- Apa … - suttogta Draco félelemmel a hangjában – Te… hogy kerülsz ide? – és ahogyan Lucius parancsolta, azonnal elengedte a lányt és odalépett elé – Sajnálom, hogy megütöttelek, hogy a számra vettelek…! – nyögte térden állva Draco.
Hermione nem hitt a fülének. Bár erőtlen volt még a teste, nem ijedt meg, és szerelme mellé lépett.
- Mit jelentsen ez Lucius Malfoy? – üvöltötte a lány. – Azonnal fejezze be, maga ŐRÜLT…nem teheti meg a saját fiával…ezt nem… - és szeméből potyogni kezdtek a könnyek – Ez még szörnyűbb, mint a halálos átok….a crucio.
A halálfaló arcán kéjes félmosoly jelent meg, erre az a néhány idegesítően ugráló ránc emlékeztetett a szája szélén, melyet Hermione úgy szeretett Dracoban, de ebben az emberben annál jobban gyűlölt.
- Ni csak, ki beszél itt nekem őrültségről és kegyetlenségről? Tudodkivel már fontolgatjuk, hogy beveszünk az elit csapatba, így elintézni egyszerre két varázslót, ahogy te tetted… - válaszolt Lucius.
Draco hirtelen a gyomrához kapott és öklendezni kezdett, majd fejéből újra ömleni kezdett a vér, ahogyan aznap este, mikor a korházba jött.
- Legalább megtanulod, hogy többé nem ütöd meg az apádat. – nevetett a látványon az apa, de egyszerre valami megváltozott. Szívét olyan hidegség töltötte el, hogy úgy érezte, belehal, nincs értelme semminek. Mintha a dementorok jöttek volna el érte… De nem. Hermione-t látta a következő pillanatban, amint őt átkozza vagy ki tudja mit csinál vele. Nem akart mást, csak, hogy kiszabaduljon ebből az érzésből, de a legszörnyűbb az volt, hogy nem tudott ellene tenni. Egyre inkább behálózta az érzés, már kétségbeesetten kiáltozott, mikor a lány befejezte.
- Maga meg azt tanulja meg, hogy többé nem bántja Dracot – nézett farkasszemet a halálfalóval, aki még ebben a pillanatban is remegett az előbbi érzéstől.
Hermione elszámította magát, ugyanis Malfoy gyorsabban visszatért a valóságba, mint gondolta volna és elvitte Dracot, aki önkívületi állapotából egyszer kitört és megtörten a lányra nézett.
- Légy boldog Ronnal! – csak ennyit tudott mondani.
Bár ne mondta volna, Hermione szíve tán még fagyosabb lett, mint Luciusé volt. „Hogy mondhatott ilyet?” A lány elhatározta, hogy megmenti szerelmét, bármi áron.
- Igya meg, kisasszony. - kérte meg a nővérke Hermione-t a szokásos módon a gyógybájital elfogyasztására. Ahogy lenyelte az utolsó kortyot, agyában kavarogni kezdtek az információk és hirtelen nem jutott eszébe semmi, még a neve sem. Aztán visszaállt a rend. Legalább is úgy gondolta.
A nővérke küldött egy baglyot a Malfoy-kúriába, egy rövid üzenettel:

„Kitöröltem, mindent. A múlt hétből semmire sem emlékszik.”

Lucius elégedetten morzsolgatta a pergament, miközben fiára pillantott. Draco egy zongoránál ült és kábultan nézett maga elé. Valószínűleg, fogalma sem volt semmiről, ami ezzel a világgal kapcsolatos.
- Játsszál valami szépet, fiam. – és Draco belekezdett a szomorú játékba, és csak ütötte a billentyűket…Aztán egyszer csak elsötétült előtte a világ és teste úgy dőlt le a székről, mint egy élettelen zsák.
Lucius úgy látta, nagyon megütötte magát a fiú. Gyorsan odalépett hozzá és felemelte a fejét. A látvány nem volt túl szép. A seb újra kinyílt és Draco orrából is szivárgott a vér.
- Apa… ments meg …. kérlek – lehelte a szavakat.
Az idősebb Malfoy újabb mosolyra húzta száját, de ekkor…újra kezdte hatalmába keríteni valami borzalmas dolog.
- Mit tettem veled, egyetlen fiam? – üvöltött a fájdalomtól a szívében a halálfaló. Kezdett rájönni, mi ez az érzés. Ez nem annak a kis boszorkánynak a műve, ez az a fájdalom, amit egy valaki tud csak érezni: egy apa, aki kínozza gyermekét, aki a halál szélére sodorta gyermekét. Igen, rájött, ez azaz érzés. Soha, senkit nem szeretett, de a fiát…talán igen. Azt a fiút, aki most miatta félholtan fekszik előtte és ő, semmit nem tett eddig a megmentéséért, sőt. Hermione csak felfokozta benne ezt, mikor meglátta az első jeleket rajta, ott a korházban. Lassan, kezdett tisztulni előtte a kép.
Mikor Draco felébredt már egy idegen szobában volt. Még soha nem látta, biztos volt benne, hogy nem otthon van. De, tévedett. Ez a Malfoy-kúria egyetlen olyan része volt, ami a fiú előtt rejtve maradt mindezidáig. Miközben ezen gondolkozott, rájött, hogy valami megváltozott: már nem is kába és mindenre pontosan emlékszik. „Megütöttem apát, aztán ő felhozott ide engem. Biztos így történt…”
Még sokáig feküdt az ágyban, mikor egyszer csak ott termett előtte Lucius.
- Jó reggelt, Draco. Ugye, nem álmodtál semmi rosszat? – kérdezte ártatlanul fiát.
- Megütöttelek. Másra nem emlékszem.
- Felejtsük el. Úgy látom jól vagy. Ma eljössz velem az Abszol Útra. Itt az ideje, hogy bemutassalak valakinek… - mosolygott a férfi.
- Biztos ez a legmegfelelőbb pillanat erre? – szisszent fel a fájdalomtól Draco.
- Tökéletesen biztos vagyok benne, ne ellenkezz. – mondta ki a végszót a halálfaló.
Draco nem tudhatta, de több mint 2 hétig ápolták, mire ilyen állapotba került. Ahogy öltözködött, testén még észrevette a kínzás nyomait, melyre konkrétan nem emlékezett, honnan szerezte. „Mi történhetett?- tűnődött el” De mivel, újra gyengének érezte magát ahhoz, hogy szembeszálljon apjával, felhúzta magára az elegáns ruhákat, haját gondosan hátracopfozta, majd megnézte magát a tükörben. Nem tetszett neki a látvány. Fekete volt szinte az egész öltözéke, haja ugyanolyan volt, mint apjáé, annyi különbséggel, hogy egy begyógyult seb volt a feje hátsó részén. Egyre jobban kezdte izgatni, honnan szerezte a sebesüléseket…
- Indulhatunk fiam? – jött be szintén nagyon elegánsan Lucius.