Egy hét telt el, mióta kiderült a titok. Harry és Ron még mindig nem beszélnek Hermionéval, de a suli már nem beszél róluk. Mionénak fáj, hogy elvesztette barátait, de legalább azt tudja, hogy Ginny mellette van, meg persze kedvese, Draco. Az órák egy hét után is feszengve teltek. A Mardekárosok már nem foglalkoztak a volt "főnökükkel". Nagyot csalódtak a szőke fiúban, hisz világ életében utálta a barna hajú Giffendélest és most pont vele van. De ugyanez volt a Griffendélesekkel is. Csak itt barátságról volt szó, és nem arról, hogy ő a "főnök", hisz ez nem így van. Hermione nem akart órákra járni, mert tudta, hogyha Harryék hozzászólnak, akkor csak, azért, hogy elmondják ezredszerre a véleményüket erről az egészről. Egyedüli támasza és egyben az igaz és legjobb barátja Ginny volt, aki kitartott barátnője mellett. Draco jobban bírta ezt az egészet. Bár tudta, hogy most már a házvezető tanára sem kivételezik vele. Már vele sem tudott beszélni, mint eddig. De legjobban apjától félt. Tudta, hogy bár a Roxfortban van, a hír előbb-utóbb eljut hozzá is. Félt ő, és féltette Hermionét. Nem akarta, hogy a lánynak baja legyen.

Csak egy ember volt, aki örült annak(Ginnyn kívül), hogy ők ketten együtt vannak. És ez az ember a Roxfort igazgatója, Albus Dumbledore volt. Sosem tudta elérni, hogy ne legyen a házak között rivalizálás. Bár nem felhőtlen az öröme, mert a Griffendél és a Mardekár még mindig utálja egymást. De tudta, hogy eljön annak is az ideje, mikor nem csak két különbző házbeli diák fog egymás mellett boldogan élni. Ez még a kezdet, de itt vannak a példák, hogy igenis lehetséges a barátság és a szerelem a házak között.

A napok lassan teltek, mintha Hermionét akarták volna kínozni. Ráadásul az utolsó órán, amin a Mardekárral vannak, Draco nem volt bennt. Félt, hogy valami baja lett. De egészen más történt...

Draco éppen a felszereléséért ment vissza a szobájukba, mikor egy bagoly kopogtatott az ablakon. Egy levelet hozott, ami neki volt címezve. A rajta lévő pecsét ismerős volt. Otthonról jött. Kinyitotta a borítékot, majd olvasni kezdte a levelet.

Draco mgedöbbenve és ijedten nézte a levelet. A keze remegni kezdett. Nem a félelemtől, hanem attól, hogy el kell hagynia azt, akit mindenkinél jobban szeret a világon.

Tudta, hogy apja, megteszi mindazt, amit leírt a levélben. Nem akarta, hogy bármi baja legyen szerelmének. Az utolsó órára sem ment be, egyre csak azon gondolkozott, hogy hogyan mondja el ezt Hermionénak. Csak egyre jobban gondolkozott, töprengett, és egyre jobban remegett, de mostmár az idegességtől és a lány reakciójától is. Tudta, hogy a lány még így is szenved, mert a barátai elhagyták, most még ő is. De ha ez még nem elég, akkor még együtt kell lakniuk továbbra is, ami elég nehéz lesz így. Az iskola is lecsendesedett végre, már nem pletykáltak róluk, de most kezdődik az egész előlről, csak most fordítva. Nem arról fognak csevegni, hogy járnak és turbékolnak, hanem arról, hogy vége ennek az egésznek, szakítottak.

És ez Hermionét még jobban ki fogja készíteni. A barátai mindig azt mondták, hogy nem fog sokáig tartani, most igazuk is lett. Hisz vége, vége mindennek.

Vége az utolsó órának. Hermione sietve indult el a szobájuk felé. Megnyugodott, mikor a fotelban meglátta kedvesét. De a félelem és az idegesség ismét kezdte átjárni a testét. Látta, hogy a szerelme is ideges és fél. A lány remegve és lassan közelítette meg a fiút. Nemsokára odaért hozzá. Draco nem akart Hermione szemeibe nézni.

- Valami...valami baj van? - kérdezte remegő hangon a lány.

A fiú egyszerűen nem tudott megszólalni, nem tudta elmondani, amit eltervezett.

- Nincs. - hazudott a fiú, de úgy, hogy bárki észrevette volna, hogy nem az igazat mondja.

- Draco. Nem hiszem el, hogy nincs semmi bajod, mikor itt üldögélsz csendben, és még az utolsó órára se jöttél be! Velem van valami bajod??

- Igen, elegem van belőled. Fejezzük be. – préselte ki magából.
- Micsoda?- kérdezte szédelegve a lány.
Dracót elég sokszor kínozták meg mind fizikailag, mind lelkileg, de soha életében nem érzett még ilyen fájdalmat, mint amikor elhangzottak szájából ezek a mondatok.
- Elég volt belőled, úgyhogy hagyj engem békén …-nem tudta befejezni a mondatot, inkább megfordult és gyorsan elviharzott. Nem volt annyi ereje hogy, megadja a kegyelemdöfést.
- De Hermione mostmár biztonságban lesz az apámtól. – próbált érvelni magában.
De ez a gondolat cseppet sem nyugtatta meg sebzett lelkét.
Nem tudott elaludni ezen az éjszakán, a hálószobája ablakából kémlelte a csillagokat.
A sötét éjszaka csöndjét pedig egy halkan síró lány törte meg.Hermione úgy érezte, mintha egy tőrt döftek volna a szívébe. Leírhatatlan az a szenvedés, amit érzett. Óriásit csalódott a szerelmében. Ennél nagyobb csalódást el sem tudott képzelni.
- Mi lesz velem? Mi…mi történhetett? Megbántottam? Vagy... csak kihasznált?... –szövögette keserű gondolatait. - Lehet hogy sohasem szeretett?... Csak szórakozott?…Csak ez lehet… miért szakított volna ilyen kegyetlenül?... Merlinre…mindjárt megőrülök…-gondolataiba mélyedt, nem is vette észre, hogy a Szükség Szobája előtt áll.
Elhaladt háromszor az ajtó előtt és egy kényelmes fekete kanapéra, egy kis asztalra, lemezjátszóra és egy kandallóra gondolt. Nem is lepődött meg mikor a szobába érve meg is pillantotta a bútorokat.
Lehuppant a kanapéra és a lemezjátszóba valami nyugtató lemezt helyezett. Volt választása, legalább 30 lemez volt a kis asztalon. Ilyesztő gondolat ötlött az agyába.
Szédülni kezdett és a feje is szörnyen fájt.
Sietős léptekkel szinte rögtön a könyvtárban termett. Gondolta a tanulás majd elfeledteti vele Dracot. Ez sikerült is neki, mert mire felpillantott könyvéből a könyvtáros már nem volt bennt.
- Elszaladt az idő.

Mikor elért az ágyához, nem aludt el egyből. A gondolatai Ronékra szegeződött. Miért voltak most olyan...kedvesek és normálisak? Nem hiszem, hogy már tudnák, hogy szakítottunk vagyis szakított velem Draco. Furcsa...

Ezekkel a gondolatokkal aludt el.