A könyvtárban történtek nagy port kavartak, és napokig ez volt a legfontosabb téma az iskola falai között. Ezekben a napokban a két főszereplő legszívesebben eltűnt volna a Föld színéről, ugyanis kétes pusmogások, félreérthető megjegyzések keringtek a diákok között. Senki sem tudta pontosan, mi is történt a két ellenség között, és talán ez keltette a legnagyobb zűrzavart, pedig látszólag minden ugyanolyan volt, mint régen. Egyedül ők ketten érezték, hogy valami megváltozott.
Draco igazán a végletek embere lett: vagy nem szólt egy szót se, csak elmélázva bambult maga elé, vagy a legkisebb dologra ordítozni kezdett. Közvetlen környezete lassan nem is mert hozzá szólni. Milyen jól is tették! Draco pont ilyenkor érezte magát a legjobban. Csendre és magányra vágyott, hogy kusza gondolatait és érzéseit rendezni tudja.
A történtek híre hamar eljutott Lucius Malfoyhoz is, aki nem éppen kedves levelet írt fiának. Draco mindig büszke volt apjára, és fontos volt számára a véleménye, most mégis nehezen tudott vele azonosulni. Még sohasem zavarta, ha apja pocskondiázta a nem tiszta vérű varázslókat, most azonban bántónak érezte. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért, de apja szavai idegenül csengtek, és csak összezavarták. Úgy érezte fejetetejére állt a világ. Ami régen fontos volt, most lényegtelennek tűnt, amit régen megvetett, most felkeltette érdeklődését. Nem értette, mi történt vele, de félt bárkinek is beszélni róla. Jobbnak látta hát, ha visszahúzódik, nehogy feltűnjön valakinek, az, amit még ő maga sem tud hova tenni. Néha olyannyira feldühítette ez a bizonytalan állapot, hogy legszívesebben tombolni támadt volna kedve. Ilyenkor jobb volt, ha nem tévedt senki az útjába…
Hermione hálás volt barátainak, amiért nem faggatták a történtekről. Egyszer elmesélt nekik mindent, később viszont nem kívánta többet részletekbe bocsátkozva felemlegetni azt a rémséges estét. Igen, az az este szörnyű volt, de talán mégis csodálatos. Nem tudta, hogy mi volt az, ami csodálatos volt benne, de megmagyarázhatatlan borzongás futott végig rajta, ha felelevenedett szemei előtt, ahogy az asztal alatt fekszenek egymásba kapaszkodva, míg körülöttük féktelen elemi erők tombolnak. Sokáig érezte még azt a félelmet, amit akkor, mint ahogy Draco féltő, erős szorításainak nyomát a testén. Nem, erről nem akart beszélni senkinek. Még magának sem!
A hetek teltek egymás után, és úgy tűnt, minden a régi volt: kviddicsmérkőzés, majd később lázas karácsonyi készülődés. Mire a szünetet megelőző roxmortsi hétvége elérkezett, már senki sem foglalkozott azzal a különös könyvtári eseménnyel.
Az alsóbb évesektől eltekintve szinte mindenki kimenőt kapott Dracon és Hermionén kívül. Rég tudták ezt, mégis sóvárogva figyelték a távolodókat. Hermione, barátainak egy-egy hosszú listát nyújtott át mielőtt elindultak volna. Külön-külön osztogatta a fontos kis irományt, figyelve arra, hogy ne tudjanak egymásáról. Még sohasem szerezte be ilyen nehezen az ajándéknak szánt dolgokat.
Ahogy haladt a kihalt folyosón, még mindig azon gondolkodott, hogy fel került-e a listára minden. Lábai csak léptek maguktól, míg ő gondolatban teljesen máshol járt. Így észre sem vette, mikor ért mögé Draco. Riadtan kapta oda a fejét, amikor a fiú megragadva a karját, megállásra kényszeríttette.
- Beszélnünk kell! – mondta izgatottan. Tekintete zavaros, és meglehetősen ijesztő volt.
Hermionénak még megszólalni sem volt ideje, Draco már vonszolta is magával a legközelebbi terembe. Hermione még sohasem járt itt. Valamivel kisebb terem volt, mint Flitwick professzoré, de ugyanúgy padok voltak körbe a falak mentén, középen pedig egy nagy szőnyeg, néhány párnával. Az ablakokon beáramló Nap fénye mindent fehéres színbe vont, őket pedig reflektorként világított meg.
- Megőrültél? Mit akarsz? – kérdezte Hermione, mikor végre magához tért.
- Beszélni akartam veled! – mondta Draco, és zavartsága még szembetűnőbb lett.
- Ezt mondtad már! – türelmetlenkedett Hermione. Amióta büntetőfeladatuk befejeződött, nem voltak kettesben. Most némi félelem járta át. A fiú tekintete és erős szorítása végképp nem volt megnyugtató. – Elengednéd végre a karomat?
- Bocs! – kapta el kezét Draco zavartan. Észre sem vette, hogy még mindig a lányt szorítja. Ideges volt, pedig már napok óta készült erre a pillanatra. Eltervezett magában mindent, de most valahogy a tervek nem tűntek jó ötletnek.
- Na, kibököd már végre, hogy mit akarsz? – simította végig ujjaival fájós karját Hermione.
- Szóval, hát… - nem találta a szavakat, és ez mérhetetlenül bosszantotta.
„Egy Malfoy sohasem hebeg, egyenesen megmondja, amit akar!” – csengtek fülében apja szavai.
- Malfoy, nekem ehhez semmi kedvem! – húzta el gúnyosan Hermione a száját.
- Csak azt akartam kérdezni, hogy neked nem hiányoznak-e a könyvtári esték – bökte ki végre Draco, bár arra határozottan emlékezett, hogy nem ez volt a gondosan megformált szöveg, amire olyan sokáig készült.
- Mármint a büntetőmunka? – kerekedett el Hermione szeme, és megfordult a fejében, hogy a vele szemben álló fiú vagy meghibbant, vagy csapdába csalva ki akar vele szúrni.
- Igen! Nem! – vágta rá gyorsan Draco egymás után.
- Na ne szórakozz velem! – pördült meg dühösen Hermione, és elindult az ajtó felé.
- Várj! Hermione, ne menj el! – ugrott elé Draco.
- Engedj! – próbálta a lány kikerülni a fiút, de az nem engedett.
- Nem, amíg nem beszélünk! – hajtogatta, és határozottaan elállta a menekülni próbáló lány útját..
- Igen? – nézett fel kérdőn Hermione a kék szemekbe, amik most valahogy másként villantak. Nem volt gyűlölet, nem volt harag, nem volt megvetés. Mégis megijedt tőle. Ezt nem ismerte. Ő azt a Draco Malfoyt ismerte, aki ott rúgott belé, ahol csak tudott, aki ha tehette volna, egy mozdulattal lesöpörte volna a Föld felszínéről. Azzal a fiúval tudta, hogy miként bánjon, de most elbizonytalanodott.
- Nem könnyíted meg a dolgom! – sóhajtott nagyot Draco.
- Miért, meg kellene? – kérdezte Hermione óvatosan, miközben megpróbálta a fiú gondolatait találgatni.
- Nem lenne rossz… - mosolyodott el a fiú, amikor úgy látta, Hermione végre megadja magát.
- Nos? – türelmetlenkedett tovább a lány, és karját összefonta mellkasa előtt, jelezve, készen áll meghallgatni a fiút.
- Tudod, én sokat gondolkodtam… - szánta el magát végre Draco a nagy vallomásra.
- Igen? – mosolyodott el Hermione gúnyosan.
- Igen, szóval sokat gondolkodtam…
- Jó, ezt már hallottam!
- Ne szakíts már félbe! – emelte meg hangját Draco dühösen.
Hermione szeme felcsillant: végre a régi Draco Malfoyt hallotta.
- Én… szóval, szeretném, ha megint találkozgatnánk! – Draco szívéről mázsás kőként hullott le a teher, ahogy megszabadult ezektől a szavaktól. Ugyan megkönnyebbült, mégis izgatottan várta a lány válaszát.
- Micsoda? – kerekedett el Hermione szeme, arca paprikavörös lett. Most már teljesen biztos volt benne, hogy a fiú csúnya tréfát űz vele. Már pedig abból nem eszik! Kihúzta magát, kezét csípőre tette. – Malfoy, nehogy azt hidd, hogy olyan ostoba vagyok, mint hiszed! Próbálkozz mással! Ha velem akarsz kikezdeni, ahhoz korábban kell felkelned! Engem ilyenekkel nem etetsz meg!
- Hermione, félreértesz! – próbálkozott Draco, de a lány hajthatatlan volt, bár kétségkívül újból megzavarta, hogy a fiú keresztnevén szólította, és hogy szeme valami érdekeset, valami mást tükrözött, mint amit megszokott.
- Nem értek én félre semmit! – folytatta Hermione, és pálcáját előkapva, Dracora szegezte. – És csak közlöm veled, hogy most nem a könyvtárban vagyunk, ahol te győzhettél. Bár nem szeretnék újabb büntetőfeladatot, de hidd el, ha kell, szívesen kipróbálok még néhány átkot rajtad!
- Hermione, tedd el a pálcádat! – szólt Draco olyan szelíden, ahogy csak tudott. A béketűrés sohasem volt a kenyere, és ahhoz sem volt eddig hozzászokva, hogy elutasítsák. Főleg nem ilyen rondán!
- Ne szólíts így! – rezegtette meg pálcáját Hermione a fiú orra előtt.
- Miért? – hökkent meg a fiú, és egy kicsit hátrébb lépett.
- Te sohasem szoktál így hívni! – Hermione most már tényleg össze volt zavarodva. Igyekezett sziklaszilárdan tartani magát, hogy résen legyen a fiú minden szavánál, de már nem értett semmit. Látta, amit látott, hallotta, amit hallott, de se egyiknek, se a másiknak nem tudott hinni. Akárhogyan is van, ez a fiú mégiscsak Draco Malfoy!
- Zavar? – nyerte vissza Draco önbizalmát, ahogy tapasztalta a lány zavarát.
- Igen! Nem, nem tudom…Malfoy, mit akarsz tőlem? – Hermionén a kétségbeesés kezdett úrrá lenni. Egy kis hang odabent egyfolytában azt súgta: „Ez csapda! Ez csapda!”
- Mondtam már, találkozni veled! – Draco végképp megtalálta hangját, és a korábban eltervezett mondatok is lassan előkerültek, miközben a lány csak szótlanul nézett fel rá. Szívesen merült el abban a tekintetben, amiből a könyvtárban annyi mindent kapott, ami ha akarta, ha nem, más emberré tette. – Szeretnék beszélgetni veled! Szeretnélek jobban megismerni!
- Hát nem bántasz már eleget így is engem, meg a barátaimat? Még többet akarsz? Hát persze, ez a véredben van, megalázni az embert, keresztül taposni rajta! Átlátok rajtad, Malfoy! Bár nem tudom, mi a pontos célod ezzel, de mondtam már, hamarabb kell felkelned, ha túl akarsz járni az eszemen!
- Nem akarok túljárni az eszeden, én csak…
- De igen! Mert minden halálfaló ilyen: könyörtelen, szívtelen és sötét lelkű! – ordította Hermione egyre dühösebben, miközben odabent a hang egyre jobban kántálta: „Ez csapda! Ez csapda!”
- Én nem vagyok halálfaló! – üvöltötte vissza tehetetlenül, minden türelmét elveszítve Draco.
- De az leszel! – vágott vissza Hermione kíméletlenül, és kihasználva Draco megrökönyödését, gyorsan feltépte az ajtót, és kiviharzott.
Remegett az idegességtől. Bosszantotta a fiú viselkedése, a szavai, de ami legjobban bosszantotta, hogy teljesen megzavarodott. Viktor Krum óta egyetlen fiú sem közeledett hozzá hasonló szándékkal, így az ajánlat akár csábító is lehetett volna. De hogyan hihetne pont neki? Az ellenségnek, ennek a felfuvalkodott majomnak, egy halálfaló fiának? Szíve kalapált, halántéka lüktetet, gyomra őrült bukfenceket vetett. Mint aki se lát, se hall, felszaladt az üres hálószobába, és rávetette magát az ágyra. Csak remélni merte, hogy a délután elég lesz arra, hogy lenyugodjon, és a barátai szemébe tudjon nézni anélkül, hogy a szörnyű pillanatok felelevenedve emlékeiben, szégyent váltsanak ki benne. Nem akart róla beszélni! Képtelen lett volna rá, mint ahogyan arra is, hogy bevallja magának: saját érzéseitől fél a legjobban.
Draco csalódottan csapta be az ajtót Hermione után. Kudarcot vallott! Apja hasonló esetben a lány után szaladt volna, és valamilyen testi, vagy mágikus kényszerrel jobb belátásra bírta volna. De ő nem akart olyan lenni, mint az apja! Hiszen pont ez akadályozta meg abban, hogy elérje célját! Apja árnyékában, halálfalók gyermekeként megpecsételve, keze meg volt kötve.
Hozzá volt szokva, hogy hatalma, befolyása nagy az iskolán belül. Azonban csak most vette észre, hogy ennek a hatalomnak határai vannak. Határai, amit az apja szabott meg. Ő azonban veszélyesen döngette ezeket a határokat, sőt mi több, át akarta lépni! De a kötelék fogva tartotta. Azt hitte, elég csak akarnia, és megszabadulhat tőle. De nem, a vér, az ő átkozott vére örökre meghatározta sorsát! Minden porcikája tiltakozott ellene!
Fülében visszhangzott Hermione utolsó mondata: „De az leszel!”.
Bizony, apja vágya is az volt, hogy most már minél hamarabb beavassák őt is. Milyen fontosnak, és dicső dolognak tartotta ezt néhány hónappal ezelőtt, és milyen idegen, érdektelen dolog most! Fájtak a lány szavai, fájt a csalódás, fájt tehetetlensége és fájt, hogy nem teheti azt, amire vágyik.
Mind a ketten remélték, hogy a Karácsony és a szünet majd meghozza a kellő hatást, és a meghitt béke, a távollét, majd lecsillapítja érzelmeiket, és újra helyükre kerülnek a dolgok.
A vonaton ugyan összefutottak, de pillantásuk csak egy rövidke időre találkozott, mely akkor lényegtelennek tűnt, mégis elkísérte őket még hosszú ideig.
Bármi történt, mélyről feltörtek a képek, az együttlétük képei. Hiába a Karácsony pompája, az otthon illata, a szülők kedves szavai, mind eltörpültek, háttérbe szorultak, amikor felvillant egy arc és egy hang. Mindketten szenvedtek, bár erről igyekeztek tudomást sem venni.
Draco édesanyjával még vásárolni ment hazamenetel előtt. Narcissa mindig nagy feneket kerített az ünnepeknek. Most is még néhány apróságot szeretett volna beszerezni, bár Draco meg volt róla győződve, hogy odahaza már minden készen áll a nagy ünnepre.
Egy könyvesboltba is betévedtek. Amíg Narcissa hosszasan válogatott a szerelmes regények között, Draco találomra olvasgatta a polcokon sorakozó kiadványok címeit. Egyszer csak nagyot dobbant a szíve. Nem gondolta volna, hogy ez a könyv még kapható:
„A modern takarítás fortélyai.”
Szemei előtt felelevenedett Hermione arca, ahogy izgatottan magyarázza, miként játszhatják ki büntetőfeladatukat. Gyomra kellemes hullámzásba kezdett, szíve táján édes bizsergés indult, ha arra a néhány percre gondolt, amikor az asztal alatt karjaiban tartotta a reszkető lányt. Milyen védtelen és kiszolgáltatott volt akkor! Ott nem érdekelte, hogy ki az, aki mellette fekszik, akibe csimpaszkodik, akinek köpenye és karja oltalmat nyújt. Nem számított akkor, hogy egy halálfaló fia! Csupán egy fiú volt, aki menedéket nyújtott egy lánynak. Micsoda érzés volt! Annyira szerette volna újra átélni! Persze nem a félelmet, hanem az összetartozás érzését!
Nem tudta visszatenni a könyvet. Mielőtt anyja választott volna magának valami érdekes olvasmányt, kifizette a könyvet, majd odavetette neki, hogy mindjárt jön, és kisietett az üzletből. Nem volt benne biztos, hogy okosan cselekszik, de úgy érezte, addig nincs nyugta, amíg meg nem teszi. A postára sietett, ahol feladta a könyvet Hermione részére. Ugyan abban teljesen járatlan volt, hogy vajon megérkezik-e a csomag egy mugli címre, de nagyon remélte, hogy igen.
Megérkezett! Megérkezett, és nem kis meglepetést okozott Hermionénak.
- Hát ez a könyv? – kérdezte érdeklődve édesanyja, amikor a lány utolsóként bontotta ki a zöld papíros csomagot.
- Egy iskolatársamtól kaptam – szegte le fejét Hermione, hogy igencsak vörös arca ne legyen látható.
- „A modern takarítás fortélyai”? – olvasta anyja a cirkalmas betűket a megsárgult fedőlapon. – Nahát, még sohasem kaptál ilyen könyvet! Persze, lehet, hogy itt az ideje, hogy ilyenekkel is foglalkozz!
- Beviszem a szobámba az ajándékokat – jelentette ki Hermione, majd felkapta azt a néhány kibontott csomagot, amit maga mellé gyűjtögetett, és elvonult.
Becsukta a szoba ajtaját, ajándékait ledobta az ágyra, de egyet a kezében tartott. A könyvet, melyhez nem volt üdvözlőkártya, mégis oly sokat elárult! Pontosan tudta, hogy ki küldte, csak azt nem tudta, hogy miért.
Érzelmei ádáz harcot vívtak egymás ellen. Nem mert hinni a fiúnak, hiszen az évek során már sokszor tapasztalta álnokságát, ridegségét, gonoszságát. Valahol mélyen ugyan sejtette, hogy valóban megváltozott valami Dracoban, de nehéz volt ennek a változásnak hinni. Ha a fiúra gondolt, hol úgy jelent meg előtte, ahogy korábban ismerte: dölyfösen, mocskos szavakkal száján, hol meg azzal a sugárzó tekintettel, ahogy találkára hívja. Melyiknek hihetne, hiszen látszólag mindkét fiú ugyanaz?
Bármennyire gondolta úgy, hogy a szünet alatt majd elfelejt mindent, Draco Malfoy-jal együtt, most ugyanúgy, vagy még jobban szenvedett, mint pár nappal ezelőtt.
- Gyere, készen van az ebéd! – kukkantott be édesanyja az ajtón.
- Megyek máris! – motyogta maga elé komoran Hermione.
- Bánt valami? – kérdezte Mrs.Granger aggódva, ahogy észrevette lánya gondterhelt arcát.
Csendben becsukta az ajtót, és leült az ágyra, Hermione mellé. Tekintete megállt a könyvön, melyet még mindig kezeiben tartott.
- Nem akarsz róla beszélni? – intett fejével a könyv felé.
- Olyan zavaros minden! – fakadt ki Hermione. Már nem bírta magában tartani érzéseit, és anyjával volt olyan bizalmas viszonyban, hogy remélte, őszintén kiöntheti neki szívét.
Hosszan mesélte el a történteket, szinte alapos részletességgel. Amíg ő az elbeszélés során egyre jobban megvilágosult, és kezdett tisztában lenni érzéseivel, anyja arca úgy borult el.
- Nem szabad ebbe belebonyolódnod! – mondta végül komolyan.
- De lehet, hogy őszinte! – próbálta meggyőzni Hermione anyját arról, amiről lassan saját magát már sikerült is.
- Az ilyenfajta emberek sohasem lesznek őszinték! Ha most komolyan gondolja is, ki tudja, miként vélekedik majd rólad holnap, vagy holnapután. Az ő családja eredendően utálja a mugli származású boszorkányokat! Miért tenne veled kivételt?
- Lehet, hogy tényleg szeret!
- Nem, Hermione, ne haragudj, de ezt nem hiszem! Hidd el, nem bántani akarlak, csak féltelek a csalódástól!
Hermione nem próbált tovább érvelni, és nem is hozta fel a témát többször a szünet folyamán. Tudta, hogy anyja tanácsai őszinték voltak, és akár hihetne is szavainak, de ez nem ment könnyen. Nem tudta miért, de bízni akart a fiúban.
Igyekezett úgy viselkedni, mintha már túltette volna magát a dolgokon, ugyanakkor legbelül rendíthetetlenül motoszkált valami. Még az is felmerült benne, hogy az, amit Draco iránt érez, talán szerelem…
Draco is felejteni akart, és némileg sikerült is egy-két nap erejéig, amíg a Karácsony áldásos hangulata magával ragadta őt. Mint egy igazi család, békében és egyetértésben töltötték az ünnepnapokat. Még kereszttestvére, Valeriana jelenléte sem tudta ezúttal felbosszantani.
Aztán, ahogy elmúlt az ünnepi hatás, és visszatértek a szürke hétköznapokon megszokott hangulatba, egyre inkább felszínre kerültek érzése, ellenérzései saját családjával szemben. Idegenek voltak számára, és már apjára sem tudott úgy nézni, ahogy korábban.
Úgy érezte, megfullad ebben a házban. Azzal az ürüggyel, hogy barátait látogatja meg, hosszú sétákra indult, hol csak az erdőbe, hol a faluba. Gondolkodni akart! Hosszú elmélkedéseivel pedig mindig ugyanoda jutott: szüksége van Hermionéra. Egyre jobban belelovalta magát, pedig apja naponta kiselőadást tartott neki a Nagyúr és a halálfalók elveiről. Elvekről, amik egyre távolabb kerültek tőle. Idegesítette a kettőség, ami benne tombolt. Halálfaló fiaként egy sárvérűt szeretett. Igen, szerette! Erre akkor döbbent rá, amikor Szilveszter délután, távozó kereszttestvérével váltott néhány szót a parkban.
- Máris elmész? – kérdezte a ház felől érkező lánytól. Sohasem kedvelte, és tulajdonképpen mindig örült neki, ha elment, most mégis irigységet érzett, mint örömet. Legszívesebben ő is vele ment volna. Mindegy, hogy hova, csak messzire innen.
- Igen – felelte kurtán Valeriana.
- Én is szívesen elmennék! – mondta Draco halkan, szemei furcsán révedtek a kapu felé.
- Hiszen napok óta alig vagy itthon!
- Nem úgy értettem – nézett vissza Valerianára. Nem akart kinyílni előtte, leginkább nem akart neki, pont neki beszélni érzéseiről. Tudta, hogy úgyse értené meg, hiszen ő is csak egy halálfaló, akár az apja, vagy bárki a környezetében.
- Hiányzik? – kérdezte váratlanul Valeriana, amitől Dracoban megállt az ütő.
- Kicsoda? – kérdezett vissza, tettetve, hogy nem is érti, mire gondol a másik. Pedig nagyon is érezte, hogy Valeriana sejt valamit. De tudta, hogy nem bukhat le előtte!
- Hát Hermione! – mondta Valeriana magától értetődően.
- Miről beszélsz? Hogy mersz ilyet gondolni? Miért hiányozna nekem egy sárvérű? – csattant fel Draco idegesen, és mielőtt végképp elárulta volna magát, elviharzott kereszttestvére mellett, mélyen a magas hóba gázolva.
Akkor, és ott már teljesen biztos volt benne, hogy mit érez, és tudta, hogy szíve csak akkor nyugszik meg, ha újból beszélhet a lánnyal. Elhatározása sokkal eltökéltebb volt, mint néhány héttel korábban. Akarta, nagyon akarta, hogy sikerüljön, és képes lett volna bármit megtenni azért, hogy elnyerje a lány szimpátiáját.
Nem tudta, mi történt vele, de nem is érdekelte. Hagyta sodródni magát az érzelmek tengerén, remélve, hogy egyszer majd a megfelelő helyen köt ki.