ŰŰAz elkövetkező napok voltak Hermione életének legnehezebb időszaka. A pletyka méregként áradt szét a suli falai között, szájról szájra terjedt a hír, miszerint Hermione Grangert, az eminens iskolaelsőt fogadásból lefektette legnagyobb ellensége, Draco Malfoy.
Hermione hallotta, ahogy összesúgnak a folyósón a háta mögött, sőt, ujjal mutogatnak rá, el kellett viselnie a griffendélesek megvető tekintetét, és a mardekárosok gonosz beszólásait. Úgy érezte, mindenki ellene fordult.
Igyekezett elkerülni az embereket, de a külvilágot nem zárhatta ki: mint iskolaelsőnek, meg voltak a kötelességei, és az órákról sem hiányozhatott.
Minden egyes perc, amit a diákok közt töltött, kínszenvedésnek tűnt, de ha végre magára maradt, szembesülnie kellett a fájdalmával és a bűntudatával. Ilyenkor az éjszaka néma falai magasodtak fölé, és ő ott volt egyedül, a keserü könnyeivel együtt bezárva. Ezerszer elátkozta már azt a percet, mikor elveszett Malfoy tekintetében… és hogy képes volt hinni neki.
Gyűlölte őt, még jobban, mint előtte, átkozta a nevét, amiért képes volt ekkora fájdalmat okozni neki, és amiért annyira kívánta őt… gyűlölte Malfoyt, és gyűlölte önmagát is, hiszen Malfoy nem kényszerítette semmire… ő is akarta… mindennél jobban akarta… Képtelen volt szabadulni annak a végzetes éjszakának az emlékétől, a teste még mindig újra meg újra megremegett, ahogy felidéződött benne Malfoy érintése… még ezek után is.
Mikor először találkozott utána Malfoyjal, képtelen volt a szemébe nézni. Arcát elfordította, hogy ne kelljen látnia a tekintetét, hogy ne lássa azt a megvető gyűlöletet lobogni benne, mint régen… azt nem bírta volna elviselni. Csak ült a padban, és ismét magán érezte a fiú pillantását, és ez a nézés most fájt, őrülten fájt… Miért kínozza ennyire még mindig, miért nézi, ha már megkapta, amit akart, miért nem hagyja végre békén… Anélkül, hogy ránézett volna, tudta, hogy Malfoy látja, mi zajlik benne, látja a fájdalmát… látja őt álarc nélkül…
Így is épp elég volt Ron csalódott tekintetét elviselnie. Mikor a fiú egyik nap félrehívta őt, nem kiabált, nem veszekedett vele, csak csendesen megkérdezte, hogy igaz-e a pletyka. Hermione nem tudott neki hazudni. Ron arca még jobban elkomorult, és pillantása megtörtté vált. Egy percig csak néztek egymásra, aztán Ron lehajtotta a fejét, és halkan azt mondta:
- Értem.
- Sajnálom… - suttogta halkan Hermione könnyekkel a szemében.
- Ne sajnáld. Minden jogod meg volt hozzá… nem hibáztatlak.
- Ron…
- De idő kell, hogy megemésszem.
Hermione lassan bólintott, majd hosszan nézett a távolódó fiú után. Úgy érezte, az életéből sétál ki. Nem akart fájdalmat okozni Ronnak… és mégis megtette. És Ron ennek ellenére megbocsájtott neki… amit nem érdemelt meg… De ami ennél is kínzóbb bűntudatot okozott benne, hogy Ron megvédte a támadókkal szemben…
Az egyetlen megkönnyebbülést számára csak a Harryvel való beszélgetések jelentették. Ha a fiú nincs mellette, talán képtelen lett volna elviselni ezt az egészet, és összeomlik. Csak az tartotta még benne a lelket, hogy Harry nem hagyta őt magára, és fenyegetően küldte el azokat, akik gonosz megjegyzésekkel illették Hermionét. Legszívesebben Malfoyt is saját kezűleg ütötte volna agyon, de a lány nem engedte, bár maga se értette, miért. Kétségkívül megérdemelte volna, de nem akart lealacsonyodni idáig.
De mikor szembetalálkoztak Malfoyjal a folyósón, alig tudta visszafogni a fiút. Malfoy egyedül volt, újabban a "testőrei" nélkül közlekedett. Ránézett Hermionéra, de Harry elkapta a pillantását, és nem állta meg, hogy ne szóljon be neki.
- Mit nézel, te görény? Ennyire büszke vagy arra, amit tettél?!
Malfoy megtorpant, és belenézett Harry dühtöl villámló szemeibe. Arca sápadt volt, de a tekintete hidegen szűkült össze.
- Ne üsd bele az orrod olyasmibe Potter, amiröl fogalmad sincs! – sziszegte.
- Miről nincs fogalmam?! – hördült fel Harry. – A te jóvoltodból az egész iskola tudja, hogy mit műveltél, és te még büszke is vagy rá?!
- Harry, ne csináld… - próbált közbe avatkozni Hermione.
- Te csak tudod, Potter… elfelejtettem, hogy szereted mindenbe beleártani magad. Nyilván most is élvezed, hogy hősködhetsz!
- Harry, menjünk, ne törödj vele… - kérte Hermione erőtlenül.
De akkor már késő volt, Malfoy és Harry nyúltak a pálcájukért, és egyszerre kiáltották el magukat.
- Carbunculus!
- Levicorpus!
Hermione az utolsó pillanatban rántotta félre Harryt, így az átkok a falba csapódtak. Harry megpróbálta kitépni magát a lány kezéből, de az nem hagyta.
- Hagyd, Harry! Nem ér annyit! – mondta, miközben pillantása találkozott Malfoyéval. Öntudatlanul is megremegett… Hideg és megvető tekintetre számított, de Malfoy szemében még mindig ott volt az a fény… Zavartan fordult el, és Harryt karon ragadva elviharzott a fiúval.
Gyűlölte, hogy az a pillantás megint felzaklatta… Jobban gyűlölte érte Malfoyt, mintha tett volna valamilyen gúnyos megjegyzést.
- Miért csinálod ezt, Hermione? – állitotta meg Harry. – Miért nem hagytad, hogy elintézzem azt a mocskot?!
- Miért, gondolod ez lenne a legjobb megoldás?
- Gondolom! Malfoy már eddig is megérdemelte volna, hogy darabokra átkozzam, de azok után, amit most tett veled, te még képes vagy őt védeni?!
- Egyáltalán nem védem őt, de nem akarok még nagyobb bajt ebből az egészből! Nézd Harry… - mondta elcsukló hangon. – Én csak túl akarok lenni ezen az egészen… el akarom felejteni… kérlek, ne foglalkozz Malfoyjal!
- Nehéz lesz…
- Kérlek Harry! Kérlek…
Harry lenézett Hermione könyörgő tekintetébe, majd sóhajtott egyet:
- Rendben, Hermione… ne aggódj, nem lesz semmi baj.
Hermione megkönnyebbülve ölelte meg barátját. Harry barátsága most mindennél többet jelentett neki, de az nem hiányzott, hogy belekeveredjen valamilyen botrányba miatta.
Így is sokat segített már annak ellenére, hogy meg volt a maga baja. Sokat beszélgettek Ginnyröl, és Hermione tudta, hogy Harry nagyon szenved. Segíteni szeretett volna neki, elmondani Ginnynek az igazságot, de nem volt benne biztos, hogy a lány hinne neki ezek után…
De Ginny nem felejtette el a barátnőjét. Mikor értesült a történtekről, nyíltan Hermione mellé állt, majd felkereste őt a szobájában. Együttérzően hallgatta végig a lányt, de a szemében ragyogó boldog fényt nem tudta elrejteni, mikor Hermione elmondta neki Harryvel való beszélgetésüket. De öröme mégis jól esett Hermionénak, hiszen megérdemelt öröm volt, ami azt mutatta neki, hogy a sok rossz után is történhetnek jó dolgok…