A reggeli napfény óvatosan kandikált be a sötétítőfüggöny szélén. Hermione kinyitotta a szemét, és nagyot nyújtózkodott. Vasárnap volt. Ilyenkor mindig hosszabban aludhattak, de ezen a napon még nehezebb volt a felkelés. Az éjszakába nyúló bál mindenkit kimerített, így rajta kívül még senki sem volt ébren a szobában. Hirtelen eszébe jutott Draco és a beszélgetésük. Megegyeztek, hogy reggeli előtt még találkoznak a szokásos helyen: a piciny szertárban.
Izgatottan kapkodta magára ruháit, miközben szíve megtelt az elválás fájdalmával. Félt belegondolni, hogy mit is jelent az, ha Draco halálfalónak áll. Szerelmük ellenére eddig is ellenséges oldalon álltak, hiába változott a fiú szemlélete, a beavatás azonban végképp elszakíthatná őket egymástól. A meg nem kezdett háború, a két oldal viaskodása még beláthatatlan végű és bizonytalan kimenetelű volt. Ennek ellenére reménykedett benne, hogy így nagyobb esélyük van, mintha Draco megtagadva Voldemort akaratát feláldozza lelkét.
Mégis olyan felkavaró volt a gondolat, hogy aki tegnap ölelte, ma, vagy holnap Voldemorté lesz!
Végszaladt a folyosókon, majd le a lépcsőkön, és remegő kézzel nyitotta ki a szertár ajtaját. Draco még nem volt ott. Kicsit kifújta magát, majd leült egy felfordított vödörre, és várakozott. Elhagyott tisztítószerek, felmosórongyok és dobozok vették körül. Eddig sohasem foglalkozott ezekkel az apró részletekkel, hiszen sokkal jobban lekötötte Draco jelenléte. Alig várta, hogy újra vele lehessen, hogy ölelhesse, csókjait fogadhassa.
Egy idő után dühös volt a fiúra, amiért ennyire elmarad. Hát számára nem fontos, hogy minél több időt tölthessenek együtt, amíg csak lehet? De aztán, ahogy túl hosszúra nyúlt a várakozás, rossz érzés kerítette hatalmába. Felállt, és idegesen nézett órájára. Lassan már közeledett a reggeli ideje. Úgy gondolta, nincs értelme tovább várni, és kilépve a szertárból, elindult a Nagyterem felé.
A folyosókon lassan egyre több ébredező diák lézengett, akiket valószínűleg csak korgó gyomruk ugrasztott ki az ágyból, különben még biztosan aludtak volna. Álmosan, kóvályogva támolyogtak be a terembe, és zuhantak le a padra, hogy néhány falatot egyenek.
Hermione gépiesen ült le helyére, miközben a mardekárosok asztalát kémlelte. Alig ült ott egy-két első- és másodéves. Ebben nem is nagyon lett volna semmi meglepő, hiszen a többi asztalnál sem volt ez másként. Na igen, a felsőbb évesek valószínűleg még a bál végeztével ráhúztak egy kicsit…
Hermionét mégis aggasztotta, hogy Dracot itt sem találta. Talán nem is aggódott volna annyira, ha nem tudta volna, hogy a fiú mára várta szörnyűséges csomagját.
Alighogy szedett magának egy kis gabonapelyhet, egy bagoly szállt le elé. Izgatottan oldozta le lábáról a pergamentekercset, majd útjára bocsátotta az állatot.
Félve nyitotta fel a kis lapot, mintha megérezte volna riasztó tartalmát.
„Képtelen vagyok megtenni! El kell mennem! Mindig szeretni foglak!”
Három rövid mondat, mégis mindent elárult. Hermione arca elsápadt, szemei dermedten meredtek a semmibe. Úgy érezte, menten megőrül. Szíve zakatolni kezdett, feje megfájdult. Nem tudta, mi tévő legyen, mivel akadályozhatná meg Dracot, és egyáltalán hol van. A tehetetlenség érzése nem hagyta nyugodni. Zsebre vágta a kis cédulát, majd felállt, és sietős léptekkel kiviharzott a teremből. A bejáratnál majdnem fellökte Ginny-t, aki éppen megérkezett Harry-vel és Ronnal együtt.
- Nahát, te már végeztél is? – kérdezte csodálkozva Ron, álmos szemeit törülgetve, de választ nem kapott.
Hermione nem látott, nem hallott. Már tudta, hogy kihez kell segítségért fordulnia! Piton! Mint ahogy sokan, ő sem kedvelte a tanárt. Múltját és modorát ismerve nehéz volt elfogadnia, hogy a Főnix Rend tagja, mégis remélte, hogy ő majd segíteni fog. Mégiscsak Draco házvezető tanára, és még róluk is tudott! Nem számított, hogy Draco tagadása ellenére most felfedi ténylegesen kapcsolatukat, csak hajtotta, hogy megtalálják őt, és a helyes útra tereljék! Helyes út? Milyen furcsán hangzott ez! Mégis, Hermione tisztában volt vele, hogy csak ez lehet az egyetlen választható út.
Az alagsori folyosókon furcsálló szempárok követték elviharzó alakját. Ritka volt, hogy hétvégén, tanítási időn kívül erre tévedt egy diák, aki más háznak volt a tagja. Köztudott volt, hogy a mardekárosok klubhelysége is itt volt elrejtve valahol, de pontos hollétét csak az avatottak ismerték.
Hermione reszketve közeledett Piton szobája felé. Izgatottan kopogott be az ajtón, miközben magában megpróbálta megfogalmazni mondanivalóját. Azonban hiába készült elmagyarázni a tanárnak, hogy miért is keresi ilyen szokatlan időpontban, mert az ajtó nem nyílt ki, a férfi nem jelent meg.
Dühös volt és tanácstalan. Ez volt az egyetlen használható ötlete. Az idő azonban hajtotta, és ki kellett találnia valami mást. Eszébe jutott, hogy Draco említette, Valeriana Lloyd is sejti kapcsolatukat. Hermione őt sem kedvelte különösebben, mindig fenntartásokkal volt vele szemben. Most mégis úgy döntött, megpróbál beszélni vele, hátha segítségére lehet.
Most már futólépésben szelte a folyosókat, nem is törődve a körülötte lézengő diákok csodálkozó tekintetével. Érezte, hogy az idő előrehaladtával csökkenek esélyei. Nem foglalkozott vele, hogy már alig kap levegőt, hogy élesen szúr oldala, hogy lábai már alig bírják, csak futott, rohant, hajtotta a félelem, az aggódás. Ha beteljesedik a kötelék-bűbáj, már nem lehet semmit sem tenni! Miért ilyen önfejű Draco? Miért nem hallgatott rá?
Ismét kopogtatott. Még sohasem járt a tanárnőnél. Sejtette, hogy megjelenése magyarázata nélkül is kellő meglepetés lesz. Az ajtó kitárult, és nem tévedett. Miss.Lloyd elkerekedett szemekkel nézett rá. Kipirult arca fel sem tűnt Hermionénak, amikor belépett előtte a szobában.
Egyből a lényegre tért, csak úgy ömlöttek a szavak belőle gondolkodás nélkül. Sajnálta az időt a magyarázkodásra. Cselekedni akart, méghozzá gyorsan!
A tanárnő azonban jól láthatóan alig bírta követni szavait.
- Várj egy kicsit! – intette le a lányt türelmetlenül. – Mond el még egyszer, de egy kicsit lassabban!
Hermione egy darabig értetlenül nézett a tanárnőre. Szinte már meg is bánta, hogy hozzá fordult segítségért, de azért újból rákezdett az izgatott beszámolóra.
- Segítenie kell! Azt hiszem, Draco valami őrültségre készül.
- Miért gondolod, hogy csak én tudok segíteni? – kérdezte Miss.Lloyd, végképp elbizonytalanítva Hermionét.
- Nem találtam sehol sem Piton professzort, és úgy láttam, hogy a tanárok közül talán még ön az, aki foglalkozik néha vele – hadarta Hermione, remélve, hogy ezzel csökkentheti a tanárnő jól látható bizalmatlanságát.
- És, mit csinált Draco? – kérdezte a nő érdeklődve, miközben szemei még mindig Hermione arcvonásait vizslatták.
- Még semmit, de meg kell állítanunk! Ma kapott a reggelinél egy csomagot, és azóta eltűnt.
- Szerintem ebben nincs semmi különös. Draco rendszeresen kap a szüleitől csomagot.
- De ez most más… Tegnap elmondta, hogy az apja kényszeríti, hogy máris lépjen Voldemort követői közé, hogy legyen halálfaló!
- Igen, sajnos erre lehetett számítani – mondta Valeriana halkan.
Hermione meglepődött. Valahogyan furcsán csengtek a szavak a tanárnő szájából. Tudta, hogy Miss.Lloyd is a Főnix Rend tagja, így csodálkozott, hogy mégis úgy beszél Dracoról, mintha közelebbről is ismerné. Mindegy! Gondolatait elhessegette, hiszen a célja most az, volt, hogy megtalálja Dracot, mielőtt meggondolatlanul szembeszegül Voldemorttal.
- De Draco ezt nem akarja! – mondta hát, határozottan.
- Honnan tudod? – kérdezte csodálkozva, ugyanakkor némi faggató jelleggel hangjában a tanárnő.
- Ő mondta.
- Draco azt mondta, hogy nem akar halálfaló lenni? Az apja akarata ellen akar fordulni? – kérdezte Miss.Lloyd. értetlensége egyre jobban dühítette Hermionét.
- Igen! De Parker professzor a mágiatörténet órákon mesélt valami átokról, ami azokat sújtja, akik halálfalók gyermekeként szembefordulnak Voldemort akaratával. Draco azt mondja, hogy ez az átok nem is létezik, de én máshol is utánanéztem, és több könyv is utal erre a függőségi varázslatra.
- Utánanéztél? – hökkent meg a nő.
- Igen, a zárolt részlegben találtam egy könyvet, ami részletesen ír a hatásáról, és következményeiről is. – mondta magabiztosan Hermione, közben pedig helyeselte nézeteit, a tanárnő hiányos képességeit illetően. – Draco el akar szökni a beavatás elől…
- Elszökni, de hova?
- Nem tudom. De meg kell akadályozni! Ugye segít megkeresni? Harryékhez nem fordulhattam segítségért, mert ők ki nem állhatják Dracot, és nem tudnak arról, hogy… - Hermione teljesen elpirulva sütötte le a szemét. Muszáj volt kiadnia magukat. Türelmetlen volt, és idegesítette a tanárnő számtalan értelmetlen kérdése, ahelyett, hogy cselekedett volna.
- Igen. Meg kell találnunk! Hol kerested már? – határozta el magát végre a nő.
- Szinte mindenhol, de van egy csomó hely az iskolában, ahova nem tudok bejutni. Ezért is kerestem Piton professzort – felelte Hermione, és nagyot sóhajtott. Végre egyenesben vannak!
- Lehet, hogy a hálókörletükbe van, vagy a Klubhelységben. Oda pedig én sem tudok bemenni.
- És, ha már nincs az épületben?
- Akkor, - vett nagy levegőt a tanárnő – már nem sokat tehetünk. De egyelőre reméljük, hogy még itt van. Először is a Mardekárosok között kellene körül nézni.
- De Piton professzor nélkül hogyan?
A nő nem válaszolt, csak odalépett a kandallóhoz, és egy kis port a tűzbe dobva máris szólította kollegáját.
Nem kellett sokat várniuk. Piton egy perc múlva kilépett a tűzből. Ruháját porolgatva már éppen szólni akart, amikor megpillantotta Hermione csodálkozó arcát.
- Miss.Granger! – mondta végül, de arcán látszott, hogy eredetileg egyáltalán nem ezt akarta mondani. Tekintete egy pillanatra Miss.Lloydra siklott, majd vissza Hermionéra. – Mit keres itt?
- Sehol sem találtam a professzor urat, és… - kezdte Hermione bizonytalanul. Váratlanul érte a férfi megjelenése, és csak hebegni volt képes, mint valahányszor a jelenlétében.
- Miből gondolta, hogy itt megtalál? Ennyire nem lehet rossz a tájékozódó képessége! – kérdezte Piton gúnyosan.
- Miután nem találtam, a tanárnőhöz fordultam, hogy az ő segítségét kérjem – magyarázkodott Hermione.
- Akkor most már végképp nem értem, hogy mihez kellek én? – nézett a férfi kolléganőjére.
- Megtalálni Dracot! – felelte Hermione, aki egyre türelmetlenebb lett. Bosszantotta, hogy a tanárnő csak némán áll mellette, míg Piton vizsgáztatja.
- Úgy láttam, tegnap ez nem okozott gondot a jelmezek ellenére sem – húzta fel szemöldökét Piton, és gonosz kis mosoly jelent meg arcán. – Miért kell ehhez az én segítségem?
Hermione vett egy nagy levegőt, és beszámolt Pitonnak is a történtekről, és aggodalmának okáról. A tanár kifejezéstelen arccal hallgatta.
- Honnan olyan biztos, hogy Malfoy nem csak megjátssza magát? – kérdezte végül.
- Tudom – jelentette ki Hermione eltökélten.
- Ez nem valami határozott érv! – kötekedett a tanár tovább.
- Ha nem faggatózna tovább, és segítene megkeresni Dracot, akkor talán tőle is bizonyosságot nyerhetnénk! – szólt közbe most már Miss.Lloyd is türelmetlenül, amiért Hermione rendkívül hálásan nézett rá.
Egy darabig csend lett. A két tanár hosszan nézett egymásra, mintha néma tanakodásba kezdtek volna, hogy mi tévők is legyenek. Hermione ott állt közöttük, és zavartan pislogott hol egyikre, hol másikra.
- És mi lesz, ha megtaláljuk? – nézett aztán megint Piton Hermionéra.
- Rá kell beszélnünk, hogy akarata ellenére is fogadja el a Sötét Jegyet, és tegyen úgy, mintha az oldalukra állna – felelte gyorsan Hermione.– Talán magának hinne professzor úr!
- Nekem? Ugyan miből gondolja? Malfoy igen makacs. Ha valamit a fejébe vesz, azt nehezen lehet kiverni onnan.
- De… mivel a professzor úr szintén… szóval, ön is az… vagyis volt… talán, ha olyantól hallja, aki… - kereste a megfelelő szavakat Hermione zavartan.
- Nyögje már ki! – csattant fel Piton.
- Hát… szóval a professzor úr is Voldemort követője… vagyis csak volt.
- Ne mondja ki a Sötét Nagyúr nevét! – sziszegte Piton átható tekintete kíséretében, mire Hermione torkán akadt a következő szó.
- Mielőtt vaktában kezdenénk Malfoy után kutatni, nagy hasznát vennénk Miss.Granger, a barátja térképének – mondta Piton változatlanul rezzenéstelen arccal. Semmi érzelmet nem lehetett kiolvasni szeméből, de Hermione remélte, hogy hisz neki, és segítségére lesz.
- Milyen térkép? – kérdezte Miss.Lloyd, de kérdésére nem kapott választ.
- Nem hiszem, hogy Harry szívesen odaadná nekem, ha megtudja, hogy mire kell. – mondta aggódva Hermione, teljesen figyelmen kívül hagyva a tanárnő kérdését. Nem foglalkozott vele, hiszen ő eddig úgysem tett semmit. Most már egyértelműen csak Pitonban volt minden reménye.
- Nem szívességet kérünk Pottertől, kisasszony! – emelte meg hangját kissé türelmetlenül a férfi. – Mondja meg neki, hogy azonnal jöjjön a tanárnő szobájába, azzal a térképpel együtt! Talán végre valami hasznát is vesszük annak a csecsebecsének! Na mire vár? Induljon!
- Igen professzor úr! – nyögte Hermione zavartan, majd elindult az ajtó felé, de aztán még visszafordult. – Köszönöm!
- Még ne köszönjön semmit! Menjen gyorsan, én meg addig körülnézek a Mardekár-ház körleteiben.
Hermione egy perc múlva már fejvesztve rohant lefelé a lépcsőn. Végre valami, ami apró fénysugárként pislákolt sötét gondolatai alagútjában! A térkép majd biztosan megmutatja, hogy Draco a Roxfortban tartózkodik-e, vagy sem! Nagyon remélte, hogy még megtalálják! Szinte szuggerálta magába a gondolatot: „Ott lesz Draco neve a térképen, ott lesz Draco neve a térképen!”
De hogy mondja el Harry-nek, hogy miért van szükség a térképre? Ez egy nagyon nehéz kérdés volt. Barátai semmit sem sejtettek a mardekáros fiúval folytatott viszonyáról, az időt pedig nem tartotta alkalmasnak arra, hogy éppen most világosítsa fel őket. Ráadásul biztos volt benne, hogy ha felfedné titkukat, segítségre egyáltalán nem számíthatna.
Nagy izgalommal loholt be a Nagyterem ajtaján. Barátai még mindig az asztalnál ültek, és falatoztak. Kipirult arccal, levegő után kapkodva állt meg előttük. Látta nyugodt arcukat, önfeledt mosolyukat, és ez cseppet sem könnyítette meg dolgát.
- Harry… - lihegett egy sort, miközben kezével szúró oldalát fogta. – Gyere velem, kérlek!
- Mindjárt készen vagyok, Hermione! – nézett fel Harry emeletes szendvicse fölül, de annyira megriadt a lány arcától, hogy beleharapni már nem volt kedve.
- Jól vagy, Hermione? – kérdezte Ron teli szájjal, amikor neki is feltűnt barátnőjük zaklatott állapota.
- Harry, most kell jönnöd! – hagyta figyelmen kívül Ron kérdését, és megpróbált barátai csodálkozó arcáról tudomást sem venni.
- De hát, mi ilyen sürgős? – kérdezte Ginny. Ő egy kicsit jobban ismerte Hermionét, mint a fiúk, vagy legalábbis másként. Napok, sőt hetek óta látta, hogy valami bántja őt, de nem foglalkozott vele, hiszen a szerelem és Harry túlságosan lekötötte minden szabadidejét. Most azonban látta, hogy hiba volt nem törődni vele.
- Most nincs idő magyarázkodni! – Hermione egyre türelmetlenebb lett. Miért hátráltatja mindenki?
- Rendben, menjünk! – állt fel Harry, belátva, hogy a lány úgysem nyugszik meg addig, amíg nem megy vele.
Kisétáltak a teremből, majd az ajtótól nem messze megálltak, ahol nem hallhatta őket senki.
- Harry, Miss.Lloyd arra kér, hogy a térképet vigyük el hozzá – hadarta izgatottan, és csak remélni merte, hogy Harry nem kezd faggatózni.
- A Tekergők térképét? – hökkent meg Harry, tekintete gyanakvó volt.
- Igen – pirult el Hermione. Sejtette, hogy most következett el a legnehezebb pillanat, amin valahogy túl kell lépnie. – De magyarázkodásra most nincs idő! Menjünk gyorsan, mert vár ránk!
Harry elbizonytalanodott. Rengeteg kérdés merült fel benne pillanatok alatt, de nem volt ideje alaposan megrágni őket, mert Hermione máris karon ragadta, és vonszolta magával. Nem volt hát más választása, felvette a lány tempóját, és futott vele felfelé a lépcsőkön.
Amikor a Kövér Dáma portréjához értek, Hermione csak beküldte a fiút, ő maga meg igyekezett kifújni magát.
- Nocsak, reggeli testmozgás? Fiatal koromban én is hódoltam néhány sportágnak – nyávogta a Dáma, de Hermione rá se hederített. Hátat fordítva neki, az ablakhoz lépett.
A párkányra támaszkodva fújtatott még egy párat. Légzése ugyan csillapodott, de lábait mázsásnak érezte, oldala pedig továbbra is éles fájdalommal emlékeztette ámokfutására.
Harry hamar visszaérkezett, amiért igen hálás volt, így már csak tanárnő szobájához kellett visszamenniük. Nem nézett a fiúra, és nem is szólt hozzá. Mindig jó barátok voltak, most mégis óriása volt a távolság közöttük. Nem tudta, hogy Harry is érezte-e abban a pillanatban, de számára rendkívül nehéz volt szembesülni ezzel, bár tisztában volt vele, hogy ez a szakadék nem most, hanem hetek alatt alakult ki. Eddig nem bántotta, hiszen szinte örült, hogy Harry és Ginny annyira el volt foglalva egymással, hogy észre sem vették, ami az orruk előtt zajlott, most viszont hiányzott volna megértő szavuk. Tudta, hogy erre most nem számíthat.
Bekopogtak az ajtón, majd vártak.
- Gyertek csak! – jelent meg rövidesen Miss.Lloyd.
Hermionénak ugyan feltűnt a tanárnő zavart arckifejezése, vörös arca, de arra gondolt, hogy talán ő is izgatott a történtek miatt, no meg tisztában volt vele, Piton mennyire kellemetlen társaság. Márpedig a tanár már odabent ácsorgott a szoba közepén, arcán a jól ismert gúnnyal és megvetéssel, valahányszor Harry-re nézett.
- Szóval mégsem Hermione beszélt a térkép létezéséről! – nézett Harry dühösen a tanárra.
- Neked is „Jó reggelt” Potter! – szólt élesen Piton.
- Professzor úr, itt van a térkép! – mondta gyorsan Hermione. Jól ismerte Harry és Piton egymás iránt táplált gyűlöletét. Nem akarta, hogy további szócsatákkal húzzák az időt.
- Hermione! Azt mondtad, hogy Lloyd tanárnő kérte! – adott hangot Harry nemtetszésének.
- Igen – szólalt meg a háttérből Miss.Lloyd. – Én kértem. Odaadnád?
- Azt csak Potter tudja használni. – vetette oda Piton kelletlenül, mielőtt a nő kézbe vehette volna a régi pergamenlapot.
- Akkor… Megtennéd? – kérte türelmetlenül a tanárnő. Láthatóan elege volt már ebből a hercehurcából.
- Mihez kell a térkép? – kérdezte Harry, miközben lassan kihúzta talárja zsebéből a régi pergament. Gyanakodva nézett körbe a nem mindennapi társaságon.
- Túl sokat kötekedsz Potter! – lett Piton is egyre türelmetlenebb.
- Erre most nincs időnk! Harry! Nyomós okunk van rá, hogy a segítségedet kérjük! – mondta a tanárnő, miközben halántékát dörzsölgette. Hermionénak olyan érzése támadt, mintha a nőnek komoly problémát jelentett volna jelenlétük, és a koncentráció egyaránt. Attól tartott, hogy egyszer csak összeomlik, és elájul.
- Igen! Harry, légy szíves! Nyisd már ki! – fordult idegesen barátjához.
Harry-n ugyan látszott, hogy nincs ínyére kiadni az örökölt térkép titkát, de azért kihajtogatta, majd pálcáját rábökve kimondta a jelszót:
- Esküszöm, hogy rosszban sántikálok!