A szünet elmúlt, új év kezdődött. A régi gőzös vastag csíkot húzott maga fölött, ahogy Roxfort felé száguldott a kanyargó síneken. Odakint fogcsikorgatóan hideg volt, mindent fehér hóréteg borított. A fülkék kellemes melegében élénk csevegés folyt, hiszen élményekben gazdagon indult el mindenki otthonról. Ünnepi vacsorák, rengeteg érdekes ajándék és felejthetetlen bulik Szilveszterkor.
Hermione mosolyogva hallgatta barátait, akik lelkesen számoltak be gyarapodott értékeikről. Őt is faggatták ajándékairól, hiszen mindig tudott valami számukra érdekes, idegen dolgot mesélni. Egy csomó tárgy volt ugyanis, amit még mugliismeret óráról sem ismerhettek.
Hermione felsorolta ajándékait, mint eddig minden évben, de egyről még csak említést sem tett. Nem beszélt a könyvről, melynek címe mosolyt csalt volna barátai arcára, eredete viszont megbotránkoztatta volna őket. Megtartotta hát magának a titkot, mélyen elrejtve, hogy egy-egy nyugodtabb pillanatban elmélkedhessen rajta. Ezek a pillanatok azonban egyre gyakoribbá váltak. Lassan azon kapta magát, hogy nem telik el óra, hogy ne gondolna rá, illetve ajándékozójára.
Most is megtámadták érzései. Olyannyira, hogy félt, arca elárulja.
- Mindjárt jövök! – mondta, és maga mögött hagyta vidáman kacarászó barátait, akik éppen Ron családi beszámolóján vidultak.
A mosdó felé indult. Szinte menekült. Magányra és csendre vágyott. Érezte, hogy ez így nem mehet tovább. Félt, hogy barátainak feltűnik vívódása, és bosszantotta, hogy gondolatai mindig e felé terelődnek. Nem tudta, hogy mit akar, mi lenne jobb. Csak történjen már valami! Valami olyan, ami helyére teszi a dolgokat, amitől biztos lehet érzéseiben akár így, akár úgy. Már megszokta, hogy Draco Malfoyra mindannyian csak gyűlölettel gondolnak, így az talán nem is lett volna nehéz továbbra sem. De mégis! Valami nagyon megakadályozta benne, hogy így gondoljon rá. De hogy lehetséges ez? Hogy is történhetett ez meg vele? Vagy talán mégis csak belesétált Malfoy jól megtervezett csapdájába? Legyőzte volna a fiú, bármennyire tiltakozott?
Elgondolkodva tette kezét a mosdó kilincsére, amikor valaki hátulról hirtelen belökte az ajtón. Kiáltani nem tudott, mert támadójának tenyere erőszakosan befogta száját.
Odabent szűk volt a hely. Amikor nagy nehezen megfordult, és szembetalálta magát Dracoval, úgy érezte, menten elájul. Szeme fennakadt, és már nem csak ezért nem tudott megszólalni, mert a fiú tenyere nem engedte, hanem mert egyszerűen megnémult a döbbenettől.
Draco leengedte kezét, de még mielőtt Hermione megszólalhatott volna, szájával némította el. Ajkait erősen a lányéra tapasztotta. Hermione csendesen nyöszörögve tiltakozott, kezeivel igyekezett ellökni magától a fiút, bár tudta, próbálkozásai semmit sem érnek Draco erőfölényével szemben.
Az erőszakos csók egy idő után elgyengült, Hermione ajkai maguktól nyíltak meg utat adva a fiú nyelvének. Ajkaik édes játékot, gyengéd táncot lejtettek, mely bizsergető, felkavaró, és mennyberepítő volt egyszerre. Draco erősen tartotta karjaiban Hermionét, aki behunyt szemmel, aléltan adta át magát a pillanatnak. Esze felmondta a szolgálatot, megszűnt gondolkodni, és ezzel együtt kétségei is elmúltak. Érzései egyértelműen azt súgták, hogy ez a csók, ez az ölelés nem lehet színjáték, nem lehet csalás a fiúból áradó szenvedély.
Hosszú pecekig csókolták egymást, mintha az elfecsérelt napokat szerették volna bepótolni, vagy mintha ezután nem lenne módjuk többet találkozni. Beszédes volt ez a csók, sok mindent elárult, mint ahogy utána egymásba fonódó tekintetük is. Elmerültek egymásban, mint akkor azon az estén, amikor a bűbájt végrehajtották. Talán akkor történt velük ez a varázslat, ami azóta sem bírt elmúlni. De már nem is vágytak rá, hogy elmúljon!
- Te is érzed, Hermione? Te is érzed, hogy mi összetartozunk? – kérdezte Draco lángoló arccal, és olyan tekintettel, ami eddig Hermione számára teljesen ismeretlen volt. Most mégsem zavart érzett emiatt, hanem teljesen mást. Nem válaszolt, csak a fiú mellkasára fektette fejét, és némán bólogatott.
Draco ismét Hermione köré fonta a karját. Ez a bólintás felért egy vallomással. Boldog volt, és megkönnyebbült. Erre várt, ez a pillanat hajtotta a lány felé.
A szűk, rosszlevegőjű mosdó körvonalai eltűntek. Felhők között lebegtek szabadon, minden korlát és elvek szőtte határok nélkül. Nem volt Roxfort, nem volt Dumbledore, nem voltak halálfalók és nem volt Voldemort. Ez a világ mindentől mentes volt, ami kettejük közé gátakat építhetne. Itt nem létezett más csak ők és a kettejüket összekötő mély, őszinte szerelem.
Türelmetlen kopogás hozta vissza őket ebbe a zord világba, ahol szerelmük csak a sűrű, sáros avar alól kikandikáló, alig észrevehető virágként létezhetett.
- Foglalt! Nem látod? Keress másik mosdót!– kiáltotta ki Draco dühösen. Annyira szeretette volna még sokáig élvezni ezt a csodálatos pillanatot!
Az ajtó előtt álló valószínűleg felismerhette a hírhedt mardekáros hangját, így szó nélkül odébbállt.
Hermione zavartan nézett fel a fiúra. Olyan hihetetlen volt az egész. Ő és Draco Malfoy! A volt ellenség csókjától égett duzzadt szája, ölelésétől vert hevesebben a szíve, és felkavart érzelmeitől remegett lába.
- Tudom, hogy nem valami romantikus, de legközelebb az lesz! Ígérem! – mondta Draco, miközben igyekezett megfejteni a rá szegeződő tekintetet.
- Következő? – szólalt meg halkan Hermione. – Nem tudom, hogy helyes-e…
- Én tudom, hogy az! – fojtotta Draco a tiltakozás szavait a lányba. – Ugyanazt érezzük mindketten! Miért hadakoznánk ellene?
- De mi… mi nem járhatunk! – fakadt ki Hermione. Mindig józan esze próbált felülkerekedni érzésein, de odabent mélyen érezte, hogy esze már régen elveszítette a csatát.
- Miért nem? – kérdezte Draco hevesen. Nem akart veszíteni! Hiszen néhány perce határozottan a győzelem mámorát érezte! Nem engedhette ki kezéből! – Hol van az megírva, hogy mi nem érezhetünk mást egymás iránt, mint gyűlöletet? Sehol! Hermione, szükségem van rád! Melletted más lehetek, mint eddig voltam! Melletted saját magam lehetek!
- És ez jó neked? Jó, hogy más lettél? – Hermione szemei könnyekkel teltek meg.
- Igen! – felelte Draco határozottan. – Ugye hiszel nekem?
Hermione nem válaszolt, csak méregette a fiú arcát. Az elmúlt évek alatt már megtanulta, hogy Draco Malfoy-jal vigyáznia kell, szavai óvatos mérlegelést igényelnek, cselekedetei mögött önös érdekek húzódnak, melyek mérhetetlen gonoszsággal, gyűlölettel fűtöttek.
- Hermione, ugye hiszel nekem? – fogta Draco két tenyere közé a lány arcát. Hatalmába kerítette a kétségbeesés, az újabb kudarc elleni félelem.
Hermione abban a pillanatban nem tudta eldönteni, hogy a hirtelen rémülettől, vagy őszinte érzelmeitől indíttatva, de finoman bólintott a két hideg tenyér között.
Draco nem engedte el arcát. Közelebb hajolt, és finoman megcsókolta.
Hermione lehunyta szemét, és megpróbált semmi másra nem gondolni, csak pillanatnyi érzéseire.
Következő együttléteik helyszíne sem volt sokkal romantikusabb, de érzelmeikről egyre inkább eltűnt kételyeik áttetsző fátyla. Hermione lassan elfogadta, hogy Draco valóban megváltozott, és közeledése tényleg teljesen őszinte, és minden hátsó szándéktól mentes. Pillanatokig lehettek csak együtt hol egy szertárban, hol egy üres teremben. Ezeket a perceket azonban igyekeztek kihasználni. Rövid beszélgetések, szó nélküli ölelések csókok töltötték ki együttléteik nagy részét.
Ahogy a napok teltek egyre jobban elmélyültek az egymás iránti szerelemben, és olykor azt sem vették észre, hogy már nem csak akkor váltanak forró pillantást, ha ketten vannak, hanem akár a tanórákon is. A boldogság, ami körüllengte őket, háttérbeszorított minden gátlást, és ahogy alkalmuk nyílt már repültek is egymás karjába. Igyekeztek saját, zárt világukból kirekeszteni mindent, ami józanságra kényszeríttette volna őket.
Ez azonban nem tartott túl sokáig. Talán mindketten sejtették, hogy túl szép, az amiben részesülnek ahhoz, hogy örökre így maradjon, mégis ennél talán hosszabb időt adtak maguknak.
Először Piton próbálta leállítani Dracot. Mivel Valeriana Lloyd távollétében a bájitaltan órákat is ő tartotta, dupla annyi időt töltött a diákokkal, mint egyébként. Nem volt csoda hát, hogy éles szemének feltűnt az, ami a két volt ellenség között kialakult.
Draco ekkor még higgadt tudott maradni, és sikerült úgy színlelnie, mintha fogalma sem lenne, miről beszél házvezető tanára. Persze nem mintha ezzel Pitont félrevezethette volna, de legalább abban a hitben tudta becsukni maga mögött az ajtót, hogy minden rendben van. Higgadtan távozott annak ellenére, hogy Piton megfenyegette. Azt mondta, hogy ha még egyszer közeledni próbál Hermionéhoz, akkor elárulja apjának, vagy kísérőket állít mellé. Nem engedte, hogy bármi, vagy bárki befolyásolja érzéseit, beárnyékolja boldogságát, amit Hermione mellett érez. Szerelme túlságosan erős volt ahhoz, hogy ilyen könnyen megadja magát.
Azonban, amikor néhány nappal később Valeriana visszaérkezett a Szent Mungóból, és hasonlóképpen esett neki, már nem bírta tovább. Kereszttestvére a legrosszabbkor találta meg tolakodó figyelmeztetéseivel, mert pont aznap kapta meg apjától már a második levelet, amiben közelgő beavatásáról írt. Rossz kedvének már csak Valeriana szemrehányásai hiányoztak.
Kelletlenül, már eleve dühösen ment hát hozzá, amikor az órája után magához hívatta.
- Nagyon veszélyes játékot űzöl! – esett neki kereszttestvére minden köntörfalazás nélkül.
- Miről beszélsz? – vágott vissza Draco. Ösztönösen védekezni kezdett, pedig apja megtanította, hogy a legjobb védekezés a támadás.
- Ha apád fülébe jut, hogy milyen viszonyban vagy Hermionéval, nem hiszem, hogy örülni fog neki!
- Grangerrel? Milyen viszonyra gondolsz? Ugyanúgy utálom, mint azelőtt. Nem hiszem, hogy apámnak bármi kifogása lenne ez ellen. – igyekezett Draco közönyös hangot magára erőltetni.
- Láttam, hogy nézel rá, és többször észrevettem, hogy odasúgsz neki valamit!
- Képzelődsz! – Draco úgy érezte magát, mint egy rajtakapott kisfiú. Hát ennyire látszik, amit érez? Nem adhatja fel magát! Nem adhatja ki Hermionét!
- Draco! Mindkettőtöket veszélybe sodrod! – hajtotta tovább Valeriana, amivel csak tovább bőszítette.
- Nevetséges vagy! – mosolygott Draco apja jól ismert fölényességével.
- Édesapádnak is ezt fogod mondani, amikor számon kéri rajtad az érzelmeidet? – nézett Valeriana türelmetlenül Draco szemeibe. – Ahogy megtudta a büntetőfeladatot, meg fogja tudni azt is, ami közted és Hermione között van. Akkor pedig mindkettőtöket elő fog szedni könyörtelenül. Abban biztos lehetsz!
- Úgy beszélsz, mint Piton! – emelte meg a hangját Draco. Türelme egyre fogyott, de megpróbálta még tartani magát. – Miért gondoljátok, hogy beleszólhattok bárkinek is az életébe? Nem ti fogjátok eldönteni, hogy mikor, mit csináljak!
- Én nem akarok beleszólni… - védekezett Valeriana, de Draco máris félbeszakította.
- Nem, te tényleg még visszafogott vagy Pitonhoz képest, mert ő egyértelműen megfenyegetett. Azt mondta, ha még egyszer meglát Hermione közelében, kíséretet állít mellém – Draco most már üvöltött. Az erek kidomborodtak nyakán, szemei szikrát hánytak. Annyira szeretett volna már véget vetni ennek a beszélgetésnek! Miért nem hagyják már békén? Miért nem lehet boldog úgy, ahogy más? Miért fáj ez mindenkinek?
- Ezek szerint neki is feltűnt, hogy van köztetek valami – szögezte le halkan Valeriana. Úgy tűnt, egy pillanatra elgondolkodott, és mintha meg is enyhült volna, de Draco ekkor már olyannyira sértve érezte magát, hogy ezt észre sem vette.
- Persze, ti már csak tudjátok! – hadonászott a kezeivel Valeriana előtt. – Ti mindent jobban tudtok mindenkinél! Majd ti megmondjátok, hogy mi jó nekem!
- Draco…- próbálkozott Valeriana.
- Nem vagyok kíváncsi senki véleményére, főleg nem az olyan képmutatókéra, mint ti vagytok! – azzal kinyitotta az ajtót, és kirobogott.
Végre maga mögött hagyhatta a termet, és a nőt, aki belegázolt zárt világába, ahol eddig csak Hermione számára volt hely, ahol a lány és vele együtt a békés megnyugvás várta.
Sebesen szedte lábait, mint aki menekül. Végig a hosszú folyosón, fel a lépcsőn, aztán onnan már csak céltalanul. Legszívesebben azonnal Hermionéhoz szaladt volna, de tudta, hogy azt most nem teheti meg. Meg kell várnia az estét, amikor végre találkozhatnak. Úgy érezte, nem fogja kibírni addig. Feje majd szétrobbant, egész testében remegett. Félt. Nem apjától, nem attól, hogy kiderül titka, hanem attól, hogy mindezt elveszítheti. Sokat kapott az elmúlt hetekben a lánytól, és az iránta táplált szerelemtől. Képes lett volna foggal, körömmel harcolni azért, amit elért. Veszélyeztetve érezte boldogságát, aminek ízét még alig élvezte. Nem akarta, hogy ilyen hamar vége legyen! Sőt, egyáltalán nem akarta, hogy vége legyen.
Gyűlölt mindent, ami eddig körülvette, ami a másik világhoz kötötte. A világhoz, amely most olyan idegennek, távolinak tűnt, és ami sohasem engedné meg számára ezt a boldogságot csupán azért, mert Hermione nem aranyvérű. Mit számított ez ekkor már? Semmit! Hermione maga volt a csoda, aki megtanította szeretni, elfogadni, sőt látni a világot olyannak, amilyen. Hermione volt számára maga a világ! A világot pedig nem szabad elvenni senkitől! Miért akarják, hát megfosztani tőle?
Este, amikor a sötét átváltozástan-teremben egymás karjaiba simultak, Draco úgy szorított Hermionét magához, mintha az élete függne ettől az érintéstől. Akkor úgy érezte, hogy ez így is van.
- Mi a baj? – kérdezte Hermione, miközben arcát Draco mellkasához szorítva hallgatta dübörgő szívdobogását.
- Semmi! – hunyta le szemét Draco, és valóban úgy érezte, most már nincs semmi baj.
- Draco, érzem, hogy bánt valami! – nézett fel Hermione a fiúra.
A bevilágító Hold fénye kékre színezte Draco arcát. Egy pillanatra mintha keserűséget látott volna megcsillanni szemeiben, de aztán elmosolyodott.
- Nem akarom, hogy bármi is megzavarjon minket! – mondta, és hogy ne kelljen a lány szemeibe néznie, csókolgatni kezdte arcának finom bőrét. – Senki nem állhat az utunkba! Senki nem akadályozhatja meg, hogy együtt legyünk!
Hermione engedte, hogy a fiú kedves csókokkal halmozza el, de közben a szavak mélyre hatoltak, és döngették józanságának kiskapuját.
- Ki akarná megakadályozni? – kérdezte, és finoman beletúrt a fiú hajába. A vékony szálak ujjai köré fonódtak, selymesen cirógatták bőrét.
- Senki! Nem érdekes! – tapasztotta száját végül Draco a lányéra.
Az édes csók, ajkaik forró érintése, és a testükön végighullámzó szenvedély próbálta feledtetni félelmeiket, de ezúttal sokkal hevesebben tört rájuk, mint bármikor.
Hermione finoman tolta el magától a fiút, hogy újra szemibe nézhessen.
- Meglátott minket valaki? – kérdezte félve. Annyira tartott ettől! Hetek óta igyekezett kordában tartani érzelemit, miközben egyfolytában a lebukástól rettegett. Édes volt együttlétük, de tiltott gyümölcs volt ez számukra, és ezt mindketten tudták.
- Nem, nem hiszem, csak sejtik – mondta Draco. Annyira nem akart erről beszélni! Nem akarta elrontani boldogságuk rövid perceit ilyen borús dolgokkal. Újból közelített Hermione szája felé.
- Sejtik? De kicsoda? – tért ki Hermione előle.
- Valeriana Lloyd, meg Piton – felelte, majd újabb csókkal próbálkozott. Egyre jobban veszve érezte magát. Félelmét látta beigazolódni: ellenségei már megkezdték kártékony munkálataikat.
- Piton? És mit mondott? – Hermione egyre izgatottabb lett. Egyik tanárt sem kedvelte, bár mindkettőről tudta, hogy a Főnix Rend tagjaként az ő oldalukon állnak, mégis tartott tőlük. Különösen Pitontól, hiszen kettőségével tökéletesen tisztában volt.
- Azzal fenyegetett, hogy kíséretet állít mellém, ha még egyszer közelíteni merek hozzád, vagy ha ez sem segít, beköp apámnak – hadarta gyorsan Draco. Dühösen tapasztalta Hermione arcának komorságát, és a kihűlő szenvedélyt.
- Apádnak? Piton tudja, hogy hol az apád? – hökkent meg Hermione. Keze lecsúszott Draco válláról.
- Igen! – vonta meg vállát a fiú. Nem akarta erre terelni a témát. Hát nem elég, hogy Piton és Valeriana közéjük akar furakodni, most még az apja is? Ott akarta folytatni, ahol néhány perce abbahagyták. Finoman csókolgatni kezdte Hermione nyakát. – Ne foglalkozzunk most az apámmal!
- Ez nem olyan egyszerű, Draco – lépett hátrébb Hermione, végleg kiszakadva a fiú karjaiból.
Draco most már mérhetetlenül dühös volt. Idegesen fordított hátat a lánynak, majd leült a legközelebbi székre. Érezte, ahogy távolodnak egymásától, ahogy éket vág közéjük
hovatartozásuk. Eddig sohasem beszéltek erről. Kívül tartották ezt a témát, hiszen sejtették, ez kényes pontja kapcsolatuknak. Nem is tévedtek.
- Draco, nem tehetünk úgy, mintha ezek a dolgok nem léteznének! – ült le Hermione a fiú mellé.
- Eddig is tudtad, hogy ki vagyok, hogy honnan származom! – fakadt ki sértődötten Draco. – Tudtad, hogy ki az apám, tudtad, hogy halálfalók gyerekeként hova tartozom!
- Igen – nyelt nagyot Hermione. Persze, hogy tudta! Mire is gondolt? – Csak jó volt megfeledkezni róla.
Hangja halk volt, mégis éles késként hasított Draco szívébe. Fájdalmat érzett a múlt miatt, a származása miatt és a jelenje miatt, amit ezek befolyásoltak. „Egy ember semmi a múltja nélkül!”- mondta sokszor apja, amikor messzire nyúló családfájukról regélt neki. Ő pont az ellenkezőjét érezte ennek az állításnak. Egy senki volt múltja árnyékában! Ha nem oda született volna, ahova született, ha nem olyan neveltetést kapott volna, mint amilyenben részesült, akkor talán nem kellene most attól rettegnie, hogy mind emiatt veszítheti el a lányt.
- Nekem is nehéz beszélnem erről, de te is gondolhattad, hogy előbb vagy utóbb túl kell esnünk ezen! – mondta Hermione szelíden, bár szíve őrülten kalapált. Rettegett ő is, akárcsak a fiú. Szerelmük, egymás felé irányuló szenvedélyük gyönyörű volt, de egy kapcsolat nem merül ki ebben. Legalábbis számára nem.
- Igen – nyögte nehezen Draco. Kezét a lány arcára tette. Ujjaival finoman simította végig a puha bőrt. Ízlelgetni, csókolgatni lett volna kedve, de a félelem gátakat vert. – Félek Hermione, hogy elveszítelek!
Hermione belefektette arcát Draco tenyerébe, miközben könnyes szemei elmerültek a fiú szomorú tekintetében. Megsajnálta őt, és megsajnálta magát. Kezét a fiúéra tette, mely még mindig forró arcát hűsítette.
- Tudnom kel Draco, hogy mit akarsz! Mit akarsz a jövőben? – tette fel a kérdést, mely olykor éjszakánkét foglalkoztatta, de valahányszor a fiúval találkozott, és elmerült szerelmében, azonnal elfelejtődött. Egészen ez idáig…
- Hogy mit akarok a jövőben? – döntötte meg Draco finoman a fejét, mire szőke tincsei oldalra libbentek. – Téged! Engem más nem is érdekel! Ott a helyem, ahol te vagy!
Hermione nem kérdezett többet. Nem értette pontosan Draco szavai mit is jelentenek, de félt elhinni bármit is. Félt elhinni azt is, hogy a fiú valóban az ő oldalukon áll származása ellenére, és félt azt is elhinni, hogy ez mind álnokság.
Önző volt, és ezt tudta pontosan. Ő csak egy jövőt akart, amiben Draco szerepel, amiben nem kell választaniuk semmi között, ahol csak ők ketten számítanak, és semmi más.
Odabújt a fiúhoz, fejét a vállára fektette. A bizonytalanság ott maradt közöttük, és pontosan érezték, hogy az a felhőtlen boldogság, amit az elmúlt hetekben éreztek, már nem jön vissza többé. Nem jöhet vissza, hiszen az események, amik körülöttük zajlanak, mind csak ellenük dolgoznak.
Kapaszkodtak egymásba, mint két hajótörött túlélő a háborgó tengeren, és csak remélték, hogy a vihar elcsillapszik, és egyszer partot érnek ott, ahol végre meglelhetik az igazi boldogságot.