Karácsony este van. Kint esik a hó. Egy kis házban, a kandalló előtt egy magányos öreg ember ül. Egyedül van. A kandallóban ropogó tüzet nézi. Csend honol a lakásban. Csak a lángok pattogását és az órák kattogását hallani. A férfi mereng valamin. Gyakran visszatér a múltba, ami egyre fájdalmasabb számára.

Hirtelen kopogás hallatszik az ajtón. Két kisebb gyerek fut be, egyenesen az idős emberhez. Az ajtót egy fiatal nő csukja be.

- Szia nagyapa! - köszönt a hölgy. - Hogy vagy?

- Szia Angelina! Köszönöm, jól vagyok, főleg, hogy elhoztad a dédunokáimat is.

- Mindig örömmel jövünk, dédnagyapa! - mondták a kicsik.

- Én is szívesen látlak benneteket. Főleg, hogy olyan ritkán jöttök. - mondta szomorúan a férfi.

- Ne haragudj ránk! - mondta az asszony.

- Nem haragszom, gyermekeim! Csak tudjátok rossz egyedül, főleg mióta...

- Tudjuk nagyapa!

- Ténlyeg dédapó, nem mesélnél nekünk a dédnagymamáról? Sohasem mesél róla senki nekünk! - kérlelték a fiatalok.

- Jajj, gyerekek, hagyjátok őt...

- Nincs semmi gond, Angelina! Ha akarják, hogy meséljek, akkor mesélek. És mit akartok tudni?

- Hogyan ismerkedtetek meg?

- Hm...jól van.

Minden 68 évvel ezelőtt történt... a karácsonyi bálon. Éppen akkor voltam végzős diák. Emlékszem, levelet írtam neki. Megkérdeztem tőle, hogy eljönne-e velem a bálba. De nevet nem írtam. A válaszban azt írta, hogy eljön velem. "Megbeszéltük" az időpontot és a helyet. Féltem, mert köztudott volt, hogy utáljuk egymást, de ez volt az az alkalom, amikor kimutathattam az érzéseim.

Eljött a megbeszélt időpont. Én pontban ott voltam a megbeszélt helyen, de elbújtam, nem akartam, hogy egyből meglásson. Megérkezett ő is. Csodálatosan szép volt. Mint mindig. Barna hajfürtjei lágyan a vállára omlott, és egy gyönyörű vörös testhez simuló ruha volt rajta. Lélegzetelállító volt. Meglepődött, mikor nem látott meg senkit. Lassan elé léptem és ezt mondtam:

- Nagyon gyönyörű vagy! Köszönöm, hogy eljöttél még akkor is, hogy nem tudod ki ír neked! Megértem, ha most elmész, de legalább mostmár tudod mit érzek!

Nem hitte el, hogy én hívtam el a bálba. Percekig nem tudott megszólalni. De végül közelebb lépett, belém karolt és ennyit mondott: "Induljunk!" Nem mondom, engem is meglepett ez az esemény. De belül boldog voltam.

Sokan meglepődtek mikor megláttak minket. De nem csak a diákok, hanem a tanárok is. Nem csodálom... Egész este, sőt napokkal később is mi voltunk a téma.

De ez egyáltalán nem zavart minket. Megbeszéltünk mindent. Ő is elmondta mit érez és én is. Soha nem voltam boldogabb. Megfogadtuk, hogy örökre együtt leszünk és nem foglalkozunk az emberek megróvó megjegyzéseivel. Amiből volt részünk bőven. De lassan beletörődtek a helyzetbe, hogy együtt vagyunk. Csak az apám nem fogadta el a helyzetet. Minden áron szét akart választani, és ez azt jelentette, hogy mindent megpróbált elkövetni annak érdekében, hogy szétváljunk. De nem sikerült neki. Nemsokára egy ütközetben meghalt.

Az iskola után megkértem a kezét. Nem vesztegettük az időnket, össze is házasodtunk. Lett három szép gyermekünk. Teltek az évek, talán túl gyorsan is.

Hamar elröppent huszonöt év. Megszületett az első unokánk.

De kis idő elteltével a dédnagyanyátok megbetegedett. Gyógyító volt ő maga is, de senki nem tudott rajta segíteni. 10 év szenvedés után meghalt.

Nem tudtam elviselni, hogy meghalt. Még most is ennyi idő elteltével is nagyon hiányzik. Sajnálom, hogy nem láthatott már titeket. És ti sem őt.

Csodálatos nő volt. Nála jobbat nem ismertem.

- Tényleg csodálatos lehetett. - mondták a gyerekek.

- Igen, az volt. - mondta Angelina. - De mostmár menjetek lefeküdni, későre jár!

- Jól van, megyünk! - mondták szomorúan a ifjak.

- Nagyapa jól vagy? - kérdezte a nő, miután a gyerkek bementek a szobába.

- Igen. Csak...nagyon fáj még mindig idebent nekem.

- Megértem. Rendes volt tőled, hogy meséltél nekik róla.

- Muszáj volt. A fejemben úgy is mindig ő volt. Most legalább kibeszélhettem magamból. - mondta a férfi fáradt, rekedtes hangján.

- Rád hasonlítanak. - mosolygott.

- És a dédnagyanyjukra! Főleg Christie a hosszú hulllámos barna hajával.

- De James viszont rád ütött! - nevetett. - Szőke haj, szürke szemek.

- Igen.

- Dédnagyapa! - szólalt meg hirtelen az ajtóból Christie.

- Hát te még nem feküdtél le? - kérdezte morcosan az anyja.

- Mingyárt! Csak szeretnék kérdezni valamit.

- Mondjad nyugodtan!

- Hogy hívták őt?

- Granger. Hermione Jane Granger.

- Nagyon szép név... - mondta a lány.

- Igen, de mostmár menj lefeküdni! - parancsolt rá az édesanyja.

- Azt hiszem én is elmegyek lefeküdni.

- Menj csak.

A férfi megvárta míg unokája elmegy aludni. Lassan ő is elindult szobája felé. Lefeküdt, majd az éjjeliszekrényre nézve rápillantott egy fotóra, amin egy fiatal életerős lány integet. Elmosolyodott, majd ennyit mondott: Szeretlek.

Lehunyta öreg, fáradtas szemeit, majd könnycseppek folytak végig ráncos arcán.

Reggel Angelina ment ébreszteni nagyapját. Leült az ágya szélére és keltegetni kezdte. De a férfi nem mozdut. A nő megijedt. De tudta, hogy már nem tudja felébreszteni őt. Meghalt. Tegnap este örökre lehunyta szemeit.

Draco Malfoy mostmár ismét kedvesével volt. Odafent újra egymáséi lehettek...örökkön örökké...