45.fejezet

- De Dumbledore itt van a Minisztérimban! - bizonygattam.

- Mit mondtál, Hermione? - szólal meg Harry olyan hangon, mintha egész ideáig töprengett volna - Azt mondtad, hogy Féregfark itt van? - bólintottam, mire Harry folyttatta a hangos gondolkodást - És azt mondta, hogy Voldemort is itt lesz? - ismét bólintottam - De...

- Nem sétálhat csak úgy be a Minisztériumba Voldemort - folytattam Harry helyett a mondatot - Viszont mégis az a terve!

- Jó estét! - hallottunk egy fagyos hangot a hátunk mögött. A hang émelyítő volt. Rideg és keserű.

- Voldemort... - suttogta mellettem Draco.

Valóban Ő állt előttünk. Önelégül mosollyal az arcán. A szemei indulatokkal tele. Ám én nem Voldemortra voltam kváncsi, hanem Féregfarkra, aki éppen most mászott ki a "padlóból". Egy titkos alagútból jöhetett, ugyanis, amikor elő jött a padlón keletkezett lyuk eltűnt és ismét olyan volt, mintha nem lett volna alatta semmi.

- Itt van a "Nagy Csapat"! - sziszegte fagyosan Voldemort - A két Potter, Ifjabb Malfoy és a két Weasley. Már csak Longbotton hiányzik.

- Ez érdekes! - szóltam vissza színpadiasan - Szerintem meg Dumbledore hiányzik!

Voldemort gúnyos mosolyra váltott.

- Valóban megeredt a nyelve kisasszony! - mondta fagyosan.

- Inkább eddig voltam visszafogott! - feleseltem.

Ami azt illeti egyáltalán nem gondoltam így. Meglepődtem magamon, hogy ilyen módon beszélek Voldemorttal. Elvégre hány embert megölt...Még a vérszeinti szüleimet is! De úgy gondoltam, ha megöl, akkor legalább enyém legyen az utolsó szó!

- Kit öljek meg először? - játszott továb Voldemort.

- Add ide a pálcádat, Draco! - suttogtam a fiú fülében észrevétlenül.

Draco ugyan ilyen észrevétlanül hátra nyújtottam a pálcáját.

Csak most néztem végig a többieken.

Draco gyűlölettel, Harry aggódással, Ron megrökönyödéssel, Ginny pedig félelemmel nézett vissza Voldemortra.

- Féregfark! - szólította meg Voldemort.

- Igen, Nagy Úr?

- Hozd ide az igazságszérimot, hátha megered a nyelvük a fiataloknak!

Féregfark a lábával dobbantott egyet aztán két másodperc szünet után még egyet és kinyílt a csapóajtó. Próbáltam megjegyezni. Volt egy tervem, bár elég vázlatos...

-Petrifikus Totalus! - mondtam el a varázsigét, Féregfarkra mutatva Draco pálcájával.

Féregfark először vigyázz állásba állt, aztán ugyan ebben a pózban háttal a földre esett. A csapóajtó ismét eltűnt.

Inenntől minden gyorsan történt.

Harry, Draco és én odafutottunk Féregfark mellé, rászegezve a pálcát.

Harry elmormolta az ellen átkot Féregfarkra. A férfi felébredt és úgy reszketett, mint egy kocsonya. Tudta, hogy a mi kezünkben van a mocskos, patány élete.

- Engedje el Ginnyt és Hermionét, különben megöljük ezt a patkányt! - fenyegetőzött Harry.

Köpni, nyelni nem tudtam. Én nem akartam innen elmenni sehova, mégkevésbé itthagyni a fiúkat, de ahogy ismertem Harryt, volt egy terve.

- Két életet egy életért? - kérdezte diplomatikusan Voldemort.

- Ennek a patkánynak élete ennyit sem ér meg! - válaszolt Draco, aki kikapta a kezemből a pálcáját és a hát mögé húzott oltalmazóan.

- Ne...ne..ne, kérem ne öljenek meg! - nyafogott Féregfark.

- Fogja be! - üvöltöttük le mind a hárman.

- Nem hiszem el, hogy megölnétek... - vallotta véleményét a Fekete Mágus.

- Csak egy indokot adjon rá! - válaszolt csípősen Draco.

- Amellett jobbnak látom, ha a szüleink gyilkosával minél előbb végezzünk! Nekem lenne a legjobb! Higyje el! - válaszolt tovább Harry.

Voldemort szeme megakadt Féregfarkon. Valószínűleg tudta, hogy más nem végezné el Féregfark helyett a piszkos munkákat, amellett mégis csak Lilly és James haláláért is nagyban segítette.

- Rendben! - válaszolt tömören Voldemort - de elmegy velük Féregfark!

- Tessék? - fakadt ki Ginny.

- Elmegy veletek Féregfark, hogy még véletlenül se tudjon meg senki semmit! Ő majd felügyeli minden lépéseteket!

- De nem patkány bőrben! - követeltem.

- Rendben! - egyezett bele Voldemort.

- És nem lesz nála pálca, ahogy nálunk sem! - folytattam.

- Rendben! - egyezett bele már jóval fagyosabban.

Ismét volt egy ötletem...

Lassan, odamentem a titkos csapóajtó helyéhez és ott elkopogtam a lábammal a megfelelő ütemet, amitől a kijárat megjelent.

Nem volt szívem ott hagyni a fiúkat. A könnyeimmel küszködtem. Felváltva néztem Ronra, Harryre és persze Dracora.

Ron Ginnyt nézte. Harry bólintott, hogy menjünk Féregfarkkal együtt. És Draco... a szívem szakadt meg, hogy tudtam itt kell hagynom Voldemorttal szemben, aki valószínűleg megpróbálja megölni Őket.

A fiú mégis határozott volt. Nem volt a félelem a szemében, mint ahogyazt vártam. Ellenkezőleg. Határozott volt. Ám mégis aggódott. Értem. Nem mozdultam volna egy tapottat sem, ha Draco nem bólint nekem, hogy ideje indulnunk Ginnyvel.

Tudtam, hogy Ginnynek is szíve szakadhat meg, ezért megpróbáltam határozott maradni, hogy legalább Ő nyugodjon meg egy kicsit.

Ron megcsókolta a húga homlokát és elengedte. Aztán Ginny megölelte Harryt, végül Dracot.

Én is odamentem a fiúkhoz. Harry a fülembe suttogta.

- Vigyázz magadra!

- Vigyázok Ginnyre is! - nyugtattam meg.

És, hogy milyen érzés volt Dracot megölelni? Öröm és egyben bánat. Tudtam, hogy mennem kell, de nem akartam elengedni. Végül Draco volt, aki kiengedett karjaiból.

- Szeretlek! - suttogta.

- Én is szeretelek! - szipogtam.

Ginny szinte zokogott. Én is a sírás küszöbén álltam, de megígértem magamnak,hogy sem Ginny miatt, sem Voldemort miatt nem fogok sírva fakadni.

Voldemortra pillantottam. Ő, mint mindig győzött. És ez volt a baj. Az, hogy győzött. Zsákutccában voltunk.

- Akkor hát induljunk, Féregfark! - mondtam lenéző stílusban.

Féregfark most már határozottab volt, mint amikor két ember nyomott pálcát a fejéhez.

Féregfark ment le először a csapóajtón. Valószínűleg létrával lehetett közlekedni, ugyanis a lefelé lépkedést hallottam.

Ginny ment le következőnek. Én még egyszer hátranéztem.

Draco és az én tekintetem találkozott. Úgy éreztem, hogy évekig néztük egymást. Próbáltam arcának minden vonulatát a fejembe vésni, ugyanis féltem, hogy most látom majd őt utoljára.

Aztán tudtam, hogy mennem kell. Én is lemásztam a csapóajtón. Valóban egy hosszú létrával lehetett közlekedni.

- Ginny! - szóltam le a lábam "alá" - Jól vagy?
- Igen! - hallottam Ginny sírós hangját.

Körülbelül fél perc múlva már mind a hárman a Minisztérium folyosólyán voltunk.

- Akkor most? - kérdezett Ginny - Merre menjünk tovább?

Most láttam értelmét megvalósítani a tervemet.

Hagytam, hogy Féregfark felálljon és az eltűnt csapóajtó felé vegye az irányt.

- Gyerünk! - utasítottam türelmetlenül - Még ma, vissza akarok menni!

- De...de...a NagyÚr azt mondta senkinek nem mondhatom el, hogy merre kell... - hápogott.

- Nem érdekel mit mondott Voldemort! - üvöltöttem - Háromig számolok, de addigra nyitva legyen az a kapu, különben esküszöm, hogy nem csak újjad, hanem kezed sem lesz!

Féregfarkon végigfutott a hideg. Azonnal ellépett egy teljesen más kombinációt, ami fennt van és az ajtó ismét kinyílt.

- Ugyan az a kombináció, mi?! - forgattam a szemeimet, amire Féregfark lesütötte az övét - Most pedig indulás felfelé! - mondtam határozottan - te mész elől!

Féregfark féltette az életét, ezért nem kellett neki kétszer mondani semmit. Szó nélkül felmászott a létrán és visszament. Hamarosan visszaértünk.

Az első dolog, amit megláttam, az (akit) Voldemort volt, miután kijöttem a titkos alagútból.

Draco, Harry és Ron mellettem álltak. Draco megfogta a karomat és arréb rántott. Harry és Ron utánunk jöttek. Ezzel elértük, hogy Voldemort a helyiség egyik sarkában, mi a másik sarkában álltunk.

- Van valakiek pálcája? - suttogtam nem észrevehetően.

Ron a kezembe nyomott egy pálcát. Csodálatos!

Az kezembe van egy pálca, de az ég adta világon semmi ötletem! - mérgelődtem magamban.

Voldemort készen állt a támadásra. De még várt... még várt valamire...

- Avada Kedavra! - üvöltöttem el magamat Féregfarkra hegyezve a pálcám végét.

Gyűlöltem Őt. Elárulta a szüleimet! Miatta haltak meg a szüleim! Miatta nevelkedtem az egész életemben hazugságban!

Csak a mérhetetlenül hatalmas düh volt benne, ami arra késztetett, hogy megöljem Féregfarkot. Bár tudtam, hogy az átok nem fogott rendesen és Féregfark nem halt meg, bár a földre esett ájultan.

Voldemort lehajolt Féregfarkhoz és megnézte, él-e.

- Ügyes voltál! - dícsért kórusban Harry és Draco.

- Nyitva van a börtön kijárata a hátunk mögött! - suttogtam a fiúnak - Ne nézzetek hátra, de tudjátok, ha idő alkalmas lesz, arra futunk!

A fiúk bólintottak.

- Még él! - harsogta, mély, rekedt hangon Voldemort rám meresztve szemeit - De ezt nem úszod meg!

Innentől kezdve minden olyan volt, mint a gyorsított felvétel.

Voldemort fellált és rám szegezte a pálcáját. Elkiálltotta rám a hálálos átkot. Az átok zöld színű csóvája felém közeledett és a szívem felé vette az irány, amikor...

- Ron! - üvölttem el magamat, mikor Ron elém ugrott.

- Ne Hermione! - üvötötte el magát, miközben az átok eltalálta a szívét.

Ron eszméletlenül rogyott össze. Élettelenül. Többé már nem ébredt fel...

- Ron! - üvöltöttem könnyekkel teli szemekkel. Leguggoltam hozzá. Már nem dobogott a szíve. Pulzusa sem volt - Nem él! - üvöltöttem a fiúknak.

Draco felállított és arrébb húzott a háta mögé. Borzalmas volt látni Ron arcát.

- Gyerünk! - üvöltötte Harry, mire mind a két fiú megfogott. Harry az egyik, Draco a másik vállamnál fogva vezetett a (most már) szembe lévő ajtóhoz, ami nyitva volt.

Mind a hármunk feje mellett elsuhantak a halálos átkok, amelyeket Voldemort lőtt ki a pálcájából, szinte másodpercenként.

Draco előre ment és kinyitotta az ajtót. Valóban nyitva volt az ajtó. Nem sötét, hanem világos folyosón találtuk magunkat. Ez már a Minisztérium "látható" részére volt "beosztva". Voldemort ide is követett minket.

Ahogy rohantunk legnagyobb megkönnyebbülésünkre Ginny jött velünk szembe. Dumbledore kíséretében.

Az igazgató nyugtalan volt. Nekünk egy ideig sikerült leráznunk Voldemortot.

- Követ minket! - lihegtem az igazgatónak.

Dumbledore bólintott. Kikerült és otthagyott minket. Abba az irányba ment, amerről mi jöttünk.

Amíg elment Dumbledore Harry odament Ginnyhez és megölelte. Draco odajött hozzám és megölelt.

Sírás elkapott. Nem tudtam vissza tartani. Dracot húztam magamhoz és a vállán sírtam. Draco megértett. Próbált vígasztalni szavak nélkül, de nem sikerült neki.

Borzalmas volt elgondolni, hogy Ron nincs többé. Nem idegesít többé. Nem piszkál majd mindenért, de... hiányzott.

- Hol van, Ron? - kérdezte értetlenül Ginny.

Még hangosabban felsírtam. Ginny kezdte érteni miről van szó.

*

Éjjel, amikor már Ginny, Harry, Draco és én is megérkeztünk a Főnix Rendjére (Dumbledore jobbnak látta, hogy ide jöjjünk) a szobámban sírtam.

Az órára néztem. Fél egy volt már. Harry Ginny szobájában volt. Az éjjel ott akart maradni vele.

Én megkértem Dracot, hogy egyedül maradhassak. Ő megértette és egyedül maradtam. Ott zokogtam, egyedül.

Borzalmas volt látni Mr. és Mrs. Weasleyt, mikor megtudták Ron meghalt. Nem ezt érdemelték! Miattam! Miattam van ez az egész! - nyomott a lelkiismeret.

Valaki bejött a szobámba. Kopogás nélkül. Kellett pár másottperc, mire a sötétből kiszedtem, hogy ki az. Draco volt az.

Odajött az ágyamhoz, ahol ültem és leült mellém. Átölelt. A karjai között sírtam.

Már nyolc év telt el a végzetes éjszaka óta.

Már huszonöt éves voltam. Volt saját életem és családom. Ott volt nekem Draco és a fél éves kislányunk, Lucy.

Draco a Minisztériumban dolgozott a Nemzetköi Mágus Kapcsolatok főosztályán, mint osztályvezető.

Én tanár voltam a Roxfortban. Átváltoztatást és Mágiatörténelmet tanítottam. Nagyon szerettem tanár lenni.

Roxmortsban volt a lakásunk, úgyhogy nem volt nagy távolság a Roxfort és a lakásunk között, ezért a családomat sem kellett elhanyagolnom, mivel nem az iskolában éltem.

Dracot néztem, amint a karjaiban tartja Lucyt. Nagyon édes volt, ahogy ringatta a kicsit karjaiban.

- Nagyon aranyosak vagytok! - nevettem a szoba ajtajából.

Draco megfordult és rám nézett.

Nem sokat változott az évek alatt. A haja továbbra is szőke volt, ugyan olyan hosszúságban, mint mikor még a Roxfortba jártunk, szemei még mindig szürkék voltak. Még mindig elvarázsolt, ennyi év után is, ha rá néztem.

- Mit vársz? - húzta fel a szemöldökét - Az én kislányom.

Odamentem Dracohoz és a babához. A babára néztem.

A kislány gyönyrű volt. A haja szőke volt, akár csak az apjáé, de a szeme az enyém volt.

- Olyan gyönyörű, akár csak az anyja! - mosolygott rám.

Felnéztem Dracora és én is elmosolyodtam.

Draco közel hajolt hozzám és megcsókolt.

Mitán elváltak ajkaink, Draco a babára nézett.

- Elaludt! - suttogta. Berakta a gyermeket a bölcsőjébe.

Furcsa volt Draco, mintha aggódott volna, vagy legalább is nyomasztotta volna valami.

- Valami baj van, Draco? - fürésztem a tekintetét.

Draco nagy nehezen levette a gyermekről a tekintetét, aztán rám nézett. Nem tévedtem. Baj volt.

- Spanyolországból szóltak, hogy látták Voldemortot a környéken többen is és néhány ember nyomtalanul eltűnt. - hajtotta le a fejét.

- Ez borzalmas! - lepődtem meg. Láttam, hogy még baj van - És mi van még?

Draco fájdamasan felsóhajtott.

- Rengeteg csatlóst állított maga mellé, azok után, hogy Féregfarkot, Luciust és még ki tudja hány halálfalót megölt a Minisztérium. Azon kívül... - Draco szünetetet tartott - azon kívül... tegnap szóltak, hogy már Londonban is látták. Dumbledore szólni fog még az este a Rend tagjainak és nyomozni fognak, de Voldemort nem hagyott maga után semmilyen kiinduló pontot.

- És most mit akartok tenni? - kérdeztem aggódva.

- Először is, még ma elmentek Lucyvel a Rendre. Ott biztonságban lesztek.

- Állj, állj, állj! Nem megyünk innen sehova! Se én, sem Lucy. Egyáltalán nem biztos, hogy Voldemort támadni akar! - állapítottam meg.

- Dumbledore biztos benne! - érvelt tovább Draco - Nem várom meg, amíg Voldemort bekopogtat a bejárati ajtón! Lupin eljön értetek. Biztonságban akarlak tudni titeket! Kérlek szépen, hogy csomagolj össze. Ha lehet minél gyorsabban. A Rendben biztonságban lesztek! Te is és Lucy is!

- Rendben! - adtam be a derekamat - És te hova fogsz menni?

- Én is veletek megyek, de én nem maradok ott. Dumbledore professzorral elmegyünk és utána nézünk, hogy valóban itt járt-e Voldemort az országban. - Draco félelmetesen diplomatikus volt.

*

Már a Főnix Rendjén voltam Lucyval.

Draco és még néhány férfi már elment Dumbledorerral.

Egész éjjel csak forgolódtam...

Másnap reggel Lucy sírására ébredtem. Megnyugtattam és az órámra néztem.

Fél kilenc volt. Felvettem a babát és lementünk az ebédlőbe. Lennt volt már Ginny is.

- Jajj! Add ide a keresztlányomat! - nyújtotta ki a kezét Ginny, a kicsi felé, amikor levittem.

Odaadtam a babát neki. Ginny aggódva nézett rám.

- Jól vagy, Hermione? - kérdezte aggódva - Mi a baj?

Sóhajtva leültem Ginny mellé.

- Aggódom Dracoért és Harryért. (a testvérem ért is aggódtam természetesen) - Az, hogy Dumbledore nem engedte, hogy mi is elmenjünk, azt mutatja, hogy valami nyomra akadtak csak nekünk nem akarják elmondani.

- Igen, valóban érdekes! - bólogatott Ginny - Nekem is feltűnt. Szerintem is ködös a dolog.

Pár másodperces szünet következett, amit Lucy gügyögése szakított félbe.

- Gyönyörű baba! - dícsérte Ginny, a kezében lévő bbát símogatva.

- Köszönöm szépen, a kiasszony sem panaszkodhat! - emeltem fel Lucy kezét és lengettem Ginny felé és a hangomat elvékonyítottam, mintha Lucy beszélne.

Mind a ketten felnevettünk.

Kattant halkan a zár az előtérben.

Lucyt odaadta Ginny és kimentünk az előtérbe, hogy megnézzük kik jönnek. Már Mrs. Wesley is kijött.

Dumbledore jött be a többi férfivel együtt. Mindannyian megviseltek és fáradtnak tűntek.

Draco és Harry is köztük volt. Draco odajött és megcsókota Lucy homlokát, majd az enyémet.

- Sziasztok! - köszönt.

- Szia! - köszöntem vissza.

- Hölgyeim, sajnálom de még egy kis ideig el kell rabolnom férjeiket! - emelte fel a kezét Dumbledore.

Harry is odajött köszönteni minket.

Többet nem tudtam beszélni a fiúkkal, ugyanis azonnal el is mentek Dumbledore professzorral a gyűlés terembe.

*

A szobánkban ringattam Lucyt, amikor Draco bejött délután.

- Csss! Alszik! - suttogtam.

Draco bólintott és halkan becsukta az ajtót.

Odajött hozzánk és megsimogatta a gyermek arcát, majd megpuszilt.

Beraktam a babát az ágyába és Dracohoz fordultam komolyan.

- Mi a helyzet? - kérdeztem.

- Erről akartam veled beszélni. - vallotta be, miközben leült az ágyra és én mellé ültem - Nem sok jó. Az éjjel ránk támadt egy csapat vámpír.

- Tessék? - hüledeztem. Annyira meglepődtem, hogy még fel is álltam. Draco is felállt velem szembe - Jól vagy? Nincs semmi bajod, ugye?!

- Nem, nem nincs! - nyugatott - De sajnos ezzel is bebizonyosult, hogy Voldemort az országban, ha nem a városban van.

- Mi következik ebből? - húztam össze a szemöldökömet.

- Dumbledore támadni akar.

- Támadni? - akadtam ki - Nem mondhatod komolyan! Háborút akar kezdeményezni? Ez őrültség!

- Egyszer el kellett jönnie ennek is! - erősködött Draco - Sokkal jobb, hogy mi kezdeményezünk.

- Mi? Hogy érted, hogy mi? - csak remélni tudtam, hogy nem az lesz a válasz, amire gondoltam.

- Én is megyek a háborúba! - vallotta be.

- Nem! - csóváltam a fejemet - Nem mehetsz el!

- El kell mennem, Hermione, értsd meg!

- Te érts meg engem! - vitatkoztam. Próbáltam halkan maradni Lucy miatt - Van egy lányod!

- Tudom! Éppen miatta megyek! Biztosítani akarom neki a nyugodtabb, biztonságosabb életet! - érvelt.

- És ha nem éled túl? - mérgelődtem - Akkor mit biztosítottál neki?

- Legalább tudom, hogy megpróbáltam! - mondta - És ha elbuknánk, akkor is tettem valamit!

- Draco, ez őrültség! - mondtam, de próbáltam higgadt maradni - Elmész! Most mondtad, hogy a vámpírok ismét Voldemort mellett állnak! Szinte esélyetek sincs!

Dracora néztem, de Ő állta a pillantásomat.

Nem bírtam tovább és elsírtam magamat. Draco magához húzott én pedig szorosan öleltem.

- Nem mehetsz el! - győzködtem erőtlenül, bár tudtam, hogy semmi értelme.

- Ígérd meg! - fogta meg a fejemet Draco, hogy a szemébe nézzek - Ígérd meg, hogy ha valami történne velem, akkor vigyázol Lucyre!

- Nem... nem fogsz meghalni! - győzködtem magamat zokogva.

- Ígérd meg! - kényszerített, hogy a szemeibe nézzek - Ígérd meg, hogy vigyázol a lányunkra és, hogy új életet fogsz kezdeni, ha meghalok! Új életet kell kezdened, ha nem leszek!

- Nem! - makacskodta még mindig zokogva - Nem kérhetsz erre!

- Ígérd meg! - erősködött Draco.

Szavak helyett csak a szemeimmel ígértem és az ölelésemmel.

Ginny, Mrs. Weasley, Lupin és én egész éjjel vártunk. Még Lucy ágyát is lehozta Lupin, az ebédlőbe hogy ne kelljen fel futni,ha esetleg sírna.

Két hét telt el Draco halála óta. Életem legnehezebb két hete volt. Mindenről Draco jutott eszembe. Gyakran úgy mentem be a Főnix Rend ebédlőjébe, hogy ott találom majd életerősen, Lucyvel a karjában.

Sohasem találtam már többé úgy.

Bozalmas volt elfogadni, hogy meghalt. Borzalmas volt tudnom, hogy amikor át akartam ölelni nem volt ott.

A halálát rosszul viseltem. Valamikor tömegre a másik pillanatban egyedüllétre vágytam. Sosem tudtam, hogy mit akarok.

Az egyetlen dolog, ami éltetett a kislányom volt. Amikor csak nem zokogtam és volt erőm megnézni az apjára hasonlító kislányt vele voltam.

Most viszont újabb nehézségek vártak rám. A Rend búcsút akart venni Dracotól örökre és egy búcsút tartottak a tiszteletére.

Dumbledore és közeli hozzátartozók beszédet tartottak róla. A legvégén én is sorra kerültem. Én is beszédet tartottam.

Éppen a színpad mögött voltam, amikor mondták, hogy az én beszédem következik. Letöröltem pár csepp könnyet az arcomról és kimentem a színpadra ahhol egy állvány volt (ahova a beszédet lehetett tartani -bár én nem írtam-) és rajta egy mikrofon.

Amikor odaértem lenéztem a színpadról, (amit a Rend ebédlőjében állítottak fel) és közönségre pillantottam. Mindenki fekete ruhába volt öltözve és mindenki el volt keseredve. Én is. De akkor is el ellett kezdenem a beszédet.

- Jó estét! - kezdtem - Először is köszönöm, hogy ilyen körülmények között búcsúzhatok el örökre a férjemtől. - nagyot sóhajtottam és folytattam - Nem volt soha titok rólam és Drcoról, hogy hat éven keresztül gyűlöltük egymást a Roxfortban. Akik esetleg nem jártak velünk,azoknak elmondom, hogy nem csak átlagos viszálykodások voltak köztünk. Amennyire csak lehetett, utáltuk egymást!

A közönség sorai között néhányan elnevették magukat. Még én is, aztán folytattam.

- Aztán minden megváltozott. Amikor végzősök voltunk. Eleinte az egész csak egy szeszélynek indult, aztán tessék, mi lett belőle?!

Ismét elnevettem magamat, ahogy a közönség is.

- Összeházasodtunk, saját lakásunk lett. Elkezdtük a közös jövőnket. Nem sokkal később megszületett a lányunk, Lucy. Emlékszem, a terhességem ideje alatt Draco minden mozdulatomat leste. Nem akarta, hogy bármi baja esen a babának, vagy nekem. És amikor megszületett...

Elképzeltem Draco mosolygós arcát, amikor megtudta, hogy megszületett a gyermeke egészségesen. Melegség fogott el.

- Draco nagyon boldog volt, amikor megszületett. Egy kicsit talán el is kényesztette! - mosolyogtam - A férjem minden vágya az volt, hogy kislánya legyen. Még beszélgetett is vele rendszeresen!

A közönség soraiban sokan (akárcsak én) meghatódtak.

- Amikor elmondta, hogy elmegy a csatába - itt már a könnyeimmel küszködtem - arra hivatkozott, hogy Lucynek szeretne sokkal jobb jövőt biztosítani. Biztonságosabbat. Nehéz volt elfogadni a döntését.

A hangom elcsuklott, aztán erőt vettem magamon és folytattam.

- Tőlem is nehezen búcsúzott el. És én nehezen fogadtam el, hogy búcsúzik. Mindig... - elcsuklott a hangom, ahogy a könnyeimmel küszködtem - mindig azt kérte tőlem, hogy erős egyek és neveljem fel, ha kell nélküle a gyermekünket. Azt akarta, hogy ha bár nehéz is lesz nekem, kezdjem újra az életemet, ha kell nélküle...