Draco talán még sose érezte magát ennyire pocsékul, mint az elmúlt pár napban. Hermione megtört tekintete ott kísértette mindenhol. Próbálta elfelejteni, kizárni a fejéből, és hideg közönnyel gondolni rá, de képtelen volt. Elég volt látnia a lány meggyötört arcát, hogy a bűntudata ismét fellángoljon.
Máskor is előfordult, hogy egy-két lány jelenetet rendezett, miután otthagyta őket, de akkor csak kegyetlenül kinevette őket. De ez most nem a szokásos női hiszti volt, hanem olyan mély fájdalom, amit nem tudott semmibe venni. Tönkretett egy embert és most először érezte a tettének a súlyát. A régi, gonosz kis játékai most hirtelen visszacsaptak. Mert most azt az embert tette tönkre, aki mellett életében először teljesnek érezhette magát…
Szánalmasnak tartotta most a társai viselkedését, és visszataszítónak a megjegyzéseiket, amikkel Hermionét illették. Életében először bántották a fülét ezek a szavak. A szavak, amiket nemrég még ő is használt
Nem tudta, mi történik vele, nem ismert magára. Gyűlölte, hogy az érzései nem hagyják nyugodni, gyűlölte, hogy most az egyszer nem tud ura lenni a helyzetnek, és gyűlölte, hogy ennyire kifordult önmagából. Csak Hermionét nem gyűlölte…
Hányszor rémlett fel előtte az az éjszaka, mikor a lány remegve simult a karjaiba, mintegy védelmet keresve, és végül rábízta magát… ő pedig elpusztította.
Már megint ez a kínzó bűntudat! Draco enyhülést akart, az érzelmek csitulását a fejében, a régi, igazi énjét, mikor még nem voltak ilyen problémái. Hiába rágódott egyedül, vagy menekült társaságba, hogy felejtsen, az érzés, hogy beszélnie kell Hermionéval, egyre inkább felerősödött benne.
El kell mondania neki mindent. El kell mondania, hogy megbánta… és hogy sajnálja… Nem tartotta valószínűnek, hogy a lány meg fog neki bocsájtani, de ha legalább végig hallgatja, a szavaival együtt talán eltávozik ez a fojtogató méreg is a lényéből. És minden olyan lesz, mint régen…
Szinte öntudatlanul ment ki a szobájából, lassú, kimért léptekkel Hermione ajtajáig. Pillantása ismét megakadt a kicsi táblán, és megint bevillant annak az éjszakának az emléke. Bár hagyta volna békén a lányt…
Csak meredt a táblára, és próbált erőt gyüjteni magában, hogy szembe tudjon nézni Hermionéval… erőt gyüjt, ő, Draco Malfoy, akivel ez még sosem fordult elő…
Biztos volt benne, hogy a lány már megváltoztatta a jelszavát, de nem is akart volna megint így "rátörni" a lányra. Kezét végül erőtlenül felemelte, és bekopogott az ajtón.
Sokáig semmi válasz nem volt, és Draco arra gondolt, hogy Hermione már vagy alszik, vagy nincs is itt… Ám ekkor halk, tétova lépteket hallott kiszűrődni, és pár pillanattal késöbb az ajtó kitárult. Ott állt vele szemben Hermione, testére finoman rásimult a fehér hálóing, de a kivörösödött szemei arról árulkodtak, hogy még nem aludt. Sápadt arca elkomorult, és tekintetében fellobbant a gyűlölet, ahogy meglátta Dracot.
- Takarodj. – mondta remegő hangon.
Nem kiabált, de a szóban rejlő indulatok Draco lelkébe martak. Azért jött ide, hogy elmondjon mindent a lánynak, de képtelen volt megszólalni.
- Azt mondtam, takarodj! Tűnj el!
- Hermione, hallgass meg… - kérte halkan Draco.
- Hallgassalak meg?! Azt hiszem, már épp eleget hallottam! Most pedig tűnj el az ajtómból, ha nem akarod, hogy rád csapjam!
- Hermione, kérlek…
Meg akarta fogni a lány karját, de az elrántotta magát.
- Megmondtam, hogy ne érj többet hozzám! Ne közelíts! Hagyjál végre békén… menj el…
Draco tett még pár bizonytalan lépést Hermione felé, de a lány kétségbeesett ellenállását nem tudta megtörni… Hermione szeméből akaratlanul is könnyek csordultak ki, miközben apró kezeivel a fiú mellkasának esett. Draco nem tiltakozott az ütések ellen, és nem próbálta lefogni a lányt kezét. Csak állt ott, tekintetét a lányra szegezte, akinek a szenvedése elviselhetetlen volt…
- Menj már el… - mondta Hermione sírva, miközben karjait leeresztette. – Mit akarsz még tőlem? Nem tettél még eléggé tönkre? Vagy csak élvezed, hogy így láthatsz?
- Én nem… Hermione… - Hermione ránézett a könnyein át, szemében a csillapíthatlan fájdalmával… - Én sajnálom…
Hermione ajka megremegett.
- Nincs szükségem a sajnálatodra, Malfoy! Most pedig takarodj végre innen!
Draco ezek után csak azt észlelte, hogy ismét a csukott ajtót bámulja. Az ajtót, ami mögött egy lány zokog… miatta…
Hermione elutasította a bocsánatkérését. Elutasította, hogy egyáltalán meghallgassa őt…
Fülében csengtek még a lány szavai, amik fájdalommal voltak átitatva, és tudta, hogy Hermione bocsánatát már nem fogja elnyerni. El kell viselnie a bűntudatot… a vizsgák után úgyse látja többé a lányt, akkor majd könnyebb lesz. Ha nem látja maga előtt Hermione tekintetét, talán majd megnyugszik. Talán majd elfelejti… elfelejti ezeket az ostoba érzéseket, és akkor majd minden olyan lesz, mint régen… akkor majd újra az lesz, mint aminek született… csak egy lelketlen halálfaló, akinek nincsenek érzésezi. Nincs bűntudata. Nincs semmije… Hogy is lehetne, ha majd embereket fog elpusztítani, ahogy most… ártatlanokat… mint Hermione… Hermione volt az első áldozata… Úgy érezte, mintha ha valami ólom nehéz teher kúszna a szívére. Hiszen ha tényleg halálfaló lesz belöle, akkor ez miért fáj ennyire…