Míg odakint a tél tombolt, bent a diákok farsangi lázban égtek. Izgatottan készülődtek a jelmezbálra. Minden sarokban varrogatások, farigcsálások zajlottak, és ez lehetőleg a legnagyobb titokban, hiszen a cél az volt, hogy a jelmez senki számára ne legyen ismert. A feladat azért sem volt egyszerű, mert nem használhattak varázslatot, mindent saját kezűleg kellett elkészíteniük. Persze ez jelentősen lassította a folyamatot, így valóban hetek teltek el tervezgetéssel és jelmezkészítéssel.
Közben a tanítás továbbra is folyt, legalábbis a tanárok megkísérelték a lehetetlent: az izgatott diákok gondolatait a tananyag felé terelgetni.
Daniel Parker, a mágiatörténet tanár is igyekezett fenntartani a diákok érdeklődését. Persze neki amúgy sem volt nehéz, hiszen a lányok nagy része kábultan figyelte minden mozzanatát. Valóban, igazán jóképű fiatalember volt, akire egy kamaszlány képtelen nem felfigyelni.
Hermione azonban nem tartozott közéjük. Nem csak amiatt, mert szíve már foglalt volt, hanem egyszerűen így volt mindig: ami mást vonzott, az őt taszította. Nem tudott másként nézni a férfira, mint tanárára. Most is igyekezett odafigyelni szavaira. Érdekes volt a tananyag, hiszen mióta ő tanította a mágiatörténetet, végre a jelenjükkel kapcsolatos dolgok kerültek terítékre. Márpedig a jelen eseményei jelentősen befolyásolták életüket, így nem volt haszontalan a közelmúltat is jobban megismerni.
Parker előszeretettel és nagy részletességgel taglalta Voldemort életének fontosabb mozzanatait. Hermione érdekesnek találta, míg Draco rémisztőnek. Két oldalról nézték ugyanazt a dolgot. Hiába szerették egymást, ellenséges oldalon álltak. Szerelmük vékonyka, ingatag függőhídként kötötte össze a két oldalt, melyet számtalan, rajtuk kívül áll dolog próbált megrázni, megtépázni.
- …ez a bűbáj biztosítja Tudjukki számára, hogy követői száma ne csökkenjen, és a vérvonalak mentén ne következhessen be árulás – fejezte be hosszú monológját a fiatal professzor.
Hermione szíve nagyot dobbant, és tekintete az előtte néhány sorral ülő szőke fiú kobakjára siklott.
- Tanár úr! Akkor ez azt jelenti, hogy minden halálfaló gyermeke halálfaló lesz, ha akarja, ha nem? – kérdezte izgatottan Parvati Patil.
- Igen, Miss.Patil, és ez alól nem lehet kibújni! –felelte a férfi határozottan. – Aki nem tesz eleget Tudjukki akaratának, a lelkével fizet érte! Ez a bűbáj megtörhetetlen!
„Megtörhetetlen!”- visszhangzott Hermione fejében a kegyetlen szó. Végignézett a mardekárosokon, és tulajdonképpen meg sem lepődött közönyösségükön. Ők ezt már eddig is tudták! Mindig is tisztában voltak ezzel a bűbájjal! Akinek halálfalók voltak a szülei, azok rövidesen maguk is azzá válnak!
Hermione biztos volt benne, hogy ezt Draco is tudta, mégsem beszélt róla soha. Persze, ami az igazságot illeti, mindig kerülték azokat a témákat, amik távolabbi jövőjüket érintette volna. Csak a jelennek éltek, hiszen túlzottan is érezték a jövő fagyos szelét. Mégis Hermione mindig úgy érezte Draco célzásaiból, hogy inkább állna az ő oldalukra, mint a számára előre rendeltetett sötét oldalra. Ez a bűbáj azonban sok mindent megváltoztathat! Azon már túl volt, hogy kételkedne a fiú szavaiban, inkább konokságától, önfejűségétől tartott.
Hiába szuggerálta szőke üstökét, nem fordult meg. Sejtette, hogy miért…
Amikor óra végén kifelé vonultak, direkt úgy próbált helyezkedni, hogy a fiú közelébe kerülhessen. Tekintetük egy pillanatra találkozott, amiből mindketten kiolvashatták: beszélniük kell!
Szerencsére ebédszünet következett, ami jóval hosszabb volt, mint a többi, így Hermione előre küldve a többieket, visszasiethetett az első emeleti szertárba, ami gyakran volt rövid légyottuk helyszíne. Itt mindig kevesen jártak, mert csak egy lezárt, használaton kívüli tanterem volt a parányi helység mellett.
- Hermione, ez a bűbáj engem nem érdekel!
- Nem szabad tenned ellene semmit!
Egyszerre fakadtak ki belőlük a szavak, szinte nem is értették, hogy mit mond a másik. Egy pillanatra csak zavartan nézték egymást.
- Én már döntöttem: nem akarok olyan lenni, mint az apám! Nem leszek halálfaló! – jelentette ki Draco határozottan.
- Hallottad, nem? Ez alól nem bújhat ki senki! – nézett Hermione kétségbeesetten a konok fiú szemeibe.
- Dehogynem! Nincs olyan bűbáj, aminek ne lenne ellenszere! Ezt apám mondta, és neki mindig igaza van.
Draco hangja azt a fensőbbséget hordozta, amit Hermione már régen nem hallott. Hiába, Draco mégiscsak egy Malfoy!
Zavarta, hogy olyan dologról beszélnek, amiről ő még keveset, sőt szinte semmit sem tud. Lenne megoldás? Ki lehetne védeni a bűbájt annak ellenére, hogy a tanár egyértelműen kijelentette: megtörhetetlen? Hinni akart benne, és talán ezért is fogadta el, hogy egy Malfoy mégiscsak jártasabban ezekben a dolgokban, mint a fiatal tanerő.
- Nyugodj meg, Hermione! Nem lesz semmi baj! – mosolygott Draco magabiztosan, ami Hermione reményeit csak még jobban megerősítette.
Hermione nyugalma azonban csak addig tartott, amíg a nagyteremben le nem ült barátai mellé, akik még mindig a mágiatörténet órán elhangzottakról beszéltek.
- Ha tudnak erről a bűbájról, akkor mit keresnek ezek még itt? – bökött a Mardekár ház asztala felé Ginny, aki eddig elképedve hallgatta a fiúk beszámolóját.
- Ők még nem halálfalók – mondta halkan Hermione, és szedett magának az előtte lévő tálból.
- De azok lesznek! – vágta oda Ron teli szájjal.
- És, mit vártok Dumbledore-tól, hogy kirúgja őket? – kérdezte Hermione dühösen, és egy nagy falat húst nyomott a szájába.
- Igen, akár megtehetné! – mondta Harry, miközben a vele szemben ülő lányt méregette. – Mi van veled? Olyan furcsa vagy mostanában!
- Semmi! – vonta meg Hermione a vállát, majd beletemetkezett az étkezésbe.
Jobbnak látta nem folytatni a beszélgetést, mert félt, ha túlságosan belemelegednek, talán elárulja magát. Barátai azonban nem tágítottak. Tovább méltatlankodtak amiatt, hogy sem a tanárok, sem a Rend nem tesz semmit a leendő halálfalók ellen.
Hermione közben elhatározta, hogy megpróbál utánanézni a könyvtárban annak a bűbájnak. Még két órájuk volt délután, aztán első útja máris oda vezetett. Izgatottan keresgélt a könyvek között, melyeket már elég jól ismert a hetekig tartó takarítási, majd kutatási munkálatok miatt. Nem is csalódott, amikor nem talált semmit, ami ezzel, vagy hasonló bűbájokkal foglalkozna. Tudta, hogy ha létezik is ilyen könyv, akkor azt csak a zárolt részlegben találhatja. Szerencsére prefektusi mivolta, és kiváló tanulmányi eredményeinek köszönhetően gyerekjáték volt McGalagony professzortól megszerezni a szükséges engedélyt, és mire esteledett, már odabent volt a félreeső helységben sok-sok elzárt könyv társaságában. Madam Cvicker is kellőképpen megbízott már benne, így felügyelete nélkül, szabadon kutathatott. Mivel több száz könyv volt elhelyezve a könyvtár ezen részén is, így attól tartott, hosszas munka elé néz, de szerencsére a kartotékban rövid időn belül talált egy könyvet, amiben sejtette a választ kérdésére.
Izgatottan lapozta az oldalakat, és meg is találta a kötelék-bűbájt, amivel Voldemort magához láncolja a halálfalók gyermekeit nem sokkal születésük után. Megtalálta, és többször elolvasta, hogy megjegyezze minden szavát, de végül úgy döntött, hogy jobb, ha papírra veti a legfontosabbakat.
Alig várta, hogy este, a megszokott időpontban Dracoval találkozhasson, és megmutathassa neki a találtakat.
A fiú meglepődve vette kezébe a pergamenlapot, és pálcája apró fényénél olvasta az odavetett sorokat.
- Látod, mondtam, hogy minden bűbájnak van gyenge pontja! – nézett fel diadalittasan, amikor végigolvasta Hermione írását.
- Azért ez nem olyan egyértelmű! – aggályoskodott Hermione. – Az van odaírva, hogy csak akkor törhető meg, ha tömegével lépnek fel ellene. Csak akkor gyengül, vagy szűnik meg a bűbáj!
- Csak kellünk még páran, és kész! – lelkesedett tovább Draco, de ebben nem talált társat kedvesében.
- Honnan tudod, hogy mennyien kelletek? – hitetlenkedett tovább Hermione. – És tudsz rajtad kívül még valakit, aki nem állna be büszkén a halálfalók sorába?
- Nem, de ez nem jelent semmit! – Draco hajthatatlan volt. Eddigi életében még sohasem találkozott olyan dologgal, amit ne lehetett volna megoldani valahogy. Persze azokat mind apja segítségével oldotta meg, most viszont olyanra készült, amire hiába is várná apja áldását. Mégsem futamodott meg. – De hagyjuk most ezt a témát! Én tudom, hogy mit akarok, és az a fontos!
- Ez nem biztos, hogy elég! – Hermione egyre türelmetlenebb lett Draco önfejűsége miatt, de ahhoz már elég jól ismerte, hogy ezzel szemben pillanatnyilag nem sokat tehet. Csak remélte, hogy majd hosszabb puhítás eredményeként elérheti nála, hogy józanabbul is gondolja át a dolgot.
- De biztos! – hajolt Draco egészen közel Hermionéhoz, és két karját köré fonva, magához húzta. – Tudhatnád már, hogy előttem nincs lehetetlen!
Ajkuk összeért, és a vita befejeződött. Ez azok közé tartozott, amiben teljesen egyetértettek. Összehangolt, heves játék indult nyelvük, és testük között. Draco a lány hátát simogatta, testének minden porcikájával érzékelve a belőle áradó forróságot. Érezte Hermione ujjait tarkóján, ahogy beletúrt hajába, édes illatát pedig bódultan szívta magába. Teste, józanságát félresöpörve még többet kívánt. Míg ajkai egy pillanatra sem hagyták el a lányét, óvatosan megszabadította köpenyétől, majd ujjai felfedezőútra indultak pulóvere alatt.
Hermione libabőrösen reagált az érzéki érintésre. Elengedte Draco ajkait, és fejét kissé hátraszegve engedte, hogy a forró csókok lejjebb vándoroljanak. Minden gondolat tovaszállt, mely a külvilághoz kötötte, csak élvezte a fiú finom mozdulatait. Ismeretlen bizsergés vonult végig rajta. Ismeretlen volt, de rendkívül édes és őrülten izgató.
Draco keze rátalált mellére, melyet kiszabadítva melltartójából finoman markolászni kezdett. Hermione érezte, ahogy teste egyre jobban elgyengül. A hirtelen felszabadult, ismeretlen vágytól, kezei önálló életet élve elindultak Draco hátán. Kihúzta a fiú ingét a nadrágból, majd alányúlva végigsimított gerincén és belemarkolt izmos hátába. Draco finoman felnyögött, és újból a lány ajkaira csapott. Csókuk már közel sem volt gyengéd, inkább heves és követelődző. A pulóver és az ing szinte magától került le róluk, majd a következő pillanatban, tüzelő testük forrón tapadt össze, akárcsak ajkaik.
Draco mohón ízlelgette Hermione vállát, kulcscsontját, majd lejjebb, szabaddá vált melleit. A lány eközben hevülten simogatta, és csókolgatta tarkóját, hátát, ahol érte. Ezután újból forró csókban merültek el, miközben Draco szenvedélyesen szorította feszülő ágyékát a lány csípőjéhez. Hermione megriadt, szemei felpattantak. Hirtelen józanodott ki. Teste még vágyott a folytatásra, a gyönyörre, mely hullámzóan támadta érzékeit, ugyanakkor félt is tőle. Nem volt még felkészülve rá.
- Annyira kívánlak! – suttogta Draco, mintha megérezte volna, hogy a lánynak bíztatásra lenne szüksége.
- Tudom – lehelte Hermione a fiú vállára, és arcát mellkasára fektette.
- De nem akarod, ugye? – kérdezte Draco megértően, bár kezei még követelődzően simítottak végig a lány derekán.
Hermione csak finoman megcsóválta a fejét, de nem nézett fel. Draco csalódott volt, hogy vágyai kielégítetlenül maradtak, de igyekezett megérteni a lányt. Egyáltalán nem ehhez volt hozzászokva, hiszen eddig még sohasem utasította el senki. Hermione azonban más volt, mint ahogyan ő is más lett általa.
Lágyan csókolta arcát és nyakát, mint egy szerelmi aktus utójátékaként, bár vágya odalent még csillapítatlanul hajtotta volna tovább. Időre volt szüksége, míg lehiggad, s ezt az időt a lány kényeztetésére használta ki. Finom volt a bőr, és finom az érintés.
- Ne haragudj! – simította meg Hermione finoman a fiú arcát.
- Nem haragszom! – susogta Draco a lány fülébe, majd nyomott egy csókot arcára.
Lassan lecsillapodott, majd végleg elszakadt a lánytól. Szó nélkül öltöztek fel. Hermione félve lesett közben a fiúra. Tartott tőle, hogy megbántotta őt, de képtelen lett volna őszintén odaadni magát. Lelkiismeret-furdalása azonban azonnal tovaszállt, amikor Draco kedvesen az ölébe ültette.
- Na, akkor most mondd el, hogy mi leszel a bálon! – nézett rá mosolyogva.
- Eszem ágában sincs elárulni! – felelte Hermione játékosan, szeme kacéran csillant a kintről beszűrődő fényben. Hetek óta tartott már kapcsolatuk, mégis tudott a fiú még meglepetéssel szolgálni. Hol volt már a régi Draco Malfoy? – Harapófogóval sem tudod kiszedni belőlem! Na jó, esetleg veritaserummal…
- Szóval, nem mondod meg? – ment bele a játékba Draco, majd megcsiklandozta a lány oldalát.
- Nem! – nevetett fel Hermione önfeledten, és megpróbált védekezni.
- Biztosan? – folytatta tovább Draco, és már ő is nevetett.
- Biztosan! – kacagott tovább Hermione, és lecsúszott a fiú öléből. – Nem ér! Nem illik erőszakot alkalmazni!
- Erőszakot alkalmazok? Én? – csiklandozta tovább Draco, és követte vonagló testét a padlóra. A lány csilingelő nevetése betöltötte az üres termet. – Megmutassam, milyen, ha én erőszakot alkalmazok?
Azzal még hevesebben támadta a lányt, megtalálva legérzékenyebb pontjait, mire az csak még jobban tiltakozott, és még hangosabban nevetett.
- Ne csináld már! A végén még meghallanak minket! – mondta Hermione kissé szaggatottan a folyamatos nevetéstől.
- Tudod mit? Akkor maradj csendben! – mosolygott Draco, és száját a lányéra tapasztotta.
Hosszú csókkal zárták le kis játékukat. Annyira boldogok voltak, hogy legszívesebben ott maradtak volna örökre.
- Amúgy meg úgyis megtalállak, bárminek is öltözöl! – mosolygott végül Draco Hermione csillogó szemeibe.
A farsangi bál napján már teljesen használhatatlan volt mindenki. Megtörténtek az utolsó simítások a jelmezeken, kezdődhetett a mulatság. A kiadós lakoma után a fellépő együttes nekilódult a dübörgő zenének, a különböző jelmezek mögé bújt diákok pedig nagy elánnal kezdtek táncolni.
Hermione a tündéreknek öltözött Parvati lányok mellett ácsorgott talpig feketében az arab nők hétköznapi viseletét magára öltve. Arcát sötét lepel fedte, csak élénk szemei kandikáltak ki mögüle. Figyelte, leste a színes tömeget. Mindenki ismeretlennek tűnt, csak kevesekről tudta, hogy minek is álcázták magukat.
Tőlük nem messze Harry és Ginny táncolt egy Hippogrif és egy bagoly képében. Látta Ront is, aki trollként ugrált két unikornis társaságában. Egy valakit azonban végképp nem talált, pedig szemei csak őt keresték.
- Nem megyünk táncolni? – kérdezte mellette az egyik tündér túlharsogva a hangos zenét.
- Nem, most nincs kedvem! – felelte Hermione, és találomra felkapott a mögötte lévő asztalról egy pohár hűsítőt.
Beleszürcsölt az italba, majd tekintetét újból körbehordta az előtte táncoló forgatagon.
Ekkor egy udvari bolondnak öltözött fiú állt meg előtte, és mélyen meghajolt, mint ahogyan régen volt szokás. Hermione mellett a két lány kuncogni kezdett. A bohócarc felnézett rá, és a fehér kesztyűbe bújtatott kéz felé nyúlt.
- Nem táncolok! – csóválta fejét Hermione elutasítóan.
A tarkaruhás azonban nem fogalakozott a kikosarazással. Megragadta karját, és a parkettre rántotta. Hermionénak csak annyira maradt ideje, hogy az egyik, idétlenül nevetgélő lány kezébe nyomta poharát.
Pergő és gyors volt a tánc. A fiú pedig ügyesen irányította. Egyáltalán nem úgy, ahogy az ember egy bolondtól várná. Hermione akár élvezhette is volna a gyakorlott táncos igyekezetét, de szeme még mindig lázasan kereste Dracot.
De aztán, amikor partnere magához rántotta egy gyorsabb pörgetés végén, és megérezte az ismerős arcszesz-illatot, szeme elkerekedett, gyomra nagyot ugrott.
- Megbolondultál? – kiáltotta a fiú fülébe.
Draco felnevetett, de ebből csak hátravetett feje látszódott, hangja elveszett az iszonyatos hangzavarban. Megbolondult? Nem! Boldog volt és szerelmes, és mint minden szerelmes egy kicsit őrült, és meggondolatlan. Hermione azonban ugyanezt érezte. Mit számított körülötte a nagy tömeg, amikor együtt lehettek, amikor keze érintette testét, szeme elmerülhetett tekintetében, orra pedig érezhette jól ismert illatát. Nem kellett ennél több, és nem volt, ami megzavarhatta volna a boldogságot, amit akkor érzett.
Végre odafigyelhetett a másikra, élvezhette a zenét, és a táncot egyszerre. Sohasem volt ilyen fergetegesen jó partnere. Szinte semmit sem kellett tennie, a lépések jöttek maguktól. Egy lejtés jobbra, egy pörgés balra. Mozgásuk ritmusos és könnyed volt, és Hermione ugyanilyen könnyednek érezte magát.
A zene végén mindenki tapsolt, majd a hangszerek újból felcsendültek, de már jóval lágyabb hangon. A lábak megpihenhettek, párok egymásra találhattak. Draco magához húzta Hermionét, és finoman derekára tette két kezét. A lány belesimult karjaiba, kezét tarkóján összekulcsolta.
- Mi van, ha felismernek? – irányította Hermione a hangokat a fiú fülébe.
- Az kizárt! – felelte Draco határozottan. – Elhintettem, hogy manónak öltözöm, de az utolsó pillanatban Fletchernek adtam a jelmezem, és helyette felvettem ezt. Nézd! – azzal, fejével egy páros felé mutatott. Elég mókás volt, ahogy a csúf békalány igyekezett táncba rángatni a manót.
- És az kicsoda? – kérdezte Hermione fekete leple alatt megmosolyogva őket.
- A békalány? Ha jól sejtem Pansy Parkinson – bazsalygott Draco is kárörvendően, de szerencsére az álarctól ez sem látszott.
- Szegény Fletcher! – nevetett fel Hermione, és fejét a fiú vállára tette.
Egymást ölelve, lassan lejtettek az andalító zene dallamára. Tőlük nem messze Harry és Ginny táncolt egymásra borulva. Hermione arca lángba borult a gondolattól, hogy mit szólnának barátai, ha sejtenék, ki is a partnere. Igen hasznos ötletnek tartotta ezt a jelmezbált, bárki is volt a szülőatyja, hiszen így legalább anélkül lehettek együtt, hogy bárkinek is feltűnt volna.
Kellemes volt az este, igazán jól érezték magukat. Talán túlságosan is jól. Hermionénak néha olyan érzése támadt, mintha Draco minden mindegy alapon nem is törődne azzal, hogy lelepleződhetnek. Ez néha egy-egy pillanatra ugyan aggodalommal töltötte el szívét, de aztán a következő forró pillantás feledtetett mindent.
Később kimentek a parkba sétálni. A hidegre való tekintettel nem igen követte senki sem a példájukat, így magányos párosként taposhatták odakint a havat.
Szép, holdfényes éjszaka volt, az égen ezernyi csillag pislákolt. Az épület felől pergő zene hangja hallatszott, amúgy csend volt körülöttük. Egy vékonyka köpenynél nem volt több rajtuk, mégsem fáztak. Csodálatos volt az éjszaka, és igazából ilyen hosszú időt még sohasem töltöttek el együtt. Kívánhattak volna ennél többet?
Rövid séta után Draco megállította Hermionét, feltolta álarcát, és kezével a lány arcát takaró fátyol felé nyúlt.
- Hohó, ez szentségtörés azoknál a népeknél, ahol ezt a ruhát viselik! – tette Hermione kezét a fiúéra, és pajkosan felnevetett. – A férfi addig nem láthatja a nő arcát, amíg feleségül nem veszi!
- Csak egy szavadba kerül! – felelte Draco komolyan.
Hermione megszeppent. Nem erre a hangra számított a mámoros este után. Még mindig a fiú kezét fogta, szemeivel pedig arcát méregette. Komoly volt! Túl komoly!
- Azt hiszed, csak viccelek? – kérdezte felszegett állal, amitől Hermione még jobban megijedt. – Bár most megtehetném!
Hermione elengedte a fiút, és lecsatolta az arcát takaró kendőt, majd leengedte fejéről a könnyű anyagot. Nem tudta mire vélni Draco szavait és kimért hangját. Nem erre vágyott. Szerette volna folytatni felhőtlen szórakozásukat, ahogy odabent, a Nagyterem forgatagában tették.
- Nem hiszel nekem? – kérdezte Draco a néma lánytól. Számára is nehéz volt ez a pillanat. Egész este próbálta elhessegetni szörnyű gondolatait. Átadta magát a farsangi hangulatnak, élvezte együttlétük minden percét, de a közelgő holnap ránehezedett lelkére, és nem hagyta nyugodni.
- Valami baj van, ugye? – tette kezét lágyan Hermione a fiú hűvös arcára. Draco megfogta, és belecsókolt puha tenyerébe. – Draco, szólj már! Te is megkaptad? Kaptál te is csomagot reggel? Szólj már!
Hermione könnyeivel küszködött. Számítottak rá, hiszen Draco napok óta mondogatta, hogy már többen is kaptak a reggeli postával csomagokat, amiben egy fekete talár és egy álarc volt. Tudták mindannyian, hogy ez mit jelent. Hermione is jól emlékezett a halálfalók jellemző ruházatára és maszkjukra, hiszen a Minisztérium alagsorában volt szerencséje találkozni velük.
Most azonban szörnyű volt belegondolni, hogy az elválás napja ennyire közeleg. Mindketten tudták, hogy ez nem egy egyszerű elutazás, egy rövid szünet lesz kapcsolatukban, hanem akár a végét is jelentheti. Ez volt a legfájóbb a dologban. Nem akarták, hogy vége legyen.
- Jaj, Hermione! – fakadt ki Draco, és magához húzta a lányt. Arcát ráfektette fejére, és úgy szorította magához, amennyire csak bírta anélkül, hogy fájdalmat okozna neki. – Apámtól kaptam megint levelet… Holnap reggel kapom meg a csomagot. De én ezt nem akarom!
- De meg kell tenned! – mondta halkan Hermione. Hideg arcát égették forró könnycseppjei.
- Nem Hermione, nem kell megtennem! – tolta el magától a lányt Draco. Kezei erősen szorították vállát.
- De igen! Draco, ezt már annyiszor megbeszéltük! – Hermione hangja kétségbeesett volt. Saját vágya ellen beszélt józan esze.
- Nem! Te mondtad, de én sohasem értettem egyet vele! Most még nem késő, még elmenekülhetek! – tiltakozott Draco, és dühösen hátrébb lépett.
- Nem lehetsz saját magad ellensége! – Hermione észérveket keresett, bár tudta, már mindet elsütötte korábban.
- Hát ez az, hogy nem vagyok a saját magam ellensége!
- Ha nem mész el, véged!
- Ugyan már! – legyintett Draco. – A könyvben is az állt, hogy megtörhető a bűbáj!
- Igen, esetleg, ha tömegével lépnek fel ellene! – kiáltotta Hermione reményt vesztve.
- Na látod! – legyintette Draco dühösen a lány felé.
- És mi van, ha nem így van?
- Jaj, Hermione! Te mindig annyira hiszel a könyveknek! Akkor most miért kételkedsz?
- Mert féltelek!
- Féltesz, és azt akarod, hogy halálfaló legyek?
- Azt akarom, hogy életben maradj!
- Én is azt akarom, de nem ilyen áron!
- Draco, gondolkodj már józanul! – Hermione teljesen veszve érezte a helyzetet. Szerette a fiút, és félt, hogy konoksága miatt a cseppnyi reményt is elveszíti, hogy esetleg egyszer még újra egymáséi lehetnek.
- Józan vagyok! – kiáltotta teli torokból Draco.
- Nem! Egyáltalán nem vagy az! Annyiszor példálózol apáddal, akkor most is gondolkodj a fejével! Szerinted, most hogyan döntene? – ordította vissza kétségbeesetten Hermione. Nem volt jobb ötlete, és remélte, hogy ezzel esetleg jobb belátásra bírhatja a fiút.
- Hogy gondolkodhatnék az apám fejével? – hadonászott kezével Draco idegesen, éles hangja messzire szállt az éjszaka csendjében. – Ő sohasem szeretne egy…
Hangja elakadt, kezét leengedte, de szemei villámokat szórtak.
- Egy sárvérűt? – fejezte be halkan a mondatot Hermione.
Néma, csend állt be, a levegő szinte vibrált körülöttük. Izgalomtól hevesen dobogó szívük majd kiugrott a helyéről. Egy pillanatig csak nézték egymást. A pár perc alatt messzire távolodtak egymástól! Hol volt már a tánc, az érzéki ölelés?
- Hermione, nem akarlak bántani! – szólalt meg aztán Draco. – Most nem!
Hermione nem szólt, csak némán hozzábújt. Nem értette, miért pont vele történik meg mindez? Miért kellett neki beleszeretni egy Malfoyba? Miért nem tud tőle elszakadni? Miért?
Tudta, hogy bármi történik, ő mindig szeretni fogja. Még akkor is, ha másnap halálfalóként megkapja szörnyű bélyegét. Akkor sem lesz más számára, mint a fiú, akit őszintén szeret. Az értelem itt már elveszítette értékét. A szív az ész fölé kerekedett, és ez ellen nem lehetett tenni semmit.