A vizsgák végeztével a hetedévesek az utolsó roxfortos eseményüknek néztek elébe: a végzősök báljának. Hét év után most végleg maguk mögött hagyják az öreg alma matert, ami talán több volt, mint a második otthonuk, és ezért rendezték meg az ő tiszteletükre ezt a hagyományos ünnepélyt, mint egy búcsúként.
Hét év. Hermione nem is értette, hogy repülhetett el ilyen gyorsan. Mintha csak tegnap lett volna, hogy először szállt fel a Roxfort Expresszre… ami holnap messzire viszi az iskolától… és a gyerekkortól.
Mennyi minden történt vele hét év alatt… nosztalgikus mosollyal az ajkán idézte fel a sok őrült kalandot, amiben része volt. Persze Harryékkel… életében először talált itt barátokra, és most már tudta, hogy ennek a barátságnak nem is fog vége szakadni. Harry és Ron ezek után is ott lesznek mellette…
Mégis, nehéz szívvel hagyja itt a Roxfortot, aminek a falai között annyiszor volt boldog… még ha a fájdalmat is meg kellett tapasztalnia. Itt volt először szerelmes… itt csattant el az első csókja… és igen, itt történt meg az első szeretkezés is. Méghozzá azzal az emberrel, akivel végképp nem gondolta volna, hogy megtörténhet…
Tekintete a falra tévedt, ami mögött talán ott volt a szobájában Malfoy. Tudta, hogy többet nem fogja látni a fiút, legfeljebb a harctéren a halálfalók oldalán… Furcsa fájdalmat érzett emiatt, amit maga se tudott igazán mire vélni. Hiszen miért is hiányozna neki Malfoy… mégis mi hiányozna neki, a sértegetései és a megaláztatásai? Nem… az érintése… de hát csak egyetlen éjszaka volt, miért nem képes kiverni a fejéből…
Ezek a gondolatok gyötörték azóta, hogy Malfoy színt vallott Dumbledorenak. Meglepődött a fiú tettén, és nem tudta mire vélni. Malfoyra idáig nem az volt a jellemző, hogy csak úgy bevallja a bűneit… Talán csak Amandát akarta eltávolítani az iskolából, de akkor miért hívták öt is a dolgozószobába? Malfoy szövegében a leghihetetlenebb az volt, hogy visszautasította a lányt, holott nyílt titok volt, hogy meggebed érte, hogy megkaphassa végre. Ráadásul saját magát is bajba keverte… Miért tette? Az egész olyan volt, mintha… mintha… nem, arra jobb, ha nem is gondol.
Már az is furcsa volt, hogy Malfoy a suliban maradhatott, bár a prefektusi címével már nem büszkélkedhetett. Nem tudta, mit akart még Dumbledore megbeszélni vele, de a kiváncsiság marta belülről. Dumbledore talán esélyt adott neki, hogy tisztázhassa magát? Más magyarázat nincs…
Figyelte Malfoyt a szeme sarkából, és úgy tűnt, mintha megváltozott volna. Csendesebb lett, nem kötött bele senkibe, de megjelenése mégis határozott volt. Néha látta, hogy Malfoy figyeli őt, de a tekintetéböl mintha örökre eltünt volna a gúny és a megvetés iránta. Nem tudta mire vélni… de mindenesetre jobb, ha elfelejti Malfoyt, hiszen már úgy se látja sokáig.
Sóhajtva látott neki a készülődésnek, aminek eredményeképp nemsokára egy gyönyörű, fiatal nő nézett vissza rá a tükörből. Haját csinos kontyban tűzte fel, csak egy-két kósza tincs hullott a vállaira. A smink finoman hangsúlyozta barna szemét és kiemelte piros ajkát, mélyvörös ruhája lágyan simult a testére, fedetlenül hagyva a hátát és a karjait, a szoknya része pedig egészen a földig omlott le.
Kissé elbizonytalanodva bámult a tükörképére, de tépelődéséből türelmetlen kopogás szakította ki. Az ajtóban Ron, Harry és Ginny várakozott.
- Hű, ez nem semmi – csúszott ki Ron száján, mikor meglátta Hermionét, és még Harry is elismerően nézett rá.
- Legalább nem vártunk rád hiába – nevetett Ginny, aki szintén gyönyörű volt halványzöld ruhájában.
Hermione elpirult és hogy zavarát leplezze, most ő sietette a többieket.
- Jól van, elkészültem, úgyhogy indulhatunk is! – mondta, és kilépett az ajtón.

A báli sokaság és hangzavar elől Hermione a parkba menekült. Szép estéjük volt, és jól érezte magát, de Harry és Ginny jelen pillanatban egymással voltak elfoglalva, és Ron is eltűnt valamerre. A kora nyári éjszaka kellemes csöndje jólesett a hangos zene után. Megállt egy fánál, és tekintetét a néma tóra függesztette, aminek sima felszínén visszatükröződtek a csillagok. Minden olyan nyugodt volt körülötte… törékeny varázs vette körbe, ami megnyugtatta a lelkét, és segített elfogadni azt, ami a legnehezebb volt: hogy eljött a búcsú pillanata…
- Gyönyörű, nem? – hallott egy hangot a háta mögül.
- A szívbajt hozod rám, Malfoy. – fordult meg a lány halálraváltan.
- Nem állt szándékomban.
- Akkor most, hogy ezt is megbeszéltük, békén is hagyhatsz!
- Szerintem nem beszéltünk meg mindent, nem gondolod?
- Nincs mit mondanunk egymásnak. – vetette oda Hermione, és elindult visszafelé.
Az éjszaka varázsa végleg összetört számára.
- Akarod tudni, miért utasítottam vissza Amandát? – szólt utána Draco, mire Hermione megtorpant, de nem fordult meg.
- Mert rád gondoltam. – suttogta a fiú.- Te jutottál eszembe. A te csókod…
Hermione válla megremegett.
- Ne tedd ezt velem, kérlek… - mondta elcsukló hangon. – Ne kínozz…
- Én csak őszinte vagyok, Hermione! Azt hiszed, nekem ez olyan könnyű? Azt hiszed, nem próbáltam meg nem tudomást vemmi róla? Nem ment. Soha nem éreztem magam annyira pocsékul, mint amikor megbántottalak.
- És most kezdjelek el emiatt sajnálni? – fordult meg Hermione villogó szemekkel. – A te jóvoltodból az egész iskola erről beszélt. Tönkretettél! Mégis, mit akarsz tőlem ezek után?!
- Azt, hogy hallgass meg! Mert igenis megbántam! Mikor belementem ebbe az átkozott fogadásba, nem is tudtam, mit csinálok! Nem ismertelek, csak annyit tudtam rólad, hogy Potterék kis barátnője vagy, aki imád…- Draco itt zavartan elhallgatott.
- Halljuk Malfoy, mit imádok? – támadt neki Hermione.
- Öhm… nem fontos. Most se bántani akarlak.
- De most sem ismersz.
- Nem… de amikor együtt voltunk, akkor láttam benned valamit, ami megragadott, és ami a mai napig kísért… valamit, amit még soha nem tapasztaltam másnál.
- Ez őrültség… - suttogta Hermione. – Mindig is ellenségek voltunk, és ez nem fog változni, hiszen te…
A szóáradatot Draco egy csókkal fojtotta a lányba. Karjait Hermione dereka köré fonta, és ajkuk szenvedélyesen tapadt össze. Ez most igazi csók volt… amikor megszűnik a világ és a vágy testet ölt…
- Nem vagy normális – mondta erőtlenül Hermione, mikor eltolta magától a fiút. – Ezt nem szabadna csinálnunk…
- Még mindig hallani akarod, mit imádsz? – kérdezte Draco. – Túlbonyolítani a dolgokat.
Hermione felvonta a szemöldökét és már épp válaszolni akart, mikor Draco ismét megakadályozta ebben. Mikor a lány már látta, hogy nincs esélye tiltakozni, megadóan simult a karjaiba.
- Nem is tudod, mennyire gyűlöllek most, Malfoy… - sóhajtotta, mikor ajkuk elszakadt egymástól. De a tekintete másról árulkodott…
- Én is gyűlöllek, Granger – mosolyodott el Draco, és a lány arcát két kezébe fogva mélyen a szemébe nézett. Nem tudták, mit hoz a holnap, és hogy mi lesz velük, de most csak az számított, hogy itt vannak egymásnak, álarcok nélkül…