ŰŰHa valamit Draco nem bírt elviselni, az az volt, ha nem úgy mentek a dolgok, ahogy ő azt szerette volna. Már pedig Grangerrel egyálatán nem úgy mentek a dolgok. Ugyan érezte a lány elbizonytalanodását, de ahelyett, hogy enyhült volna a fagyos modora, csak még erősebb falat épített maga köré.
Akárhányszor találkoztak, Granger mindig valami csípős replikával hárította a próbálkozásait, amiket aztán persze neki le kellet nyelnie, ami minden volt, csak nem könnyű. Néha legszívesebben egy kanál vízben megfojtotta volna a lányt ezekért a beszólásokért, de máskor viszont kifejezetten mulatságosnak találta. Granger a kipirult arcával és a villámló szemeivel bájos kis fúria tudott lenni.
Csak épp ezzel nem ment semmire. Meglepően sokat gondolkozott a lányon, mérlegelte az eddigi dolgokat és a következő lépéseket. Tisztában volt vele, hogy Granger nem olyan, mint a többi lány: őt nem tudná elcsábítani néhány titkos üzenettel vagy szerelmes szóval. Sokkal nehezebb volt közelebb férkőznie hozzá, mint hitte volna, még így is, hogy se Willford, se Weasley nem volt a képben.
De hatással volt rá, ez kétségtelen, hiszen a dühkitörései túlzottan is hevesek voltak, most már csak az volt a kérdés, hogy ezt a hevességet hogy terelhetné más irányba. Nem akarta letámadni a lányt, de úgy érezte, hogy egy hatásos reakció talán meg törné a lány körül azt a védőburkot. Remélhetőleg.
Vészesen közeledett a fogadás határideje, ami persze a Mardekár-Griffendél kviddicsmérközés döntője volt… Ha addig nem szerzi meg Grangert, akkor elveszti a fogadást, és élete legnagyobb szégyenét kell átélnie. Ez pedig soha nem következhet be.

Bár Hermione szemmel láthatólag igyekezett őt elkerülni, a közös órákról nem hiányozhatott. Draco számára ilyenkor már külön szórakozást jelentett, hogy addig fixírozhatta őt, amíg a lány dühében – vagy talán valami mástól is – el nem pirult.
Nem volt ez másképp azon a pénteki napon se, Hermione tüntetőleg próbált nem tudomást venni Draco nézéséről, és szorgalmasan jegyzetelt. Tekintete a pergamenre szegeződött, hosszú haja pedig rakoncátlankodva hullt a szemébe, hiába simította hátra újra meg újra apró kezeivel. Draconak már korábban feltűnt, hogy milyen szép kezei vannak, és tetszettek neki a finom, vékony ujjak, amiken fénylő kagylók módjára ültek a körmei. Eszébe jutott már párszor a gondolat, ahogy ezek a körmök a bőrébe vájnak…
Pillantása a lány mellett ülő Potterre siklott, aki közönyös tekintettel meredt a tanárra. A kis Kiválasztott nyilván úgy gondolja, hogy neki már nincs mit tanulnia... Potter mellett pedig ott ült Weasley, a szokásos bamba arckifejezésével. Nem valószínű, hogy bármelyikük is megvárná Grangert…
úgyhogy már csak azt kell elintéznie, hogy kettesben maradjanak a teremben.
Mikor megszólalt a csengő, a diákok szokás szerint tolongva kisereglettek a folyósóra. Hermione megvárta, amíg Ron és Harry kimennek a teremböl, és csak aztán állt fel az asztaltól. Draco egy non verbális varázslattal elszakította a lány táskájának a pántját, mire a benne a lévő dolgok mind a földre hulltak. Hermione bosszús sóhajjal hajolt le a könyveiért. A terem közben kiürült, utoljára Amanda sétált ki az ajtón, miután jelentőségteljes pillantást küldött Draconak.
Draco odament Hermionéhoz, aki épp az újra összeforrasztott táskájába tömködte vissza a könyveket. Lehajolt, és felvette a földröl az utolsó két könyvet.
- Az Üvöltő szelek? Elég jó könyv, olvastam már. – mondta, miközben átnyújtotta a lánynak a könyveket.
- Kösz. – morogta Hermione szűkszavúan, ahogy eltette őket a táskájába. – Nem is tudtam, hogy olvasol mugli könyveket. – tette még hozzá.
- A művészethez mindig is volt érzékük a mugliknak. – vonta meg a vállát Draco.
- A végén még te leszel a muglik önjelölt védőszentje! – vágta oda gúnyosan a lány. El akart volna indulni, de Draco megállította.
- Miért beszélsz velem így, ha nem adtam rá okot?
Hermione érezte, hogy elvörösödik, és hirtelen támadt zavarában azt se tudta, hogy mit feleljen erre a kérdésre. Legalább Malfoy ne nézné őt ennyire komoly tekintettel…
- Nem hiszem, hogy azok után, amiket te műveltél, ez még kérdés lenne. – találta meg aztán a hangját.
- Legjobb védekezés a támadás?
- Igen… azaz nem…- mondta feszélyezetten. – Illetve… nézd Malfoy, ne várd tőlem, hogy elfelejtsem a sértéseidet. Attól, mert képes vagy velem most normális
hangon beszélni, még nem fogok hanyatt vágódni tőled!
Draco ellökte magát a padtól, aminek eddig támaszkodott, és Hermione elélépett. Lenézett a barna szemekbe, amik egy pillanatig hű tükörként mutatták meg a lányban dúló érzelmeket. De az az egy pillanat elég volt hozzá, hogy lássa, amit kell… a düh és az értetlenség mellett ott volt a félelem… a vágytól…és tőle…
- Mit akarsz te tőlem, Malfoy? – kérdezte a lány erőtlenül, és hangjában most nem volt nem volt semmilyen gúny. – Megint el akarod hitetni velem, hogy tetszem neked?
- Nem – suttogta Draco, miközben megcsapta az orrát Hermione finom jázmin illata. – Azt akarom, hogy tudd.
Mielőtt még a lány egyáltalán felfoghatta volna a szavait, Draco lehajtotta a fejét, és lágyan megcsókolta. Most nem volt köztük semmilyen fal, most csak ők voltak, és egy reszkető szenvedély, ami egymáshoz bilincselte az ajkukat – egyetlen pillanatig. Ahogy Hermione tudatáig eljutott, hogy mit is csinál valójában, ellökte magától a fiút, és egy hatalmas pofon csattant Draco arcán.
- Ezt ne merészeld még egyszer megtenni Malfoy! – sziszegte. – Én nem leszek a gyűjteményed egy darabja!
Draco félig döbbenten, félig dühöngve nézte, ahogy a lány kiviharzik a teremből, és bevágja maga mögött az ajtót. Az arca vörösen égett, ahol találkozott Hermione kicsi, de felettébb erős kezeivel. Eddig csak egyszer fordult eő, hogy valaki kezet emelt rá, és persze az is Granger volt. A csók után abszolút nem ilyen reakcióra számított tőle, főleg, hogy Granger visszacsókolt! Lehet, hogy csak pár másodpercig, de visszacsókolt…
Lám, nem is olyan megtörhetetlen az a fal, ha tudja az ember, hogy közelítsen neki! Csupán azt a szenvedélyt kell használnia, amiből táplálkozik…
De ahogy visszagondolt a csókra, furcsa volt tapasztalnia, hogy élvezi azt, amiről azt hitte, hogy önszántából soha nem fogja megtenni. Abban a pillanatban őrülten kívánta Grangert. A puha bőrét. A törékeny testét… és Granger ugyanúgy kívánta őt. Amíg a vészcsengő meg nem szólalt a fejében…
Maga előtt látta Hermione tekintetét, melyben örvényként kavarogtak a heves érzelmek, és ismét látta benne a félelmet. Ez az a különös félelem az, ami megállította a lányt, ami elzárja őt a szenvedélytöl, mintegy bilincsbe verve őt. A félelem valós volt, de miért létezik egyáltalán? Ilyet még soha, egy lánynál se tapasztalt, és értetlenül állt előtte.
Egy dolog azonban biztos volt: ezt a félelmet kell legyőznie ahhoz, hogy megkaphassa a lányt...