Hermione elszántan hajolt a tankönyvei fölé, volt még pár dolog, amit át akart nézni a hétfői vizsgáig. Csak nemrég szabadult a Griffendél klubhelyiségéből, ahol még mindig nagyban folyt az ünneplés.
Önszántából biztos nem ment volna el, de Harry ragaszkodott hozzá, hogy ott legyen. Alighanem ez volt Harry életének egyik legszebb napja, hiszen Ginnyvel együtt sugároztak a boldogságtól, hogy újra egymásra találtak, és ezzel egy időben bosszút állt a mardekárosokon, és persze elsősorban Malfoyon.
Hermione ott volt a meccsen, és döbbenten nézte Malfoy gyengének is alig mondható játékát. Úgy tűnt, mintha szándékosan akarta volna elveszíteni a meccset… Ez a magatartás pedig aztán végképp nem volt jellemző rá, és több volt, mint furcsa. Persze, mert a kupa helyett nyert valami mást, gondolta gúnyosan.
Eszébe jutottak Amanda kegyetlen szavai, és a fájdalom egyből fellobogott. Pedig ennek nem kellene fájnia… Hiszen miért érdekli az, hogy Malfoy a fal túloldalán mit csinál azzal a ribanccal? Megcsókolja… átöleli… ahogy őt…
A kínzó képeket Malfoyról és Amandáról nem tudta elfojtani, és érezte, hogy a szemét ismét könnyek szúrják. Gyűlölte, hogy még ez is fáj… Hiszen mit várt Malfoytól? Hogy majd térden állva szerelmet vall neki? Malfoy csak Amanda miatt volt vele…
Keserű gondolataiból egy halk kopogás szakította ki. Az ablaknál egy aprócska bagoly várakozott. Felállt az asztaltól, és beengedte a madarat, majd levette a lábáról a levelet.

Kedves Granger kisasszony,
Elnézést a késői zavarásért, de sürgősen várom a dolgozószobámban.

Dumbledore prof.

Hermione sóhajtva indult kifelé. Biztos megint valamilyen feladatot kapnak, hiszen mint prefektus kötelessége volt segiteni a tanárok munkáját. Az ugyan furcsa volt, hogy ilyen későn hívják az igazgatói szobába, de talán csak arról van szó, hogy le kell csendesítenie az ünneplő griffendéleseket.
Annál nagyobb volt a meglepetése, mikor Dumbledore szobájába lépve ott találta az ideges Malfoyt, a mogorva Pitont, és a gyűlölködő arcot vágó Amandát. Valahogy ez a társaság hiányzott neki a legkevésbé… Legszívesebben sarkon fordult volna, de Dumbledore invitáló mozdulattal mutatott az egyik székre.
- Kérem, foglaljon helyet, Granger kisasszony. Köszönöm, hogy idefáradt.
Hermione kelletlenül leült, és pillantásával gondosan elkerülte a többieket.
- Nos Draco, miről is lenne szó? – nézett rá a professzor.
Draco sápadt volt, de elszántan kezdett bele a mondanivalójába.
- Azt hiszem igazgató úr, hogy van egy-két dolog, amiről tudnia kell. Azzal bizonyára tisztában van, hogy sosem voltam szent életű, és ebben lelkes segítőtársra találtam Amanda személyében. De a dolgok most már nagyon elfajultak, és úgy érzem az a helyes, ha ön is tud róla.
És Draco életében először színt vallott. Helyesnek érezte, amit tesz, és a bűntudata mintha enyhült volna a lelkében. A többiek némán hallgatták, csak Amanda próbált többször közbevágni, de Dumbledore mindannyiszor csendre intette.
Hermione egyre vörösebb lett, és még Piton arcán is látszottak a megbotránkozás jelei, csak Dumbledore tekintete volt kiismerhetetlen. Draco kíméletlen őszinteséggel mondott el mindent a fogadásról, és mikor befejezte, visszaült a helyére, várakozó pillantását Dumbledorera szegezve.
Csend telepedett a szobára, a többiek is Dumbledoret nézve várták, hogy az igazgató mondjon valamit. Dumbledore sátorként támasztotta egymásnak az ujjait, és tekintetében szomorúság csillant meg.
- Súlyos dolgokat mondtál, Draco – mondta végül. – Olyanokat, amiket nem tűrök az iskolámban. Kihasználtátok a társaitokat, és fájdalmat okoztatok nekik.
- Draco hazudik! – sikoltotta kétségbeesetten Amanda. – Dumbledore professzor, ne tessék hinni neki, engem is tönkre akar tenni, amiért nem engedtem neki!
Hangja szívbe markoló volt, mint aki jogosan háborodik fel.
- Professzor, ezek tényleg súlyos vádak – mondta Piton. – Meg kell győződnünk az igazságról, mielőtt döntenénk.
- Draco nem hazudik – mondta halkan Hermione.
Ránéztek Hermionéra, aki még mindig el volt vörösödve, de a tekintete elszántan csillogott.
- Meg tudom mutatni az emléket, ha szeretné, igazgató úr – mondta Draco.
Dumbledore bólintott, mire Draco a halántékához illesztette a pálcáját, és egy vékony, ezüstös szálat húzott elő, majd a merengőbe helyezte. A két professzor komoran hajolt a tál fölé.
Miután végignézték, Dumbledore szólalt meg:
- Azt hiszem, elég bizonyítékot kaptunk, Piton professzor.
Piton bólintott, majd Dumbledore folytatta:
- A főbenjáró átkok alkalmazása nem véletlenül tiltott dolog, és használatuk az iskolából való elbocsátás súlyát vonja maga után. Azonban hajlandó vagyok ettől eltekinteni, ha Amanda is hajlandó önként felvállani a bűneit, és a bocsánatát kérni a többieknek.
Amanda arca eltorzult. Érezte magán a pillantásokat, de a gyűlölet egyre jobban marta belülről. Ő nem fog bocsánatért könyörögni… Hiszen gyűlöli őket, mert tönkretették! Szeméből lassan egyetlen hideg könnycsepp csordult ki, és ajka megremegett, ahogy azt sziszegte:
- Soha!
Dumbledore szomorúan sóhajtott egyet.
- Sajnálom Amanda, hogy így gondolod – mondta. – Ez azt jelenti, hogy holnap reggel el kell hagynod az iskolát.
Amanda nem reagált a szavakra, csak gyűlölködő pillantását függesztette Dumbledorera.
- Amanda, Hermione, visszatérhettek a hálókörleteitekbe. Draco ügyét személyesen szeretném megbeszélni vele.
Hermione elköszönt, majd kiment az ajtón, Amanda pedig kelletlenül követte.
- Remélem most boldog vagy, sárvérű! – sziszegte gúnyosan, mikor már a folyósón voltak.
- Csak magadnak köszönheted, ami történt – nézett rá Hermione. – Másképp kéne hozzáállnod az emberekhez.
- Persze, legyek én is olyan, mint a többi szánalmas senki? Jó és szeretetreméltó, aki segít másokon?! Inkább megölöm magam! Ezek a dolgok semmi nem érnek, az élet egyetlen célja a hatalom!
- Csak azért, mert még sohasem szerettél – mondta halkan Hermione. – Sajnállak, Amanda.
Hangjában nem volt gúny, csak őszinte szánalom. Vetett még egy pillantást Amandára, majd otthagyta a döbbenettől csak hápogni tudó lányt.