A kulcs valóban az volt, melynek a fiúk hitték: zsupszkulcs. Ahogy megérintették mindkettőjük megindult a Roxfort felé. Draco lehunyta szemét és felrémlettek előtte az emlékek, az, hogy milyen volt, mikor még diák volt, mennyit gonoszkodott Hermione-val és Harry-ékkel valamint maga a kastély, a park, a tó.
Cornelnak is eszébe jutott a roxfortos idő. Ő volt a szépfiú, a szívtipró, de neki csak egy lány tetszett. Felidézte az arcát: fekete haj, zöld szem…
Mindketten egy hideg kövön értek földet.
- Jól vagy, Draco? – szisszent fel a kreol fiú. – Én kicsit bevertem a karom, de túlélem.
Malfoy azonban nem törődött a landolással, lassan felállt és szája önkéntelenül kinyílt a csodálkozástól.
- Cornel, a kastélyban vagyunk! Sikerült! – nevetett boldogan.
Ekkor a hátuk mögül megszólalt Dumbledore.
- Gratulálok Nektek. – húzta végig öreg kezét a szakállán – Bevallom, voltak kétségeim afelől, hogy eljuttok idáig. Eddig mindösszesen két embernek sikerült rajtatok kívül. Tévedtem veletek kapcsolatban, de mivel itt vagytok, mára bizonyossá vált, hogy előérzeteim csaltak.
Draco hátrafordult. Az igazgatón kívül ott volt még Piton, McGalagony, Potter, Ron Weasley és néhány, a fiú számára ismeretlen varázsló. Hátrébb álltak azok a fiatalabb diákforma lányok és fiúk, akik vagy idejutottak, vagy idehozták őket.
- Üdv mindenkinek. Apám ideszólt, hogy jövök. Vagy nem? – vetette oda a szőke Dumbledorenak.
- Nos, Draco, én nem hallottam róla. – mosolygott az öreg varázsló. – De még, ha meg is tette volna sem biztos, hogy eljutottál volna ide.
- Ezt meg hogy értsem? – vágott értetlen képet Malfoy.
- Ide kizárólag azok juthattak be, akik kiállták azt a rengeteg védőbűbájt, nevezzük próbáknak, amik elé állítottam őket. Hogy őszinte legyek, nem is volt az rengeteg, de annál hatásosabb. Mindenkinek a gyenge pontját veszik célba a próbák, így volt ez mindkettőtöknél. A vonatra már csak azok juthattak el, akik alkalmasak voltak. – kacsintott most Xilei-re az öreg.
A fiú arcán halvány derű jelent meg, tudta mire gondolt Dumbledore. Ő gyalog indult el a Roxforba. Mindenki másképp képzelte el az odavezető utat. Draco buszra szállt, Xilei gyalogolt. Az út menti hotelt akkor találták meg, mikor megértek a próbára. De, ne feledjétek, nem csak egy próba van, hiszen lehetősége mindenkinek van változni…
- Igazgató úr. – nyújtotta a kezét Cornel. – Örülök, hogy újra látom. És a többieket is. – mosolygott.
Ekkor egy lány sikítása hallatszott a távolból. Barna haja lobogott, ahogy futott feléjük.
- Uramisten! Hát, te itt?! – és szenvedélyesen átölelte a fiút.
- Cintia, kérlek… - és eltolta magától. A lány egy volt az egykori rajongói közül. – Fáradt vagyok. Hol lesz a szobánk? – fordult újra az igazgató felé.
- Mindannyiunknak külön szobánk van, mivel nincs helyhiány. – mondta szomorúan az igazgató.
Piton és Draco ekkor pillantott először egymásra. Malfoy biccentett egyet, a tanár szintén. Már első pillanattól rokonszenvesek voltak egymásnak és igen érdekes szituáció volt ez a mai. Draco szobája tágas volt és egyenesen a tóra nézett. Odasétált az ablakhoz és nagyot sóhajtott. Szürkéskék szemében nyoma sem volt a szokásos gúnyos fénynek, egyszerűen szomorúan csillogott.
Hirtelen kopogást hallott.
- Gyere be. – kiáltotta, biztos volt benne, hogy Cornel az.
Tévedett. Az ajtóban Harry állt.
- Hát, itt kell találkoznunk, Malfoy. Jól nézel ki. – nézett végig a másik fiún, de hangja nem azt tükrözte, amit mondott.
- Potter… észre se vettelek titeket. Te se panaszkodhatsz. – vette elő Draco a legálszentebb nézését, majd hátba veregette Harryt.
- El a kezekkel, Malfoy. – mondta sötéten. – Gondoltam benézek.
A volt mardekáros tudta, hogy nem erről van szó, de félretéve minden negatív érzését, feltette a kérdést, ami már azóta nyomta a szívét, mióta maga alatt érezte volt iskolája kőpadlóját.
- Potter. Hermione-val mi van? – próbálta közömbösen feltenni a kérdést.
Harry lenézően nézett rá, legszívesebben pofon vágta volna a szőke fiút.
- Még ezt sem tudod, mi? Voldemortot biztos többet látogattad, mint őt…
- Miről beszélsz? – rázta meg a fejét Draco.
- Hermione börtönben volt, aztán a Szent Mungóban.
- Nem… - üvöltött Malfoy, majd akkorát ütött az asztalra, hogy az majdnem kettétört. Szeméből előtört egy könnycsepp, amit hiába próbált, nem sikerült visszatartania. Végiggördült hófehér arcán, a száján. Letörölte, majd Harryre nézett.
- Mondj el mindent, amit tudsz. – kérte egykori ellenségét. – Te tudtál róla, hogy együtt voltunk Hermione-val. Hetedikben. Nem tettél ellene. Annyival tartozol, hogy elmondd.
- Semmivel nem tartozom neked, halálfaló. – nézett bele Dracora Harry és szemében olyan gyűlölet égett, melyet soha nem látott azelőtt a fiú.
- Húzz el innen, Potter. – üvöltötte most Malfoy, majd becsapta az ajtót. Arcizmai pattanásig feszültek, karján az izmok kidomborodtak, majd erős ökle ütni kezdte a falat, addig míg a vére, melyre oly sokáig büszke volt, folyni nem kezdett…
Eddig sem teltek jól a fiú éjszakái, de a mai különösen rossz volt. Újra és újra felrémlett előtte szerelme arca, az új arca. Arra is rájött, hogy találkoztak a kórházban.
Egy bagoly repült Hermione ideiglenes lakhelyének ablakába. A sok monoton, egyforma nap után végre történt valami… A lány idegesen bontotta ki a levelet, melyben a következő állt:

Drága Hermione!

Remélem jól vagy és már kiengedtek a kórházból… Tudnod kell valamit. Draco a Roxfortban van. Gyűlölöm őt, mindenkinél jobban, de tudom, te nem. Nem lehet könnyű, de be kell fejezned ezt az életet, amibe belemenekültél. Ron és én segítünk. Gyere vissza a Roxfortba!

Harry

A lány szíve olyan hevesen vert, hogy menten le kellett ülnie az ágyra. „Draco a Roxfortban.” „Sikerült neki. Egy halálfaló fiának… Én soha nem jutnék el oda…” – gondolt bele. Lehunyta szemét és elképzelte szerelmét. Hetedikesek voltak. Draco se ment haza karácsonykor és ő sem. Ő az ablakból nézte a fiút, akkor még az ”ellenségeként”, de valójában akkor tudatosult benne, hogy Malfoyból férfi kezd válni. Ahogy állt a hópelyhek között, arcát pirosra csípte a hideg, ennek ellenére jóképű volt. Ahogy tovább gondolta mindezt rájött, hogy mennyire szívesen visszamenne volt iskolájába, az ódon kastély falai közé és legfőképp, azért mert: harcolni szeretne a jó oldalon és találkozni szeretne végre Vele…
Az éjjel furcsát álmodott. Egy szállodában volt, a 106-os szobában jutott számára hely, melyben volt egy kép, melyen egy fekete hajú és szemű, feltűnően jóképű fiú mosolygott. Ez a mosoly még Hermione-t is megfogta, volt benne valami utánozhatatlan.
- Tetszik? – jött be karba tett kézzel egy lány.
- Nekem senki nem tetszik. Nincs szívem. – hangzott a hideg válasz Hermione-tól.
- Helyes. A nevem Amidala Smith… És a tiéd?
- Hermione Granger. Biztos rossz szobába jöttem, ne haragudj.
- Jó helyen jársz. A szálloda tele van, de neked még jutott itt egy hely.
- Régóta vagy itt? – kérdezte Mione.
- Két-három napja. Egy sráccal érkeztem, de ő eljutott Oda.
- A Roxfortba?
- Igen. Ő sem volt egy utolsó pasi…Ha láttad volna… Szép, ívelt száj, szőke haj, kék szem. De hát ellenállt, tudod, hogy van ez… Szerelmes, vagy mi. – mosolygott Amidala.
Hermione visszamosolygott rá, nem is gondolt rá, hogy az a fiú Draco lehetett. Ekkor viszont Amidala arcvonásai kezdtek torzulni, majd törölgetni kezdte a szemét.
- Mi a baj? – kérdezte Hermione.
- Ma már nem tenném meg. Ha az én Cornelom kihasználna egy ilyen helyzetet, megszakadna a szívem, de én… mindig is ilyen voltam, azt szerettem, ha kívánnak a férfiak. – fakadt ki Amidala. – Ma már nem tenném.
- Ha Draconak ajánlatot tenne valaki, kitépném az összes haját, pedig azt se tudom, szeret-e még.
Amidala csodálkozva nézett Hermione-re és lassan megismételte a nevet.
- Draco. Draco Malfoy…