségüket.
Most cseppet sem volt kedve nevetni. Csapdába esett vadnak érezte magát, és várta, hogy a vadász megjelenjen. A vadász pedig nem késlekedett.
- Nocsak! Draco Malfoy! Csak nem honvágyad van? – jelent meg előtte Charlie Weasley gúnyos képe.
Draco egyből megismerte. Még akkor is rájött volna, hogy ki áll vele szemben, ha nem futottak volna korábban össze a Minisztériumban, amikor Charlie az öccsét, ő pedig apját látogatta meg. A fiú magán viselte mindazokat a jeleket, ami az összes Weasley-t egységessé tette: vörös haj, bamba pofa. Draco fülében visszhangzottak apja gúnyos szavai, valamint saját epés megjegyzései is, amivel Ron Weasley-t rendszeresen illette.
- Akkor most elmegyünk Dumbledore professzorhoz! – mondta Charlie, majd a dermedt fiút egy pálcaintéssel a levegőbe emelte.
Draco akár elégedett is lehetett volna, hiszen pont azért jött a Roxfortba, hogy Dumbledore-ral beszéljen, mégis sokféle jelzővel lehetett volna jellemezni akkori lelkiállapotát, csak azzal nem, hogy elégedett. Az a szobor, amit akkor megtestesített, valószínűleg apró darabokra hullott volna széjjel attól a mérhetetlen dühtől, ami szétfeszítette, ha történetesen nem húsvér ember lett volna.
Elindultak, keresztül a parkon. Elől vonult Draco szobra néhány centiméterrel a talaj fölött, míg mögötte diadalittas képpel Charlie Weasley követte.