Hermione a könnyeitől elvakulva rohant a folyósón. Nem számított már, hogy ki látja a fájdalmát, és ki nem, már semmi nem számított. Hiszen úgyis tudja mindenki… hogy milyen ostoba volt…
Éveknek érzte, mire végre elérte a szobája ajtaját, és beronthatott oda… leroskadt a földre, és kezeivel a hajába markolt. A könnyek megállás nélkül folytak az arcán, és görcsösen rázkódott a zokogástól. Sose érzett még ilyen fájdalmat, ilyen sikoltó gyötrelmet, ami most kínba feszítette a testét. A szégyen és a csalódottság heves lángja égette, marta belülről, már-már elemésztette teljesen. Minden összeomlott… minden elveszett…
A kín fogságában nem érzékelte, hogy valaki bejött a szobába. Harry ott volt a teremben, mikor Malfoy bejelentette a fogadást, és azzal a határozott szándékkal indult utána, hogy agyonveri. De mikor látta a zokogó Hermionét elrohanni, inkább a lány után ment…
Letérdelt mellé a földre, és lágyan átölelte. Hermione a mellkasára borult, és úgy szorította magához, mintha magába az életbe kapaszkodna. Hosszú ideig nem szólt egyikük sem, Hermione zokogása csak nehezen csillapult. Harry finoman simogatta a lány haját, miközben a karjaiban ringatta. Lassan Hermione légzése enyhült, és a könnyei elfogytak, de a tekintetéből a fájdalom nem tűnt el.
- Megtettem, Harry… megtettem… - rebegte Hermione. – Megtettem… hagytam magam…
- Tudom… én is ott voltam a teremben, hallottam… - hajtotta le a fejét Harry.
- És Ron?
- Ő nem volt ott…
- Végülis mindegy… már biztos tudja… már az egész iskola tudja!
Hermione ajka megremegett, és tekintetében fellobogott a düh.
- Miért hagytad? – kérdezte Harry szelíden.
A lány arcát a tenyerébe temette, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy ismét elsírja magát, de aztán zokogás helyett a szavak törtek fel belőle. Először csak alig hallhatóan, majd egyre hangosabban:
- Nem tudom… fogalmam sincs, Harry… Olyan naiv voltam, tudnom kellett volna, hogy ez lesz a vége… vagy talán tudtam is, valahol mélyen, de olyan lehetetlennek tűnt… én próbáltam tiltakozni ellene! Próbáltam elfojtani ezt az érzést… hiszen tudtam, hogy valami nincs rendjén, hogy Malfoy nem ok nélkül keresi a társaságom, de sose gondoltam volna, hogy képes erre… Hogy tehette! Hogy lehetett velem ilyen kegyetlen… én meg hagytam… hagytam, hogy megcsókoljon, hagytam, hogy átöleljen, mert képtelen voltam tiltakozni ellene… mert élveztem… igen, élveztem! És hagytam, hogy megtörténjen az, aminek soha nem lett volna szabad megtörténnie… Malfoyjal megtettem azt, amire Ronnal képtelen voltam!
Az utolsó mondatot szinte sikoltotta, és a teste ismét reszketett. Kezét a szája elé kapta, és a szemében most őrülten kavarogtak a túlfeszített érzelmek.
- Hát én se vagyok különb a többi lánynál… - mondta végül halkan.
- Azért, mert egyszer hibáztál? – fogta meg Harry a kezét. – Ugyan, Hermione, te is tudod, hogy mindenki hibázhat. Tudom, hogy most őrülten fáj, de ez nem azt jelenti, hogy el van veszve minden!
- Nem?! – fakadt ki a lány. – Az egész iskolában most én leszek a téma, hogy milyen egy hülye kurva vagyok!
- Beszéljenek, amit akarnak! Vannak olyanok, akik melletted állnak. Én is itt vagyok… És különben is, minden csoda három napig tart. Én csak tudom, épp elégszer voltam a kedvenc témája ennek az átkozott iskolának!
- Csak ne fájna annyira… és ezek után még Malfoyjal is szembe kell néznem… látnom kell majd azt az önelégült, gonosz fényt a szemében… hogy megkapott…
- Malfoy egy öntelt bunkó, mindig is az volt! Ha nem mutatod előtte a fájdalmad, akkor nem tud bántani.
- Igen, de… ezt te nem értheted, Harry… Malfoy úgy látott, mint még soha senki… látta már a gyengeségem… lerombolta körülöttem a falat, és látott engem mögötte… előle már nem tudom elrejteni magam…
- Hermione, én tudom, hogy milyen erős tudsz lenni. Malfoy kihasznált téged, ezek után ne add meg neki még azt az örömöt is, hogy lássa ez neked mennyire fáj.
- Látod, pont ez az, Harry… hogy ennyire fáj… és nem is az fáj a legjobban, hogy megtettem, vagy a tény, hogy kihasznált, hanem a csalódás… hogy engedtem, hogy belém lásson, és elhittem akkor neki, hogy benne megbízhatok… az fáj, hogy az a fény, amit akkor láttam a szemében, amikor együtt voltunk, hamis volt…
Harry hirtelen nem tudta, mit mondjon, csak nézte a lány meggyötört arcát, amit még soha nem látott ilyennek.
- Most már legalább tudom, te mit érezhettél Amanda után – mondta keserűen Hermione.
- Fájdalmat? – nézett a szemébe Harry. – Én akkor elveszíttem azt az embert, akit a legjobban szerettem, méghozzá úgy, hogy nem tehettem róla.
- De hát…
- Igen, tudom, hogy Ginny látott minket! – vágott a szavába. – De nem látott mindent… Amanda már régóta próbálkozott, de hülye lettem volna otthagyni Ginnyt, akármilyen jó nő is. Mikor megmondtam neki, hogy nincs esélye, radikálisabb eszközökhöz nyúlt… Fel sem fogtam, hogy mi történik, csak letámadott a kigombolt blúzával, és persze ez volt az a pillanat, mikor Ginny ránk talált… ez után a jelenet után mondhattam akármit, ki hitte volna el? Ginny azóta se áll szóba velem, szóval sikerült egy újabb olyan valakit elveszítenem, aki fontos volt nekem…
Harry szavaiból ömlött a keserűség, és Hermione megrendülve hallgatta. Hiszen ő is csak elfogadta a tényt, hogy Harry megcsalta Ginnyt Amandával, anélkül, hogy meghallgatta volna őt is. Kavargó érzelmeihez immár a bűntudat is társult. Magához ölelte a fiút, és a vállára hajtotta a fejét.
- Ne haragudj rám, amiért nem hittem neked – suttogta elcsukló hangon. – nem is érdemlem meg a barátságodat… hogy itt vagy most mellettem…
- Persze, hogy itt vagyok… mi másra valók a barátok?
- Tudom… csak annyira bánt, hogy én meg…
- Az már nem fontos! Csak az a lényeg, hogy most itt vagyunk egymásnak. Nem vagy egyedül, Hermione…