Draco már egy jó ideje a zuhany alatt állt, és behunyt szemmel hagyta, hogy a víz átjárja testét. A testét, amihez nemrég még Hermione simult… Nem Granger. Hermione… Az érzések vadul kavarogtak benne, és ő értetlenül állt előttük.
Képtelen volt már hazudni magának, képtelen volt vállat vonva tovább lépni és behúzni az újabb strigulát. Ez nem csak szex volt… hanem szeretkezés… soha nem érzett még ilyet egyetlen lánnyal sem. Valahogy teljesebb lett tőle… mintha kialakult volna köztük egy olyan kapocs, ami miatt felelősséget érzett a lány iránt… és mikor egymás karjában aludtak el, mintha az lett volna a világ legtermészetesebb és legszebb dolga.
És reggel, mielött eljött volna töőe, még átölelte, még magához szorította, és azt mondta neki, hogy nem lesz semmi baj… megígérte neki… ismét maga előtt látta a lány tekintetét, amikben már nem csak félelem volt, hanem valami más is… ami leginkább a bizalomhoz hasonlított… Hermione hitt neki… megbízott benne…
És ő meg fogja bántani a lányt. El fogja árulni… soha nem bánt még semmit sem ennyire, minthogy belement ebbe a fogadásba. A varázslat nem engedte, hogy kibújjon alóla, vagy hogy hazudjon, nincs visszaút. Nem tehet semmit, és Hermione még jobban fogja gyűlölni őt, mint előtte. Hiszen el fogja árulni… Sose érzett még ilyen kínzó bűntudatot, de most úgy érezte, darabokra tépi belülről. Maga se értette, miért történik mindez, miért érdekli egyáltalán, és valahol nagyon mélyen miért fáj…
Mert Hermione adott neki valamit, amit még soha senki… megadta neki az összetartozás érzését… anélkül, hogy egyáltalán ismerték volna egymást igazán. Most először döbbent rá, hogy nem tud semmit a lányról azon a néhány beszédes pillantáson kívül, amivel beengedte őt a lelkébe. Hermione magába fogadta őt annak ellenére, ahogy hosszú évekig viselkedett vele. És most is mire készül… Ördögi kör. Nincs kiút.

Hétfő reggel Draco szótlanul figyelte mardekáros társait, akik jókedvűen beszélgettek. Pansy lelkesen magyarázott valamit a lányoknak, miközben újra meg újra felé sandított. Crak és Monstro bután heherésztek egymás közt, Zambini pedig a legújabb barátnőjét ölelgette.
Pillanatnyilag senki nem törődött vele… Tisztában volt vele, hogy a többiek nem felejtették el a fogadást, de abban reménykedett, hogy nyerhet még pár napot. Ráadásul most először fog találkozni Hermionéval is, azóta, hogy együtt voltak… fogalma sem volt, hogy mit tegyen, mit mondjon, mi lenne a helyes…
Ekkor Amanda sétált be a terembe, mágnesként vonzva magára a tekinteteket. Draco ránézett a lányra, és most először kívánta, hogy ne menjen oda hozzá. Hogy ne szóljon hozzá. És ne kérdezzen semmit…
De Amanda elmosolyodott, mikor meglátta Dracot, és feléirányította a lépteit.
- Jó reggelt. – mondta, és tekintete Dracot fürkészte.
- Neked is, Amanda. – felelte Draco, és pillantását elfordította a lányról.
Nem akarta, hogy akár véletlenül is meglásson valami olyat a szemében, amit nem kéne…
- Fáradtnak tűnsz. Csak nem hosszú éjszakád volt?
Amanda bájosan mosolygott. Elérte, amit akart. A kérdést hirtelen támadt érdeklődés követte.
- Hé Draco, csak nem összejött Granger? – rikkantotta Zambini.
Draco azon kapta magát, hogy a teremben mindenki ráfigyel, de ez a kitüntetett figyelem most a tehetetlen düh érzését lobbantotta fel benne.
- Nem hiszem, hogy ezt itt kéne megbeszélni – mondta végül hidegen kitérve a válasz alól.
- Ugyan Draco, - mosolygott még mindig Amanda. – Tudod, hogy milyen kiváncsiak vagyunk! Szóval meg volt Granger, vagy sem?
Draco reflektorokként érezte magán a tekinteteket. Soha ennyire nem gyűlölte még úgy az őt körül vevő embereket, mint most. Minden erejével arra koncentrált, hogy ne szólaljon meg, de a varázslat működött. A szavak öntudatlanul hagyták el a száját.
- Megnyertem a fogadást.
Látta Amanda elégedett arcát, a fiúk lelkesen gratuláltak neki, Zambini eröteljesen hátba veregette… de a fülét már megütötte valami távoli suttogás… a pletyka életre kelt és útjára indult. Hát megtörtént… megtette…
Hirtelen rosszullét fogta el, undorodott önmaga és a többiek iránt, úgy érezte megfullad közöttük. Levegőre volt szüksége. Szó nélkül felállt, és kiment a teremből, maga mögött hagyva a társait, akik értetlenül néztek utána.
De ahogy kilépett az ajtón, egyszer csak szembe találta magát valakivel… Hermione ott állt előtte, vékony kis teste remegett a dühtől, és szemében keserű könnyek csillogtak. Draco érezte, hogy elsápad. Szóra nyitotta a száját, de a hangok most a belsejében maradtak. Felesleges lett volna bármit is mondania.
Egy pillanatig csak bámultak egymásra, majd Hermione megtörte a csendet:
- Egy fogadás volt? – fakadt ki.- Csak egy rohadt fogadás?! Hogy tehetted!
Vonásai eltorzultak, ahogy kitört belöle az eddig visszafojtott sírás. Elfordult Dracotól, és el akart volna futni, de a fiú elkapta a kezét.
- Hermione, várj…
- Eressz el! – tépte ki magát Hemione Draco kezéből. – Ne érj hozzám! Soha többé ne merészelj hozzám érni! Undorodom tőled!
- Hermione…
- Hogy tehetted! – zokogta. – Hogy lehettél ilyen kegyetlen… menj csak vissza, és ünnepeltesd magad a barátaiddal, hogy megnyerted a fogadást! Te mindig is gyűlöltél engem… Hát remélem most boldog vagy, hogy teljesen tönkre tehettél!
Draco kővé dermedten bámult Hermione után. Az elhangzott mondatok tompán visszhangoztak abban az ürességben, ami most a lelkében uralkodott. Elviselhetetlen volt a Hermione szavaiban rejlő fájdalom… amit ő okozott… mert ő tette tönkre…
Még a lány könnyein át is látta azt a mérhetetlen gyűlöletet… ami elhatolt a szívéig. És kegyetlenül fájt… de ő tehetett róla… ő tehet mindenről.