Belegondoltam, hogy mekkora egy hülye vagyok. És nem csak azért, mert tegnap teljesen elborult az agyam és azt mondtam neki, hogy beszélgessünk. Hanem mert mostanában úgy viselkedek, mint egy idióta. Régen mikor mondtam én ilyeneket? Régen én voltam az okos, visszahúzódó, illemtudó Hermione Granger. Most meg? Én vagyok az a Hermione Granger, aki az utóbbi napokban alig írt házit, és Draco Malfoy után fut. Ez vagyok én. Hurrá.

-Hermione! Figyelsz te rám?

-Mi? Jaj, bocsi Harry...

-Mi van veled?

-Semmi.

-Akkor min gondolkoztál?

-Semmin.

-Mire tudsz normálisan válaszolni?

-Semmire.

-Bő a szókincsed... – jegyezte meg mosolyogva. Ekkor lehuppant mellé Ron, aki szabályosan vigyorgott.

-Ron, ne vigyorogj így, Hermionénak rossz kedve van.

-Nincs rossz kedvem! Csak álmos vagyok.

-Akkor azért ne vigyorogj, mert Hermione álmos.

-Aha... Igen.. Szerintem is... – már megint Padmát bámulta. Nahát, milyen meglepő. Csak azt nem értem, hogy miért nem megy oda hozzá. Azt se értem, hogy miért zavar ez engem.

-Megyek a könyvtárba, még be kell fejeznem a bájitaltan dogámat.

-Mit csináltál te tegnap?

-Malfoyjal járőröztem!

-Jó, nem kell nekem esni!

-Bocs.

Az igazság az, hogy az egyetlen házi, amit tegnap megcsináltam, az pont a bájitaltan volt. Egyszerűen nem volt kedvem ott ülni a Nagyteremben. Túl nagy volt nekem a zsivaj. Főleg, mivel alig aludtam. Ledobtam magam a kedvenc helyemre és letettem a fejem az asztalra. Én esküszöm, de tényleg, hogy nem akartam elaludni!!! Csak nagyon fáradt voltam és az egész véletlen volt... Esküszöm! Szóval valamikor fél 5 körül keltem fel. Illetve inkább felriadtam, mivel valaki szólongatott.

-Granger! Itt vagy?

Felkaptam a fejem és körülnéztem. Draco éppen akkor fordult be a mellettem lévő könyvespolc sarkánál és felém tartott.

-Mi történt veled Granger? – kérdezte.

-Semmi...

-Akkor miért nem voltál ma bájitaltanon?

-Mindegy, nem lényeges.

Erre furán nézett rám. De úgy tényleg furán.

-Szerintem meg lényeges. Főleg, mert 5 pontot vontak le a Griffendéltől miattad. – itt gúnyosan elvigyorodott – És ha jól látom, akkor te végig itt aludtál. Szabad megtudnom, hogy mit csináltál éjszaka?

-Neked ehhez semmi közöd. Mit akarsz?

-Gondoltam figyelmeztetlek, hogy kilenctől járőröznünk kell.

-Hogy te milyen rendes vagy...

-Tudom. Most pedig megyek.

-Rendben.

Az egész elég hülyén jött ki. Én ott ültem, és vártam, hogy elmenjen, ő meg ott állt, és várta, hogy... Nem is tudom mire várt. Aztán meg sarkon fordult és elviharzott. Néha komolyan nem értem. Ide jött, hogy figyelmeztessen, hogy kilenctől járőröznünk kell? Komolyan ennyire idiótának néz? Mintha el tudnám felejteni a kedvenc, kellemes esti programomat...

Felálltam, a vállamra vettem a táskámat és elindultam a klubhelyiség felé. Egész idő alatt valami normális kifogáson gondolkoztam, de nem jutott eszembe semmi. Amint beléptem a Kövér Dáma portréján, Ron azonnal odarohant hozzám nyomában Harryvel.

-Hermione, hol voltál?

-Csak a könyvtárban...

-Eddig? Egy órán se voltál!

-Tudom... – lázasan kutattam valami magyarázat után, de egyszerűen mintha leállt volna az agyam. Végül igazat mondtam – Elaludtam.

-A könyvtárban? – Harry döbbenten nézett rám, majd elnevette magát. – Jellemző!

-Ha megbocsájtotok, én most mennék tanulni. – azzal ott hagytam őket. Mégis mit tehettem volna? Felmentem a hálóterembe és az ágyamon kezdtem neki a tanulásnak.

Háromnegyed után öt perccel indultam el a bejárati csarnok felé. Megint késtem, de ez a legkevésbé sem zavart. Ugyanis még mindig nagyon álmos voltam és semmi, de semmi kedvem nem volt hozzá, hogy tizenegyig vele mászkáljak a kastélyban. Most nem. Meg úgy egyébként se, ha ilyen. Szóval elég nyomottan lebattyogtam, ő meg szép szokásához híven a falnak dőlve várt és nézett. Jaj, de tud idegesíteni... Nincs rajtam semmi néznivaló!

-Már meg sem említem, hogy kilenc múlt tíz perccel.

Egy picit elpirultam, de azért megpróbáltam nem túl idegesen válaszolni.

-Jól teszed. Megyünk?

-Megyünk?

-Igen.

-Igen.

-Most miért csinálod ezt?

-Most miért csinálod ezt?

-Hagyd abba.

-Hagyd abba.

-Ne legyél már ilyen gyerekes! – csattantam fel és elindultam. Pár lépés után azonban megtorpantam és hátra néztem.

-Jössz?

Vigyorgott.

-Jössz?

A plafonra emeltem a tekintetem majd továbbmentem. Végre ő is megindult. Pár pillanat múlva már mellettem jött. Vagy húsz percen keresztül némán „sétáltunk”, amikor elfogyott a türelmem. Nem bírtam tovább a csöndet.

-Tényleg muszáj ilyen csöndben lenni?

-Tényleg muszáj ilyen.. – kezdte, de ingerülten közbevágtam.

-Ha megint utánozni fogsz én esküszöm, hogy megátkozlak!

-Hú, de megijedtem... Na és mivel? Egy Capitulatus-szal?

-Csak vigyázz, nehogy megjárd.

-Ne izgulj, ezentúl nagyon fogok vigyázni... – megint felvette azt a gúnyos ábrázatát – Szóval még mindig beszélgetni akarsz? Mégis miről?

-Nem tudom. Bármiről.

-Majd szólj, ha kitaláltad.

Újabb néma húsz perc.

-Mondj már valamit!

-És mit Granger?

-Mindegy. Nem szeretem a csöndet.

-De ha egyszer nincs közös témánk!

Hirtelen ötlettel egy baromságot kérdeztem. Most már bánom...

-Miért utálsz minket?

-Nem értem a kérdést...

-Dehogynem érted. Miért utálsz minket?

-Kiket?

Felsóhajtottam.

-Minket. Harryt, Ront és... engem.

-Pottert azért, mert azt hiszi, hogy ő a világ közepe. Weasleyt... mert ő Weasley.

Rosszallóan köhintettem egyet, de nem zavartatta magát.

-Téged mert... nem tudom. Csak úgy.

-Valóban, milyen értelmes ok arra, hogy utálj valakit. Tényleg. – gúnyosan megcsóváltam a fejem – Azt se tudod, hogy miért utálsz.

Nem válaszolt, csak ment tovább. Legalább tízszer próbáltam szóra bírni, de rám se figyelt. Tizenegykor elköszönt és eltűnt a Mardekár klubhelyisége felé vezető folyosón. Még egy ideig álltam ott, aztán én is felmentem.