Ahogy elhangzott a térkép felfedését szolgáló jelszó, Hermione izgatottan hajolt a pergamen fölé, akárcsak a két tanár. Hármuk közül Miss.Lloyd volt a legjobban meghökkenve az apró pontok láttán.
- Miféle térkép ez? – kérdezte meglepődöttségét nem is leplezve.
- Apámé volt– felelte szűkszavúan Harry, miközben figyelte, ahogy Hermione és Piton lázasan keresgélnek a kis pontok között.
- Ott van! – mutatott Hermione izgatottan az egyikre. Szíve majd kiugrott a helyéről. Megkönnyebbült és izgatott volt egyszerre. Megkönnyebbült, hogy meglelték a fiút, ugyanakkor félt, nehogy eltűnjön, mire odaérnek hozzá.
- Draco Malfoy? – hökkent meg Harry, ahogy követte a lány ujjának útját. – Hermione, mit akarsz te Malfoytól? Ne mondd, hogy ehhez kellett a térkép!
- Potter! Azt hiszem, most már elmehetsz! – pillantott fel Piton a térképből, majd újból szemügyre vette Draco elhelyezkedését.
- Hermione! – nézett Harry megrökönyödve barátnőjére.
- Menj csak, majd később megbeszéljük! – mondta Hermione, és elpirulva igyekezett kerülni a fiú tekintetét. Szinte érezte, ahogy arca nyitott könyvként árulja el barátja számára érzéseit. Nem akart magyarázkodni! Most nem!
- Nem hallottad Potter? – csattant fel türelmetlenül Piton, majd kezébe vette a térképet.
- Köszönjük a segítségedet Harry! – fogta meg Miss.Lloyd a sértődött fiú karját, és elindult vele az ajtó felé. – Hidd el, nagyon hálásak vagyunk érte!
- Na azért csak ne bízd el magad! – fűzte hozzá Piton nyersen. – És erről senkinek egy szót se! Megértetted Potter?
- Igen. Tanár úr! – mondta Harry pimasz éllel, majd kilépett az ajtón.
- Szóval, hol van Draco? – fordult vissza a tanárnő.
- A hetedik emeleten – vágta rá Hermione tettre készen. – Sejtem, hogy hol van. Ez a Szükség Szobája lehet.
- Szükség Szobája? – kérdezte Miss.Lloyd. Láthatóan túl sok információ volt ez számára, mert már sokadszorra kapott halántékához, mintha attól tartana, szétreped a feje.
- Igen – hadarta tovább Hermione. – Tavaly többször is jártunk ott a többiekkel. Induljunk gyorsan, nehogy elmenjen onnan!
- Jó, menjünk máris! – indult Miss.Lloyd is az ajtó felé.
- Menjen csak előre Miss.Granger! Mindjárt megyünk a tanárnővel! – mondta Piton, és karjánál fogva visszatartotta a nőt.
Hermione kilépett a folyosóra, és izgatottan indult el a lépcsők felé. Nem értette a két tanár viselkedését, de igyekezett ezzel nem is foglalkozni. Remélte, hogy minél hamarabb követni fogják. Vissza-visszanézett, de nem voltak sehol. Szíve zakatolt: csak nem cserben hagyták? Nem baj! A lényeg, hogy tudja, hol van Draco, és ő majd mindent megtesz, hogy jobb belátásra bírja! Már, ha nem késő! Igen, sietnie kell!
Lépéseit megszaporázta, és rövidesen megérkezett a folyosóra, ahol a szükség szobája rejtezett.
Tudta, hogy miként juthat be, így fel-s alá kezdett járkálni, miközben egyfolytában Dracora gondolt. Reménykedve nézett a falra, ahol az ajtónak kellett volna megjelennie, de nem történt semmi. Egy idő után feladta a próbálkozást, és remény vesztve nézett a folyosó végébe, ahol éppen megjelent a két tanár alakja. Egymás mellett lépkedtek, mint valami felmentőosztag.
- Azt hiszem, itt kell lennie – mutatott Hermione az üres falfelületre, amikor végre mellé érkeztek.
Míg a tanárnő elképedve nézett a kopár vakolatra, Piton ellenőrizte a térképen Hermione állítását.
- Így van – jelentette ki egyhangúan, majd összehajtogatta a pergament, és zsebébe süllyesztette.
- De itt nincs semmilyen ajtó! – nézett Miss.Lloyd értetlenül hol a falra, hol Pitonra, mintha kételkedne állításában.
- Mi mindig úgy jutottunk be… - kezdte Hermione a tudatlan tanárnő felvilágosítását, de mire elmondhatta volna a Szükség Szobájának titkát, Piton egy határozott pálcamozdulattal láthatóvá tette a titkos bejáratot.
- Nos, akkor menjünk be! – mondta, és már nyitotta is az ajtót.
Hermione maga elé engedte a két tanárt, majd ő is belépett. Tudta, hogy a szükség szobája mindig más formát ölt, éppen annak megfelelően, amire az illetőnek szüksége van. Mégis szokatlan volt, hogy nem egy tágas, világos tér fogadta, hanem egy lehangolóan sötét helység. A fáklya, ami a falon égett, éppen csak annyira volt elég, hogy sejtelmes félhomályt varázsoljon az ablaktalan szobába.
Szíve nagyot dobbant, amikor meglátta Dracot törökülésben a padlón. Előtte egy fekete köpeny és egy álarc hevert. Ahogy megemelte fejét az érkezők felé, tekintetük egy pillanatra találkozott.
- Hermione! – szólt rekedten, de szemeivel már nem a hozzá letérdelő lányt figyelte, hanem a két tanárt. – Hogy találtál meg?
- Ez hosszú történet! Jól vagy? – kérdezte Hermione a fiú arcát fürkészve.
- Ők mit akarnak? – intett Draco fejével a két tanár felé.
- Segíteni!
- Pont ők? – nevetett fel fájdalmasan Draco szőke tincseit kisimítva arcából.
- Igen! Piton professzor kérem, mondjon már valamit! – fordult a tanár felé Hermione segélykérően. Érezte a fiún a zavartságot, és félt, hogy ő kevés lesz ahhoz, hogy rávegye apja kívánságára.
- Mire készülsz Malfoy? – kérdezte nyersen Piton.
- Ne tegyen úgy, mintha nem tudná! – nézett farkasszemet Draco házvezetőjével, majd felemelte az álarcot a padlóról. – Ez az útlevelem a Sötét Nagyúrhoz!
- Igen, ezt tudom. De mit akarsz tenni? – jött az újabb száraz kérdés.
- Maga szerint? – kérdezett vissza Draco, és gúnyosan elfintorodott.
- Malfoy! Ne játszadozz velem, mert erre nincs időm! – lépett Piton Draco mellé, és egy határozott mozdulattal ruhájánál fogva felrántotta. Hermione riadtan pattant talpra a fiú mellett.
- Ennek így semmi értelme! – lépett közbe Miss.Lloyd, meglepően magabiztosan. Már nyoma sem volt annak az érthetetlen, fejét ide-oda kapkodó nőnek.
Piton egy darabig sötéten nézett Draco szemeibe, majd dühösen ellökte magától.
- Draco! Elmondtam nekik, hogy nem szeretnél halálfaló lenni, hogy szembe akarsz szegülni Voldemort parancsainak – hadarta Hermione, kihasználva a rövid csendet.
- Ne mondja ki a nevét! – sziszegte ingerülten Piton Hermione szavaiba vágva.
- Elmondtad nekik? Pont nekik? – rökönyödött meg Draco miközben megráncigált ingét igazgatta.
- Draco, mi jót akarunk neked! – mondta a tanárnő kicsit közelebb lépve a fiúhoz.
- Igen? Miféle jót? – kérdezett vissza Draco fenyegetően a szemeibe nézve.
- Muszáj elfogadnod a Sötét Nagyúr szolgálatát! – győzködte a fiút kereszttestvére.
- Hát persze! Mi mást is mondhatna a drága tanárnő? – vágta oda Draco pimaszul.
- Vigyázz a szádra Malfoy! – szólt ismét Piton.
- Draco, ők a jó oldalon állnak – mondta Hermione sírós hangon. Félt, hogy a várt segítség nem lesz elég hathatós a fiú makacsságával szemben.
- Milyen jó oldalon? Tudod te, hogy miről beszélsz? – fordult Draco kedvese felé.
- Igen. Ők mind a ketten a Főnix Rendjének tagjai – jelentette ki határozottan Hermione remélve, hogy ez a tény majd meggyőzi Dracot.
- Miss. Granger! – nézett sötéten Piton a lányra. – Úgy látom, nem csak a pálcáját használja néha feleslegesen, hanem a száját is!
- Draco! Hinned kell nekünk! – mondta Miss.Lloyd sietve.– Ha most visszautasítod, az átok életbe lép. Senki sem menekülhet előle! Nincs más választásod!
- De van! – vágott bele kereszttestvére szavaiba Draco. – Önálló akarattal rendelkezem, senki sem kényszeríthet olyanra, amit nem szeretnék megtenni!
- Ha ilyen ostoba vagy, akkor most búcsúzz el a saját akaratodtól és a valós életedtől! – mondta Piton türelmetlenül, miközben alig észrevehetően megsimította bal alkarját.
- Igen! Ha szeretsz, megteszed ezt! – könyörgött Hermione, és egészen közel lépett a zavart fiúhoz. Fájó volt látni szenvedését, tehetetlenségét.
- Miért kellene elfogadnom, amit ők mondanak? – kérdezte Draco. Szemeiben élénken tükröződött az odabent dúló lelki-csata.
- Azért, mert mi is úgy gondolkodunk, ahogyan te – jelentette ki Valeriana.
Csend lett. Hermione könnyeivel küszködve nézett fel Dracora, aki tanácstalanul igyekezett feldolgozni az elhangzottakat.
- Én nem akarok olyan lenni, mint apám: egy gyilkos, akinek ártatlan életek száradnak a lelkén! Nem is értem hogy gondolkodhattam korábban másként? Hogy nem vettem észre azt a hazugságot, és ocsmányságot, amiben élnem kellett? – fakadt ki Draco hirtelen. – Képtelen vagyok hazamenni!
Eddig is nehéz volt döntenie, de most végképp összezavarta a két halálfalónak hitt tanár és Hermione megjelenése.
- Hidd el, hogy megértelek, de mégis meg kell tenned! Nem kell sokáig kibírnod! Majd kitalálunk valamit! – lépett közelebb hozzá kereszttestvére, akinek fellépése bizonytalanította a legjobban. – Most pedig vedd fel azokat, és menj!
- Képtelen vagyok ezt végigcsinálni! – csóválta Draco a fejét keserűen, és lenézett a padlón heverő sötét ruhadarabra, miközben azon járt az esze, hogy talán próbára akarják tenni. De vajon melyik oldalról? Hirtelen ismeretlenekké váltak, akiket eddig ismert. Egyedül Hermione volt számára a biztos pont, de neki tudott a legkevésbé megfelelni. Most egyáltalán nem egy erős, magabiztos férfinak érezte magát, hanem inkább egy gyáva kölyöknek, aki nem mer lecsúszni a meredek csúszdán.
- Na jól van! Nekem ebből elég! – emelte meg hangját váratlanul Piton, és egy dühös mozdulattal felkapta a fekete köpenyt és az álarcot. – Úgy kéreted magad, mint egy menyasszony! – nézett fenyegetően a fiú riadt szemeibe. – Két választásod van. Az egyik, hogy szembeszegülve a Sötét Nagyúr akaratának elmenekülsz, de akkor búcsút inthetsz mindennek, ami neked kedves, legfőképpen a saját nyomorult életednek! A másik pedig, hogy ezt fölveszed, és vállalod, ami vár rád. Aztán még mindig ráérsz eldönteni, hogy melyik oldalt választod, hogy kit akarsz szolgálni!
- Én már eldöntöttem! – mondta Draco, és dacosan állta tanárja átható tekintetét. – És maga?
Piton felhúzta egyik szemöldökét. Most már jól láthatóan ölni tudott volna szemeivel Draco pimaszságáért.
- Vedd ezt fel! – nyomta Piton a rettegett tárgyakat Draco kezébe olyan hevesen, hogy majd fellökte, majd dühösen kiviharzott.
Az ajtó becsapódott, a feszültségtől vibráló levegő beleremegett. Hermione kétségbeesve leste kedvese arcát.
- Nem akarom, hogy ebben láss! – szólalt meg aztán Draco, mire Hermione sírva a nyakába borult. – Menj, és felejts el!
- Draco! – zokogott fel a lány. – Ne mondj ilyet, kérlek!
- Egy halálfaló nem méltó hozzád! – érvelt Draco hidegen, de szemeiben a halvány fénynél is jól látható könnycseppek jelentek meg.
- Szeretlek! – kiáltotta még hevesebben Hermione, de szavai nem találtak viszonzást.
- Menj! Menj már! – tolta el magától Draco.
Hermione hátrálni kezdett, majd Miss.Lloydra nézett segítség után áhítozva.
- Menj csak! – szólt halkan. – Ne beszélj az itt elhangzottakról senkinek! Még a barátaidnak sem!
- Igen, tanárnő! – mondta Hermione, majd még vetett egy vágyakozó pillantást kedvesére, és hüppögve kilépett az ajtón.
Draco felvette a köpenyt, majd tétován forgatni kezdte kezében az álarcot.
- Menned kell! – szólt kereszttestvére nyugodtan. – Már így is túl sokáig várakoztattad!
- Te mikor álltál át a másik oldalra? – kérdezte félve Draco.
- Kezdettől fogva a másik oldalon állok, de nekem sem volt más választásom, mint ahogy neked sincs!
- Hogy tudsz így élni? – nézett megrökönyödve a fiú a nőre.
- Nem könnyű, de legalább te már nem vagy egyedül!
- Nem gondoltam volna, hogy egyszer a te segítségedre leszek rászorulva! – húzta el száját Draco keserűen.
- Hát, az élet csupa meglepetés! – mosolyodott el Valeriana kényszeredetten, majd komolyan nézett vissza rá. – Hétvégén meglátogatlak. Addig tarts ki, és tegyél meg mindent, amit édesapád kíván, még ha nehezedre esik, akkor is!
- De eljössz hétvégén! – követelt Draco bizonyosságot.
- Megígérem! Csak menj már!
Draco felvette az álarcot, és a következő pillanatban már nyoma sem volt.
Hermione lábai maguktól haladtak előre a néptelen folyosón. Lépteit élesen visszhangozták a kopasz falak, mintha minden egyes koppanás a közte és Draco közötti távolság növekedésének mércéje lett volna. Hermione ordítani tudott volna a fájdalomtól, amit ez az eltávolodás okozott szívében. Ezt akarta ő persze, hiszen ez még mindig jobb volt, mintha tudná, a fiú lelke örökre Voldemorté, mégis haragudott a sorsa, amiért ilyen keserű és rögös utat nyújt számára. Bár kikerülhette volna ezt az utat! Megtehette volna a legelején, de ő hagyta érzelmeit sodródni. Hagyta, már hogy ne hagyta volna, amikor ez a sodródás olyan gyönyörű volt, annyi csodát nyújtott, és még többet ígért! Az ígéret azonban szétpukkant, mint egy léggömb, és darabjait szerteszórta a viharos szél…
Belépett a klubhelységbe, és bár csak egy gyors villanással lesett körbe, azonnal észrevette barátait, akik szokott helyükön ücsörögtek. Arcukról ezernyi kérdésüket és szemrehányásukat olvasta le. Nem akart magyarázkodni! Nem akart mást, csak nyugalmat. Elkapta tekintetét, és könnyeivel küszködve felrohant az emeletre, egyenesen szobájukba, ahol az ágyra vetette magát, és keserves sírásba kezdett.
Siratta, gyászolta szerelmüket és kapcsolatukat, ami olyan rövid volt, hogy még felfogni is alig volt ideje. Az elmúlt hetekben falták az életet, igyekeztek kizárni mindent, ami megzavarhatja őket. Érezték a vesztüket, tudták, ez nem tarthat örökké. De ebbe nem lehet beletörődni, ezt nem lehet elfogadni! A szívnek próbálhat az ember parancsolni, de ez csak hiábavaló kínlódás, amikor az érzelmek sokkal erősebbek, mint az ész diktálta realitás.
Az ajtó kinyílt, enyhe szellő csapta meg. Felnézett, és könnyei mögül megpillantotta Ginny közeledő alakját. Mit akar? Miért jött őt kínozni?
- Ginny, ne haragudj, de nincs kedvem róla beszélni – vetette oda a lánynak dühösen.
- Rendben – felelte Ginny, és leült barátnője mellé az ágyra.
Hermione zavartan nézett rá, majd ő is felegyenesedett. Egy darabig így ültek egymás mellett szótlanul. Ginny néha felpillantott barátnőjére, várta, hogy lecsillapodjon.
- Mit akarsz tőlem? – szólalt meg aztán Hermione. Kellemetlenül érezte magát a lány néma szemrehányása nélkül is.
- Sajnálom, hogy eddig nem szakítottam rá időt, hogy többet beszélgethessünk – felelte csendben, és vörös haját zavartan a füle mögé túrta.
Hermione nem szólt, csak barátnője arcát vizsgálta. Szüksége lett volna most nagyon valakire, akinek a vállán, őszintén kisírhatja magát, de félt, hogy Ginny nem a megfelelő ember erre. Számonkérést, szemrehányást nem akart, csak megértő füleket.
- Elmeséled, mi volt köztetek? – kérdezte Ginny aztán nyíltan, minden köntörfalazás nélkül, nem is törődve vele, hogy néhány perce Hermione kijelentette: nem akar róla beszélni.
Hermione mégis felnézett, szemei könnybe lábadtak, és ráborult barátnője vállára.
- Jaj, Ginny! – zokogott fel, és arcát beletemette a lány vörös hajzuhatagába.
Ginny átkarolta, simogatta, nyugtatgatta. Jól esett Hermione sebzett lelkének ez a melegség. Nem törődött vele, hogy Ginny mit gondol róla, csak élvezte gondoskodó mozdulatait, és elsírta összes könnyét, mint egy kisgyerek az anyja vállán.
Amikor hosszú idő után megnyugodott, elmesélte barátnőjének különös szerelme rövid történetét. Ginny némán hallgatta, szemei sem mondtak semmit. Hermione még sem volt csalódott. Nem várt hirtelen megértést, együttérzést, hiszen hasonló esetben ő sem tudna másként reagálni. Hogy is lehetne elvárni, hogy az ember egyik percről a másikra megkedvelje ellenségét! Hosszú idő kell ehhez, és sok minden más! Jól tudta ezt, így mondandóját befejezve csak keserűen leszegte a fejét. Nem akarta, hogy tekintete követelődző, vagy akár szemrehányó legyen. Jól esett kiönteni lelkét, hiszen éppen elég ideje cipelte titkát, ami hol szédítően gyönyörű, hol rettenetesen rémisztő volt.
- Sajnálom – mondta halkan Ginny, és kezét lágyan Hermione vállára tette.
Hermione hálás volt ezért a mozdulatért, ezért a szóért, bár nem lehetett tudni, a sajnálat mi felé irányult. Talán azt sajnálta, hogy Hermione belehabarodott Draco Malfoyba, vagy azt, hogy elveszítette? Hermione számára azonban ez nem számított. Olyan magányosnak érezte magát, mióta elhagyta a Szükség Szobáját, hogy most Ginny jelentette az egyetlen fogódzkodót. Ha már szerelem nincs, ha az egész világ összeomlott körülötte, legalább van egy barátnője, akinek fontos, aki törődik vele.
A következő napokba megváltozott minden. Nem csak benne, hanem körülötte. Draco eltűnésével egy időben számtalan diáknak veszett még nyoma. Ugyan nyíltan nem világosították fel a tanulókat, mégis gyorsan híre terjedt, hogy az eltűntek mind halálfalók lettek. Nagy felfordulást eredményezett mindez, hiszen voltak olyanok is, akikről sohasem feltételezték volna, hogy a sötét oldalra állnak.
Az viszont egyértelművé vált, hogy a Minisztérium megijedt, és igyekezett valamit tenni a többi diák biztonsága érdekében, mert egyik napról a másikra számtalan auror és rendtag jelent meg az iskolában. Nem volt könnyű elfogadni és megszokni jelenlétüket, bár igyekeztek szinte észrevétlenül járőrözni a folyosókon, és az iskola körül egyaránt.
Ron és Harry úgy néztek Hermionéra, mint egy közveszélyes árulóra. Leginkább szóba sem álltak vele, vagy ha mégis, csak egy-egy szúrós megjegyzés erejéig. Hermione igyekezett állni támadásaikat, de valamennyi sérelem apró tüskeként szúródott szívébe. Elveszítette őket, mint ahogyan elveszítette Dracot, és mindezt néhány hét boldogságért. Mégis, ha egy mérlegre tette föl mindezt, valahogy mindig az a csodálatos néhány hét és a még mindig tartó szerelme győzött. Ez a szerelem pedig reménnyel volt teli. Esténként, elalvás előtt, a szoba néma csendjében nyugodtan elmélkedhetett, és ezernyi reménnyel töltötte fel kételyekkel teli szívét. Csak így volt képes elviselni a másnapot, ami Draco nélkül szürke és üres volt.