4.fejezet = Vég…

Megmozdult.
Hermione szemeit kinyitotta és megpillantotta őt, a férfit, akit annyira szeret.
A lány már úgy gondolta, hogy ideje, hogy elhagyják menedéküket.
- Jól aludtál? – kérdezte Lucius
- Igen, és nagyon jót álmodtam. Kitalálod, hogy ki volt benne? - tette fel a kérdést játékosan a lány.
- Hú nem is tudom! Talán egy hosszú szőke hajú, otromba exhalálfaló? – mondta nevetve a férfi.
- Hm… nem is tudom:) Eltaláltad !
Hermione átölelte a férfit, és megcsókolta.
Lucius viszonozta ezt a finom gesztust. Hosszasan csókolták egymást, az időt már nem figyelték.
Hirtelen Hermione megszólalt:
- Sötét felhők gyűlekeznek, nem gondolod?
- Mire gondolsz te lány? – kérdezett vissza a férfi.
- Hát nem tudom, de nézz fel az égre egy kicsit.
Luciusnak be kell látnia, hogy Hermionénak igaza van. Az égen valóban csúnya, fekete, gonosz felhők gyülekeztek. A férfi megijedt. Tudta, nemsokára itt a vég.
- Hermione figyelj kicsit rám. Valamit el kell, hogy mondjak, valamit, ami nagyon bánt engem, aminek nem fogsz örülni, sőt lehet, hogy meg is fogsz utálni, amin nem is csodálkoznék.
- Miről beszélsz – kerekedtek el a lány szemei – Mi történt? Tegnap láttál valakit igaz? Láttál valakit ugye? Egy halálfaló volt? Felfedeztek minket? – tette fel a szemrehányó kérdéseket a lány, de Lucius csak hallgatott -    VÁLASZOLJ MÁR KÖNYÖRGÖM! Tudnom kell mi a helyzet! El kell mennünk innen! AZONNAL!
- Nem, én tulajdonképpen, most mást akartam mondani. Kérlek hallgass végig, és utána ordíthatsz velem, és meg is üthetsz, hiszen meg fogom érdemelni.
Azzal Lucius beszámolt a lánynak az igazságról, az eredeti tervről, amit neki kellett volna végrehajtania.
A lány megrökönyödve hallgatta őt.
Elmondta, hogy ő meg is tette volna, hiszen sose hitte volna, hogy szerelmes lesz a kiszemelt áldozatba. Azt is mondta, hogy nagyon megbánt mindent, és sosem tudna neki már ártani, és, hogy bocsásson meg neki, hiszen akkor még, egy halálfaló észjárásával gondolkodott.
De mióta megtudta, hogy a családját megölték, akkor valahol belül ő is teljesen megváltozott.
Azt is elmondta a lánynak, hogy nem fog neki ártani, mert szereti, és az életét is feláldozná érte, hiszen túl kell élniük.
Mert ha Hermionénak valami baja esik, akkor ő sem akar élni, hisz a lányon kívül neki már senkije sincs.
Hermione csak hallgatta a férfi beismerő vallomását, amely mindkettőjük szemeibe könnyeket csalt.
Tudta, hogy meg kell bocsátania neki, hiszen ő is csak egy ember, aki hibázott, egy férfi, akit ráadásul halálosan szeret.
Lucius mondókája végére ért.
- … Szóval kérlek szépen, ha meg tudsz bocsátani, akkor tedd meg. Bocsáss meg nekem szerelmem. Már nem tudnék neked ártani. Szeretlek Hermione.
- Oh.. hát ez elég szörnyű, amit most elmondtál nekem. De tudom, hogy  már nem tudnál nekem ártani, és mivel háborúban és persze szerelemben mindent szabad, ezért ezt felejtsük el, hiszen a fő dolog, hogy elmerted mondani ezt nekem, amit nem sok ember tenne ugyanígy meg. Köszönöm, hogy őszinte voltál hozzám. Én is nagyon szeretlek Lucius.
- Mindig őszinte leszek veled szerelmem – hajolt oda hozzá Lucius és megcsókolta.
Ajkuk forró csókokban ért össze, és testei is egymáséi lettek.
Gyönyörű élményben volt részük.
Szívük és lelkük egybefonódott már oly rég.
Sokáig voltak együtt, ez volt a leghosszabb együttlétük, hiszen ebbe a férfi és a lány is minden szerelmét beleadta.
Remélték, hogy túlélik a háborút, és örökre együtt maradhatnak majd egy jobb világban, ahol nincs háború se gyűlölet. Ahol nincs se jó, se rossz, ahol nyugalom van, béke és szerelem.
Akkor még nem is sejtették, hogy nincs már sok idejük együtt és egymásra.
- Lucius arra még nem válaszoltál, hogy tegnap volt ott valaki, ahonnan a zaj jött? Halálfaló volt? – tette fel a kérdéseit a lány ijedten.
- Igen Hermione, a kémük volt az, akit te is nagyon jól ismersz. – felelte a férfi.
- Igazán? – csodálkozott el Hermione – És kicsoda? Ha szabad kérdeznem. Férfi vagy nő?
- Kérdezned szabad kedvesem. Férfi volt. És már biztosan elárulta a Sötét Nagyúrnak, hogy mi itt vagyunk. És ha minden igaz, akkor nemsokára itt lesznek, és mi nem tudunk elmenni. Már nem. Próbáltam hoppanálni, csak, hogy megnézzem sikerül e elmennünk, de nem tudtam. Biztos a kém valami bűbájt tett erre a helyre, amikor aludtunk. Nem tudom mi lesz, csak azt tudom, hogy harcolnunk kell majd az életünkért, és egymásért is. – válaszolta a férfi lehajtott fejjel, szomorúan.
- Jaj Istenem Lucius, ezt mért nem mondtad korábban? Fel kell készülnünk. Nem érhetnek váratlanul minket. De ki a kém, mert azt nem árultad még el?! – kérdezte a lány kapkodva, mert közben el kezdett felkészülni a végső megmérettetésükre.
- A kémük az nem más, mint egy Roxforti tanár. Piton a kém
- MI???? – Hermione abba hagyta a kapkodást – Mondjuk mindig is sejtettem, hogy valami nincs rendjén vele. Azt megértem hogy engem holtan akar látni, de téged is elárul, az már sok.
- Hát tudod a Nagyúrért mindent, szegény Piton pajtásunk sem fog sokáig élni, ha azon a gyökéren múlik, elhiheted, de tudod mit? Ha képes volt minket elárulni meg is érdemli majd a halált. Már csak reménykedni tudok, hogy még élni fogunk, hogy megnézhessük a temetését.
- Óh de gonosz vagy – mosolyodott el Hermione és megcsókolta Luciust.
Ekkor valami történt.
Zaj. Ricsaj.
Körülbelül ötven halálfaló közeledett az ég felől.
Hermione észrevette ezt, megijedt.
Lucius szorosan magához ölelte a lányt.
Tudta mi fog történni.
Nagyon is jól tudta.
A halálfalók leereszedtek, s földet értek, majd leszálltak a seprűről.
Ő középen állt, jobbján a kémmel.
Mindegyik halálfalón csukja volt.
Voldemort előre lépett egyet, és levette a csukjáját. A kém ugyanígy tett.
- Hát, sziasztok. Örülök, hogy látlak téged sárvérű. Már nagyon régóta várok erre. Mióta az összes kis barátoddal végeztem, már csak te hiányoztál a gyűjteményemből – sziszegte Voldemort – Köszönöm Lucius, szép munkát végeztél. Most már nem kell tovább színlelned. Add át nekem a lányt, és mindenki békésen távozhat. Örülök, hogy végül elhoztad a kúriádból, az aurórok ott keresték őt először. Bár bevallom nagyon nehezen talált rátok Perselus. De a lényeg, hogy megvagytok. Lucius, add át a sárvérűt nekem! Add át! Gyerünk! Most! MOST!
De Lucius csak állt, és egyre jobban szorította Hermione kezét.
Hermione belenézett Lucius hideg, szürke szemeibe. Tudta, hogy nem fogja őt átadni, de mégis félt. Mikor Voldemort a barátai halálát említette, jeges érzés férkőzött a szívébe tömény gyűlölettel vegyítve azt.
- Miaz, Malfoy? Min gondolkozol? Ellenem fordultál? Hát jólvan, akkor te is meg fogsz halni, de sajnos te csak a második lehetsz, az első helyet már a sárvérű szerelmed akkor lefoglalta, amikor megszületett. – sziszegte Voldemort – Hű társaim! Követőim! Íme Lucius Malfoy! Íme az áruló, aki hű barátai ellen fordult, aki védelmez egy sárvérűt, akinek nincs helye ebben a világban. S akit meg fogok ölni…….
Hermione most már meg sem próbálta szerelme előtt leplezni, hogy fél.
Az volt a véleménye, hogy Lucius nem halhat meg miatta, és neki már úgyis mindegy, és jobb lesz, ha még most átadja őt a Nagyúrnak. Ezt megsúgta Luciusnak, de a férfi csak a fejét rázta. Ezek szerint nem fogja átadni, és meg akarja védeni őt.
Hermione most még jobban kezdte érezni, hogy milyen sokat jelent neki a férfi.
- Nem adom át neked a lány, Nagyúr! Megvetlek, szánalomra méltó vagy. Megölted a családomat, az én szememben már egy nagy semmi vagy. – szólalt fel Lucius.
- Valóban, valóban, a családod halott. Ez tény. Bár sosem gondoltam volna, hogy a családod fontosabb a mesterednél. Látom, tévedtem, így sajnos most te is meg fogsz halni. – felelte erre Voldemort. – Nos, akkor előbb te következel sárvérű.
Hermione beletörődött sorsába, és már Lucius is.
Tudták, hogy nem nyerhetnek. A halálfalók vagy ötvenen voltak, ők meg csak ketten. Ígyhát, megfogták egymás kezét és vártak.
Várták, hogy a halál köszöntse őket.
- Szeretlek Hermione Granger. – suttogta Lucius a lánynak
- Szeretlek Lucius Malfoy. – Hermione szemei megteltek könnyekkel, ahogy a férfié is.
Egy utolsó csókot leheltek egymás szájára.
Utoljára néztek egymás szemébe.
És a legváratlanabb pillanatban Voldemort elkiáltotta magát: /MOST/.
És ekkor ötven szájból egyszerre hangzott fel a gyilkos átok, amely telibe találta a párt.
Lucius és Hermione egyszerre rogytak össze, estek háttal a földre, s szemükből végleg kihunyt a fény.
De kezük még így, élettelenül is össze volt fonva, és ez már örökre úgy is marad.