Fáj a fejem... Úgy érzem magam, mint aki másnapos. De ez persze lehetetlen, elvégre én nem iszom alkoholt. Akkor meg mi lelt? A legjobb lenne, ha valakivel meg tudnám beszélni, hogy mit érzek. De kivel? Ginny biztos szörnyülködne... Harry és Ron szóba sem jöhet. Még csak az kéne nekem, hogy megtudják az egészet. Teljesen össze vagyok zavarodva. Mit kéne tennem?
Álmosan piszkáltam a reggeli gabonapelyhemet. Nem voltam éhes. Inkább aludni lett volna kedvem. Ron is elég álmosan, de vidáman jelent meg. Nem volt hajlandó mesélni a tegnap estéjéről, de láthatóan jobban szórakozott, mint én. Már alig várta, hogy újra járőrözhessen. Biztos, hogy történt valami közte és Padma között, de amikor rákérdeztem csak hamiskásan mosolygott. Úgy látszik, már egyáltalán nem zavarja, hogy Malfoyjal kell járőröznöm. Engem viszont annál inkább zavar a dolog. Főleg azért, mert nem tudom, hogy mit érzek iránta. Ha meglátom a folyosón hevesebben kezd verni a szívem. Egyszerűen képtelenség, hogy szerelmes legyek belé. De akkor mit érzek? Bárcsak megmondaná valaki...
Soha nem gondoltam, hogy rossz az órarendem. Egészen mostanáig. Minden áldott nap van bájitaltanunk a mardekárosokkal! Nem hiszem el, hogy ebben az évben minden a nyakamba zúdul. Én ezt nem fogom kibírni! Utoljára akkor voltam ilyen fáradt már az év második napján, amikor harmadikban az Időnyerőt használtam, hogy minden órán részt vehessek. Persze Piton adott egy csomó házit. Bejelentette, hogy a két mardekáros prefektust felmenti a leckék megírása alól tekintettel az esti kötelességeikre. És hozzá felöltötte azt az idegesítő vigyorát. Szinte viszketett a tenyerem tőle... Az óra után Ron felháborodásában minden útjába eső tárgyba belerúgott.
-Ron, Ron nyugi!
-Hermione téged nem idegesít, hogy ennyire szemét?
-De. Ez tényleg nyilvánvaló igazságtalanság volt, de akkor sem kell mindenbe belerúgni.
-Legszívesebben Pitonba rúgnék bele... – itt olyat adott a falnak, hogy azt hittem az visszaüt. –Aú!
-Én megmondtam...
-Ne mondd, hogy megmondtad!
Az ebédnél Ron folyamatosan a Hollóhát asztalát kémlelte. Elég idegesítő volt. Akárhányszor elkapta Padma tekintetét, összemosolyogtak. Na nem mintha féltékeny lennék, dehogy! Csak idegesített.
-Ron, mi lenne, ha odamennél hozzá? – kérdeztem.
-Már miért mennék oda hozzá?
-Kérlek, vak azért még nem vagyok! Valami történt közöttetek, igaz?
-Történt? Dehogy történt!
Harry köhintett, mire Ron bosszúsan ránézett.
-Na Ronnie drága, elmondod, vagy kiszedjem belőled?
-Ne hívj Ronnienak!
-Ne tereld el a témát.
-Én? Elterelni? Dehogy!
-Igen, te! Na mi volt?
-Megbeszéltük a dolgokat. – mondta vörösödve.
-Csókolóztatok?
Ron fájdalmas arccal ránézett Harryre, aki viszont már dőlt a nevetéstől.
-Öhm.. Nem hagyhatnánk itt abba?
-Felőlem. Ha nem mondod, nem mondod.
Harry most öklét a szájába tömve próbálta tompítani a fékezhetetlen röhögését.
Nem hiszem el, hogy csókolóztak! Lehetetlen! Illetve nem lehetetlen, csak furcsa. Azt hittem, hogy Ron fél a lányoktól! Ha például velem volt, akkor is folyton elvörösödött.
De nem sok időm maradt ezen gondolkozni, mert belépett a Nagyterembe Malfoy és alig bírtam levenni róla a szemem. Aztán meg persze észbe kaptam, és gyorsan folytattam az evést. Vagyis folytattam volna, ha tudtam volna. De egy falatot sem bírtam lenyelni. Úgy éreztem magam, mint aki mindjárt visszahányja azt is, amit eddig megevett. A gyomrom ugrált, mint a nikkelbolha.
Ha az ebédnél ennyire leterített a látványa, akkor el lehet képzelni, hogy hogy éreztem magam a járőrözésre menet. Jobban remegtem, mint tegnap. De nem tudom miért. Össze vagyok zavarodva! Ez az egész olyan... Nem is tudom. Talán be kéne szereznem egy merengőt. Néha jó lenne lecsapolnom a gondolataimat és kívülről megnéznem őket.
Hol is tartottam? Megvan. Szóval, amikor végre valahára leértem a bejáratni csarnokba, akkor azt hittem, hogy elájulok. Pontosan úgy nézett ki, mint egy szőke herceg. Tudom, hogy elég hülye egy hasonlat, de nem jut jobb az eszembe. Megint engem nézett... Úgy látszik, hogy nem veszi észre, mennyire idegesít ezzel.
-Csak nem ide tudtál érni pontosan?
-Ne legyél már ilyen flegma!
-Csak nem zavar?
-Á, dehogy. Sőt, örülök! – próbáltam gúnyosan viselkedni, de a szívem majd’ kiugrott a helyéről. Jellemző... Aztán elvesztettem a fejem. – Muszáj megint szótlanul sétálni?
-Beszélgetni akarsz? Hohó, Granger magányosnak érzi magát.
-Ezt nem mondtam! Ne forgasd ki a szavaimat!
-Nem forgattam ki a szavaidat.
-Kezd elegem lenni belőled...
-Most? Á, akkor igen kicsi a tűrőképességed Granger.
-Neked meg túl nagy a szád...
-Mondták már neked, hogy mennyire vadító vagy, amikor dühöngesz? –gúnyosan vigyorgott, de nekem még a szívverésem is elállt. Persze csak képletesen, mert ha tényleg megállt volna a szívem, akkor most valószínűleg nem naplót írnék...
-Menj a pokolba Malfoy!
-Asszem onnan jöttem, de még utánajárok.
-Indulnánk?
-Most komolyan beszélgetni akarsz közben?
-Menjünk már! – azzal előreindultam. Közben magamban szidtam a hülye fejemet, amiért egyáltalán felhoztam ezt a beszélgessünk-témát. Miért nem bírom elviselni, ha csöndben kell lennem?
-Granger! Lassíts már!
-Ne hívj Grangernek! Vagy Hermione, vagy hozzám se szólj. Utálom ezt az egészet, hogy az emberek a vezetéknevükön szólítják egymást.
-De én nem akarok tegeződni öhm... veled!
-Hát akkor sajnálom.
Nem tudom, hogy miért, de nagyon dühös voltam. Vagy elkeseredett... Nem tudom. Sírni akartam, mert nem értettem, hogy mit érzek. Elkapta a kezem és visszahúzott.
-Megállnál végre?
Furcsa volt. De tényleg. Maga felé fordított és megrázott.
-Kinyögnéd végre, hogy mi bajod van? Úgy viselkedsz, mint egy elmebeteg.
-Nem mindegy az neked? Én úgyis csak Granger vagyok, nekem nem lehet semmi bajom.
-Belehalnál, ha elmondanád?
-Nem veled fogom megbeszélni a problémáimat.
Elég abszurd volt ott állni a pincefolyosó közepén és vele beszélgetni arról, hogy mi bajom van.
-Jó. Te akartál beszélgetni. Most meg már nem akarsz. Oké. Akkor menjünk tovább.
Elengedett és már indult is. Én meg megsemmisülten kullogtam mögötte. Így leírva tényleg eléggé idiótán viselkedtem. Mi bajom van?