Voldemort valódi visszatérése már, több mint egy éve történt. Azóta a Varázslóvilágban állandó zavargások voltak és szomorúság uralkodott. A három barát már több mint öt éve elhagyta a Roxfortot…
Egy fiatal lány a Szent Mungo korház falai közt ünnepelte a karácsonyt. A kórteremben egyedül volt, kint zuhogott az eső. Ahogy kinézett az ablakon, az üvegen keresztül meglátta fáradt, beesett arcát és üres tekintetét. Nem tudta mióta ilyen, vagy, hogy mikor vált ezzé, de abban biztos volt, hogy nincs rendben az élete. Lassan leült az ágyra és elővett egy fényképet. Harry és Ron integetett vissza róla, boldogan és fiatalon. Aztán előkerült egy levél és egy gyűrű is. A lány elnézte a szerény ékszert és visszagondolt arra a napra, amikor Ron megkérte a kezét és ő nemet mondott. Azóta nem látták egymást. Annak is már, több mint két éve.
Híreket igaz kapott Harry-ről, sőt, néha váltottak néhány baglyot, de személyesen már nagyon régen nem találkoztak.
„Itt az ideje, hogy megírjam neki…” – határozta el magát.
Elővett egy pennát, majd lassan írni kezdett.

Kedves Harry!

Remélem jól vagy. Ne haragudj, hogy idáig nem írtam, de féltem attól, hogy ha bevallom, amit most fogok, végleg megszakítod velem a kapcsolatot. Miután Ron-nak nemet mondtam, nem tudtam hová menni, egyedül voltam, féltem, munkám sem volt, tudod jól. Mindezek mellett elvesztettem a két legjobb barátomat. Beletörődtem. Hazudtam a franciaországi Aurorképzővel kapcsolatban. A szüleim halála után aztán végleg összeomlottam. Egy londoni kocsmában akadt csak számomra hely és mivel kellett a pénz, nem válogattam. Minden nap porig alázott a sok részeg varázsló és el kellett viselnem a rám tett megjegyzéseiket. Egy napon hazafele menet találkoztam két törzsvendégünkkel és ekkor történt meg a baj. Nem tudtam mit tenni, kimondtam azt a szót, amely egy fehér varázsló szájából soha nem hangozhat el… Börtönbe kerültem, most azonban a Szent Mungoban vagyok, mivel a bíróság önvédelmet állapított meg és időközben megbetegedtem. Minden nap szeretettel gondolok Rátok…!

Hermione

Mivel rettentő kimerültnek érezte magát, úgy gondolta, inkább holnap küldi csak el a levelet. Lassan lecsukta a szemét, de az eső úgy dobogott az ablakpárkányon, hogy nem bírt tőle elaludni, és ahogy sodródott bele az éjszakába újra és újra felrémlettek előtte az emlékek. Egyik percben fázott, a másikban melege volt, csak forgolódott. Újra érezte a bilincselő kezeket karján és azt, ahogy végigsimítják testét. Visszacsengtek a megalázó szavak, újra érezte az ütést, aztán lassan minden elhalkult… és belőle ez lett. Visszanyúlt a fiókba a levélért, gondolta, kiegészíti még valamivel, de a helyett egy kemény tárgy akadt a kezébe. Egy medál, ráfűzve egy vékony nyakláncra.
- Draco… – suttogta halkan, majd a szívéhez szorította az apró tárgyat. Ő volt az egyetlen szép emlék, ami töretlenül és tisztán élt a lelkében. Nem tudta mi van Vele, él-e még, de valahol érezte, hogy igen.
Honnan is tudhatta volna? Biztos volt benne, hogy egykori szerelméből halálfaló lett és most valahol Voldemort csatlósai között múlatja az idejét. Nem volt igaza.
Draco Malfoy szintén egyedül töltötte a karácsonyt. Apja megint elment „szórakozni”. A fiú csak ezekben az órákban érezte magát embernek, hisz Lucius folyamatosan kínozta, mindenáron halálfalót akart faragni belőle. Hiába volt annyira nagy szája az iskolában, nem volt képes kioltani egy ember életét sem. Modora nem változott, de belül soha nem volt igazán olyan gonosz, hogy halálfaló legyen.
Édesanyja, akit rajongásig szeretett egy éve halt meg. Az ifjú sejtette, hogy az apja keze lehetett a dologban, mivel a halál okát mérgezésnek állapították meg. Ennek ellenére, gyáva volt a szemébe mondani, hogy mit gondol róla, amióta csak él. Igazán sose szerette őt, a Roxfortban is csak eljátszotta a boldog fiút, aki büszke az apjára. Valójában amióta csak az eszét tudta, az otthon számára egy börtönt jelentett, gyűlölte a Malfoy-kúriát. Narcissa halála óta ez az érzés elviselhetetlenné fokozódott számára.
Bár már éjfél is elmúlt, Draco úgy érezte fel kell kelnie az ágyából. Levegőt akart szívni, érezni akarta az éjszaka szabadságát. Ahogy kilépett az ajtón az apjával találta szembe magát, aki épp egy idegen nőt hozott fel hozzájuk.
- Menjél lefeküdni, fiam. Ne kelljen kétszer mondanom! – mondta kimérten Lucius.
Draco végigmérte a nőt. Sovány, fekete hajú boszorkány volt, nem igazán úri kinézettel, de a fiú tudta, hogy hol szedte össze az apja. Hányszor volt már ilyen…
Nyelt egyet, ökle ösztönösen összeszorult, tekintete állta a híres Malfoy-szempárt… „Milyen kegyetlen, lenéző, lélektelen szem.” – gondolta magában. – „Nekem is ilyen van.” Szó nélkül felrohant a szobájába, szembeállt a tükörrel és kétségbeesetten nézte önmagát. Utálta ezt a kísérteties hasonlóságot önmaga és az apja között. De a szemük most egyáltalán nem hasonlított.
A szín passzolt, a forma is, de amit mögötte látott, más volt. „Én nem vagyok, olyan mint Ő!!!”
Legszívesebben, kidobta volna azt az utolsó nőt, aki lent szórakoztatta Luciust, de nem mert tenni semmit. Pedig már ezerszer eljátszott a gondolattal… Miért ne tehetné meg? „Mert gyáva vagy!” - súgta egy belső hang. „Akkor is az voltál, amikor hagytad elmenni Hermione-t.” Gondolataiban szerelme boldog, belevaló, mégis érzékeny lányként élt. Nem tudta, mi történt vele, hisz apja megtiltott mindenféle kapcsolatot Roxfortos társaival. Természetesen, ez nem állíthatta volna meg őket, de Hermione egy idő után különös levelet küldött neki. „Ron feleségül akar venni a történtek után is…” És Draco hagyta elmenni… meg akarta adni a lehetőséget, hogy legalább szerelmének normális élete legyen. Ezzel nyugtatta önmagát. Valójában tudta, hogy nem küzdött eléggé érte. Hiszen a szerelem nem táplálkozhat beletörődésből… „Vajon gondol még rám?” E kérdés motoszkált a fejében és hiába próbálta másra terelni a gondolatait, újra és újra eszébe jutott a lány, az a gyönyörű mosoly és az a szerelmes szempár. Nem tudta elfogadni, hogy csak pár óra jutott nekik. Akkor még, öt éve azt hitte, hogy csak fellángolás, amit érez, de azóta nem telt el úgy nap, hogy ne gondolt volna Rá. Csak ez tartotta életben.
- Hol vagy most? – kérdezte halkan a semmibe suttogva. Tudta, hogy nem várhat választ senkitől.
Harry remegő kézzel fogott egy darab papírt. Úgy érezte, azonnal le kell ülnie, mert menten elájul.
„Uramisten!” – csak ennyit érzett. Aztán többet. Lelkiismeret-furdalás gyötörte. „Megmenthettem volna” – gondolta magában, bár valószínűleg, megint csak a hős-vér tört fel benne. Az egykor szemüveges, vézna fiú férfivé alakult. Szép férfivé. Bátorsága töretlen volt, de most életében először rettegés fogta el. Belegondolt, hogy hogyan tudna ezután Hermione szemébe nézni. Egykor ő volt a legfontosabb ember az életében és így cserbenhagyta egy futó kaland miatt… Azonnal pennát ragadott és visszaírt.

„Drága Hermione!

Hogyan is kezdhetném el ezt a levelet? Nagyon sajnálom, ami veled történt, ha tudtam volna… Ha kértél volna, azonnal segítek, bármiben. Ezentúl minden másképp lesz. Nemsokára meglátogatlak a Kórházban. Addig is vigyázz magadra!

Harry”

Nem telt el sok idő és a fiú valóban bement Hermionéhoz.
„Valaki kopog” – nyugtázta magában a lány, de úgy hitte, hogy ez csak a fantáziájának szüleménye. Tévedett. Az ajtón egy magas, izmos, hosszú barna hajú fiú lépett be, nagyon elegánsan felöltözve.
- Szia Harry! – üdvözölte régi barátját s megállapította, hogy nagyon megváltozott.
- Hermione….annyira örülök, hogy látlak! – és odalépett a lányhoz, majd szorosan átölelte.
Nagyon régen érzett már valódi szeretet. Az ölelésből csak percekkel később bontakoztak ki. Ezután megbeszélték az elmúlt idő minden részletét, kivéve egy valamit. Hermione félénken kérdezett rá a dologra, de meg kellett tudnia. Hónapok óta csak ez foglalkoztatta igazán.
- Harcoltál már Dracoval? – kérdezte alig hallhatóan.
Harry összeszűkített szemmel nézett rá.
- Hát nem tudod? - kérdezte csodálkozva. – Malfoy nem mutatkozik sehol az anyja halála óta. Draco NEM LETT HALÁLFALÓ!
A lánynak a lélegzete is elakadt e mondat hallatán. Agya szüntelenül zakatolt. Ha nem lett halálfaló, akkor vajon mit csinál?
- Mi? Uramisten! Én azt hittem… - mondta volna tovább, de Harry közbevágott.
- ROSSZUL!!! – kiáltott rá a férfi, de maga sem tudta, miért lett ilyen ingerült. Ahogy végignézett a lányon, már nem egykori barátját látta benne, hanem egy másik személyiséget, egy megtört külső mögött. Az, hogy még tőle akar információkat kiszedni Malfoy-ról, arról az emberről, akinek az apja nap, mint nap több embert megöl… több volt a soknál. Nem akarta bevallani, de az is zavarta, amit elmondott neki a lány. „Ha valaki képes kimondani a legszörnyűbb átkot, annak nem tiszta a szíve.” – súgta egy hang Harrynek. „Ha segítettél volna neki, most ugyanaz a Hermione lenne!” – gondolt bele saját felelősségébe.
A lány megrökönyödve nézett rá. Nem tudta, mi történt a fiúval, miért kiabált rá, de sejtette, hogy még mindig neheztel rá Draco miatt. „Legalább megtudtam.” – és szívét olyan melegség öntötte el, amit mostanában soha nem érzett. Éppen ezért derűsen folytatta a beszélgetést, mintha észre sem vette volna a felemelt hangot.
- Viszlát Harry! Remélem hamarosan látjuk egymást! – mosolygott a fiúra búcsúzóul.
Harry megállapította, hogy, bár halvány volt ez a gesztus, mégis emlékeztette egykori iskolatársára. Hazafelé menet azon gondolkozott, hogy megmondja-e Ronnak a látogatást. Úgy döntött, hogy szól neki a dologról, de a Draco-s részt kifelejti belőle…
Egy hét telt el a látogatás óta és Hermione még mindig a kórházban volt, természetesen egyedül. Sokat gondolt arra az egy mondatra, hogy „Draco nem lett halálfaló!” Miután megismerte őt, érezte, hogy a fiúban van némi emberség. Ha nem is sok, de van. Ennek ellenére, nem nézte volna ki belőle, hogy ellenszegül a híres halálfaló akaratának, Lucius Malfoynak. „Hisz akkor is gyáva volt, amikor kettőnkért kellett volna küzdeni.” – gondolt vissza azokra a fájdalmas sorokra Draco utolsó leveléből. Inkább elviselte volna, hogy hozzámegy Ronhoz, de azt már nem bírta megtenni, hogy megmondja az apjának az igazat és elköltözzön. „Nem akart küzdeni értem, nem szeretett eléggé.” – gondolta szomorúan a lány. „Gyáva vagy, kedvesem!” De a tény, hogy nem lett mégse halálfaló, ellent mondott utolsó gondolatának. Ha tudta volna, hogy a fiú miket él át nap mint nap… talán soha nem gondolt volna ilyet.
Újra egy hosszú éjszaka következett Draco Malfoy számára. Apja újabb nőt hozott a házba, és megtette, amit eddig sose: felvitte Narcissával egykor közös szobájukba.
A fiú föl-alá járkált a szobájában, öklét összeszorította, karján felduzzadtak az erek. Szeme vérben forgott, annyira dühös volt. Ivott is már, elég sokat, és úgy érezte, ezt már nem engedheti meg. Lerohant a lépcsőn és egyenesen a hálószobába rontott. Az ajtó még csak zárva sem volt. Amit akkor látott, mikor belépett, még jobban feldühítette. Apja is és a boszorkány is már félmeztelenül feküdtek az ágyban, az édesanyja ágyában.
Lucius megdöbbenten nézett fiára, de nem kellett sok, ahhoz, hogy észbe kapjon. Ott termett előtte és már vette volna elő pálcáját, ami a nadrágzsebében volt. De a nadrágja nem volt rajta.
- Sakk-matt. – ordította a fiú. – Kotródj el az anyám szobájából!!!
Minden egyes mondattal, amit az apja fejéhez vágott, leesett egy-egy súlyos kő a szívéről… Nem akarta bántani Luciust, annak ellenére, hogy tudta, hogy nincs nála a pálca.
- Hogy képzeled, hogy így megszégyeníted az emlékét?! Minden héten más nőt hozol, elviselem! Felmegyek a szobámba, mert azt mondod! Jó, megteszem! De azt már nem hagyom, hogy ezt tedd, érted?! – üvöltötte.
A következő, amit érzett egy nagyon erős fájdalom volt. Kemény, vizes talajt érzett maga alatt. Az utcán feküdt és vérzett feje. Igaz, gyengén, de vérzett. „Apa megütött. És kidobott.” – gondolta végig a legvalószínűbbnek tűnő megoldást. Kezét a sebhez szorította. Körülnézett, de nem látott semmi ismerőset. Biztos volt benne, hogy nagyon távol van a Malfoy-kúriától, de, hogy mennyire, arról elképzelése sem volt. ”Hol vagyok?” – ötlött föl benne a kérdés. Szemét résnyire kellett zárnia, mert hirtelen belevilágított szemébe valami. Egy jármű. Nagy. „Egy busz?” A válaszra nem kellett sokáig várnia, mert azonnal kinyílt előtte az ajtó és egy sovány fiú elkezdett hadarni egy mondatot:
- Üdvözlöm a Kóbor Grimmbuszon, az útfélen rekedt mágusok és boszorkányok járatán. A nevem Stan, Stan Champeigne, én leszek ma este az uraság kalauza. – olvasta egy papírról a szöveget. „Valószínűleg ezt az egy mondatot kellett volna megtanulnia az utóbbi pár évben, de nem olyannak tűnt, mint egy ….Granger.” „Ez a hasonlat tetszik.” – mosolygott magában.
- Nem vagy egy Granger. – mondta ki hangosan is, majd nevetni kezdett.
A kalauz egészen primitíven nézett rá.
- Mi ilyen mulatságos, barátocskám? – kérdezte a fiú.
Malfoy vére fellázadt erre a hangnemre.
- Nem vagyok a barátod, ezt jól jegyezd meg. – és vágott egy gúnyos félmosolyt. A nevem Malfoy, Draco Malfoy. Hol vagyunk? – próbált információhoz jutni a hollétéről.
A buszos nem vette észre a vele szembeni igen erős ellenszenvet és jókedvűen válaszolt.
- Szállj föl, haver és elviszünk akárhova. Nem hallottam még a Malfoyokról. - vetette oda.
A volt mardekáros kezdte elveszíteni minden türelmét, és nagyon rosszul érintette, hogy ez az utolsó senki azt sem tudja, hogy ki ő. „Lehet, hogy jobb is…” Hisz, ha tudnák, hogy az apja Voldemort egyik legfőbb embere, talán még ez a Stan se állna vele szóba. De a kalauz tovább ment.
- Végül is, megérthetsz, annyi ágról szakadtat veszünk fel nap, mint nap… Malfoy vagy Smith… olyan egyformák. – magyarázta.
Eközben Draco szürkéskék szeme egyre jobban elsötétült és előjött benne a büszkeség.
- Lucius Malfoy, a híres halálfaló, Tudodki legjobb cimborája, csatlósa, BARÁTja. Ő az én apám!!! Így sem rémlik? – ordította teljes tüdőből.
Stan összerezzent a félelemtől. Igen, ez elég világos beszéd volt, ahhoz, hogy felfogja: ő épp ágról szakadtnak nevezte a leghíresebb halálfaló fiát. Már lejátszódott előtte a további sorsa. Draco élvezte ezt a vívódást, de sebe egyre jobban vérzett és a fájdalom sem csillapodott, ezért hozzátette a jelenlegi helyzetének tényeit.
- De most nincs itt és többet nem is lesz velem.
A kalauz ezután feltűnően csendes és visszafogott lett, bár látszott, hogy nehezére esik nem megszólalni. Természetéből fakadóan faragatlannak, szórakozottnak, szókimondónak tűnt. Draco elnézte a vonásait, megállapította, hogy nem lehet több 20 évesnél. Ő ebben a korban még azt sem tudta, hogy mi az a munka. ”Nem mintha most tudnám…” – mélázott el.
- Hova is megyünk, uraság? – kérdezte halkan Stan.
Malfoy nevetett egyet – kissé erőltetetten - majd próbálta volna oldalra fordítania a fejét, de szörnyen fájt neki.
- Én ezzel nem megyek sehova se! – mondta nyomatékosan.
Meg is bánta azonnal, mivel olyan fájdalom hasított a sebbe, hogy le kellett ülnie az útpadkára.
- Esetleg a Szent Mungóba? Itt van a közelben. – tette hozzá gyorsan a kalauz.
Draco, bár nehezen, de felszállt a buszra. Érdekes élmény volt számára az utazás.
- Képzeld, egyszer a híres Harry Potter is az utasunk volt, ugye Earnie? Jól összehaverkodtunk vele. – próbálta oldani a hangulatot a kalauz.
Malfoynak már csak ez hiányzott… még itt is, az utolsó legszakadtabb buszon is a hős Potterről beszélnek. Fél éve apján kívül mással nem is kommunikált és most ezt kell hallgatnia.
Már épp nyitotta volna egy jó csípős válaszra a száját, mikor Stan folytatta.
- Meg emlékszel, Earnie, azt a szegény boszorkányt is elvittük egyszer, aki börtönbe került? Nagy botrány volt, mi? – próbálta bevonni a beszélgetésbe Malfoyt, aki nem igazán tudott semmiről, ami az utóbbi időben történt.
- Igen, persze, aki börtönbe került. – válaszolt egykedvűen.
- Ja, a Granger kislány. Egész szép nő lett belőle, bár ki tudja azóta hol van. Talán még a börtönben.
Malfoyon végigszaladt egy rendkívül hideg érzés, és úgy érezte, mintha áramot vezettek volna belé. Jól hallotta? Az ő Hermione-jéről van szó?
- Hermione Granger? – lökte oda az ablakhoz a kalauzt. Válaszoljál már, te… !
- Nyugalom. Igen, Hermione volt a neve…
Draconak olyan hevesen vert a szíve, hogy úgy érezte, le kell ülnie, különben elájul.
- Az nem lehet. Hazudsz! Ő nem tehetett olyan dolgot, amiért börtön jár!
- Pedig barátom, elhurcolták az Azkabanba, de a tárgyalása után elengedték. Önvédelmet állapítottak meg. – magyarázta Stan.
- Önvédelem? Kimondta a halálos átkot? – hitetlenkedett Draco.
- Ki. Írták róla, hogy rendkívül dekoratív és okos lány volt. Most azonban árnyéka önmagának. Egy kocsmában talált csak munkát a Roxfortos idők után. Tudod, ezekben az időkben, hiába az iskola…nem szívesen vesznek fel új embert. Aztán egyik éjszaka két férfi megtámadta. Azt írták az újságok, hogy egyikük lefogta, a másik a ruháit akarta leszaggatni, de a lány kiszabadult valahogy a szorító kezekből és gondolkodás nélkül kimondta a szavakat. Sokkot kapott. A két férfit már régóta keresték, több nővel is megtették már ezt és egyikük még annak idején halálfaló volt. Szóval, alapból dementorok vártak rájuk, de a csaj előbb végzett velük… Izgi story, mi?
Draco nem tudott megszólalni se, csak rázta a fejét és meredt maga elé.
- Nem… nem… Ez nem lehet igaz!!! A két kezemmel nyúztam volna meg őket élve, ha Hermione nem tette volna meg. És még őt vitték az Azkabanba? Milyen világban élünk? Mikor a halálfalók szórakozásból megölnek naponta több tucat embert? – gondolkodott hangosan a fiú.
Az út további részében nem szólt hozzá senkihez. Mikor megérkezett a kórházhoz, el se köszönt. Nem észlelte a külvilágot. „Vajon miért nem ment Harryékkel aurornak? Minden képessége meg volt hozzá.” Draco lecsukta a szemét, és remegett a dühtől. „Ha vele maradtam volna, nem történt volna meg…” Magát hibáztatta ő is. Akár csak Harry. De Hermione senkit nem okolt. Főleg nem a fiúkat. És főleg nem Malfoyt, hiszen szerette őt. Mindig is. Azóta is. Akár csak Draco őt. Mindkettőjük életét felemésztette egymás hiánya. Bár nem vallották be maguknak, de életük kisiklott azon az estén, mikor elváltak. Egymás végzetei voltak, kétségtelenül. Hisz a fiú nagyon sokat változott a lány miatt, a lányért. Azelőtt egy ficsúr volt, akinek lételeme volt mások bántása. Igaz, ebből még megmaradt benne egy kis szikra, de sokat változott.
Draco Malfoy a fájdalomtól részegen lépett be a Szent Mungó falai közé. Nem tudta, mit tett vele apja, de valószínűleg nem varázslattal tette. Pálca nem lehetett nála. A varázslóknál nem megszokott a fizikai bántalmazás, de apjának nem volt más választása. Jól helybenhagyta… Egy magánszobát kért, mivel nem vágyott társaságra. Megvizsgálták és megpróbálták enyhíteni a panaszait, de a seb tovább vérzett és nagyon fájt neki. Lefeküdt az ágyra és lekapcsolta a villanyt. Gondolai továbbra is szerelme körül forogtak. Megpróbálta elképzelni azt a szörnyű helyzetet, de nagyon ideges lett tőle. Próbált elaludni, de mint annyiszor most sem tudott. Csak forgolódott, izzadt, fázott, de melege is volt. Szeméből hirtelen megindult a könnyek. Még alig sírt életében, de most úgy érezte, hogy kell. Nem tudta visszafogni magát. Sírt Hermione miatt, az apja miatt, az anyja halála miatt. Aztán döntött, kimegy a folyosóra és leült az egyik székre. Nézte a bezárt ajtókat, a hófehér falakat. Hiába, ez a szín nem tudta felvidítani. Éjjel egy óra volt, de ő még mindig kint ült. Hirtelen sötétségbe burkolózott minden. Nem látott semmit. Csak egy ajtó csapódását hallotta. A közelében. Kijött valaki.
Halk lépéseket hallott. Az alak közelített felé. Draco felállt. Hermione is csak árnyékot látott maga előtt.
- Ki az? – kérdezte tengernyi félelemmel a hangjában.
- Senki. Nem tudok aludni. – felelte a fiú.
- Én se. Nem akarsz bántani, ugye? – remegett a lány hangja.
„Szegény, biztos paranoiás.”
- Nem bántok senkit.
Hermione lelkét hirtelen elöntötte valami. Egy valaha ismert furcsa érzés. Melegség.
- Mostanában soha nem alszok. Fájnak az emlékek. – öntötte ki a szívét egy ismeretlennek.
- Szintén. – és lassan megfogta a lány kezét és magához húzta. Átölelte.
Nem tudta, miért teszi ezt, de ez a lány olyan végtelenül elesettnek tűnt. Pont az ellentéte Hermionénak, gondolta magában.
- Tudod, az apám – és a lány lélegzete elakadt erre a hangsúlyra -, gyűlölöm őt.
- Be kell mennem. Holnap ugyanitt. – mondta a lány.
Mindkettőjük számára nagyon hosszúnak tűnt a másnap. Már alig várták azt az izgalmas találkozást. Ugyanott találkoztak, minden nap.
- Ma keresett az apám. Tudod, szerintem, amint kilépek innen, vége az életemnek. – és Draco egyre inkább megnyílt a lány előtt, bár nem látta még soha. Ha tudta volna…
Aztán egyszer előbb ment ki. Egy lányt látott, hátulról. Sovány, hosszú, szőke hajú lányt. Olyan kisugárzása volt, még így is, hogy meg kellett állnia és csak nézte. Hosszú ideig. Aztán a lány megfordult. Draco szája önkéntelenül is kinyílt. Hermione szeme egyből a fiúra szegeződött. Lassan lépkedni kezdtek egymás felé. Szívüket ismeretlen és határtalan boldogság öntötte el. Ahogy egymás előtt voltak csak nézték egymást percekig, tán órákig. Egyikük sem tudta érzékelni az időt. Aztán Hermione végigsimította szerelme arcát és ajkaik hosszan egybeforrtak.
- Uramisten… - ismételgette Draco. – Hogy kerülsz ide, kicsim?
- Beteg vagyok. – mondta halkan. Nem jöttél rá, hogy én vagyok? – mosolygott cinkosan a lány.
- Mióta tudtad? – hüledezett a fiú.
- Az első találkozásunk óta. Csak neked van ilyen hangod… Egyből megismertem. De nem szóltam, azt hittem te is rájössz.
- Egyből megmozdult bennem valami, hidd el.
Még sokáig csak ölelkeztek, amikor egyszer csak egy ismerős férfi hang szólt rájuk.
- Azonnal idejössz, fiam!! – üvöltött Dracora a híres halálfaló…