Az órák végeztével Amanda a Mardekár klubhelyisége felé sétált. Magassarkúi élesen koppantak a kövön, tudtára adva mindenkinek, hogy itt jön ő. Rajta kívül csak egy-két diák lézengett a folyósón, a többiek már a Nagyteremben vártak az ebédre. Nem érezte magát különösebben éhesnek, és így legalább lesz pár nyugodt perce a szobában egyedül. Pár perc, amíg nem lesz körülötte egy sor olyan ember, akiket nem bír elviselni. Pár nyugodt perc, amíg nem kell megjátszania a magát.
A klubhelyiségtől nem messze egyszer csak halk pisszegést hallott egy szobor mögül. Megállt, és hideg tekintete Ron Weasleyével találkozott.
- Szia Amanda… - mondta a fiú elvörösödve. – Én csak… arra gondoltam, beszélhetnénk…
Amanda elmosolyodott, és közelebb lépett Ronhoz.
- És, miről szeretnél beszélni velem?
Ron a lány közelségétől még jobban zavarba jött.
- Hát… tudod… amit a múltkor mondtál… - hebegte.
Amanda bájosan oldalt döntötte a fejét, és huncut tekintettel nézett fel rá.
- Mit mondtam a múltkor? – kérdezte ártatlanul.
- Hát… hogy… szívesen lennél velem – bökte ki Ron immár fülig vörösen.
- Á igen, már emlékszem. – duruzsolta Amanda. – Lássuk csak… legyél mondjuk éjfélkor a Szükség Szobájában.
Küldött még egy csábító mosolyt Ronnak, majd sarkon fordult és továbbsétált.
Mikor Ron már nem láthatta az arcát, a mosoly azonnal eltűnt róla és megforgatta a szemeit. Persze, majd pont Weasleyvel fog elmenni! Csak azért kezdett ki Ronnal, mert azt akarta, hogy szétmenjenek Grangerrel. Megértő volt vele, mikor a fiú azt mesélte, hogy Hermione még mindig nem akar lefeküdni vele. Ő hitette el vele, hogy ha nem teszi meg, akkor nem szereti igazán. És hogy ő szívesen lenne vele…
"Szerencsétlen" gondolta gúnyosan." Ö is csak egy játékszer a kezemben, nem több. Egy játékszer, az én győzelmemhez."
Weasleynek hosszú éjszakája lesz, ha rá akar majd várni a Szükség Szobájánál.

Hermione már meg sem lepődött azon, hogy a folyósón Malfoyba botlik. Megpillantva a fiút egy másodpercre lehunyta a szemét, mint aki az égiekhez fohászkodik, aztán vágott egy gúnyos mosolyt.
- Milyen kellemes meglepetés! – mondta epésen.
- Ahogy mondod Granger. – mosolygott Malfoy. – Hogy sikerült a tegnapi randid?
- Minek köszönhetem ezt a feltűnő érdeklődést újabban a magánéletem iránt, Malfoy? – vonta fel a szemöldökét Hermione.
- Tudod, a világért se venném a szívemre, hogy Weasley után bánkódj.
Pillantását Hermionéra szegezte, és volt benne valami, amitől Hermione ismét megremegett, és ezt a pillanatnyi zavartságot gúnyba fojtotta.
- Ennyi kitüntetett figyelem után a végén még tényleg azt fogom hinni, hogy tetszem neked, Malfoy. – vetette oda.
Ha abban reménykedett, hogy ezzel felidegesíti a fiút, csalódnia kellett. Malfoy elmosolyodott, és tekintetével végigpásztázta a lányt.
- Talán nem is tévednél olyan nagyot. – mondta.
Hermione szeme a döbbenettől hatalmasra tágult. A helyzet nem is lehetett volna abszurdabb a számára: itt áll Malfoyjal szemben, aki épp halálos komolysággal közölte vele, hogy tulajdonképpen tetszik neki. Ez már túl sok volt neki.
- Már megmondtam, hogy szórakozz mással! – sziszegte dühösen, és elviharzott.
Hihetetlen, hogy Malfoy ennyire nem képes leszállni róla! Nyilván remekül szórakoztatják a sajnálkozó megjegyzései, hiszen milyen jó poén, hogy szegény sárvérű szétment a pasijával és egyedül van! Ahogy elérte a szobáját, elmorogta a varázsigét és becsapta maga mögött az ajtót. Teste még mindig remegett az idegességtől. Miért kell Malfoynak ilyeneket mondania?! Legalább nevetne hozzá, vagy gúnyosan nézne rá, ahogy régen! De ezekkel a sejtelmes mosolyokkal nem tud mit kezdeni! Miért kell Malfoynak így viselkednie…
Lerúgta magáról a cipőit, és leroskadt az ágyra. Arcát kezébe temette, és minden erejével igyekezett a tudata legmélyére száműzni a mardekárost. Mikor ez nem sikerült, sóhajtva dőlt hátra, és tekintetét a plafonra szegezte. Kényszerítette magát, hogy lehiggadjon, és legalább úgy gondolja át a történteket.
Mindig is gyűlölték egymást. Na jó, elsőben talán még nem volt vele semmilyen személyesebb gondja, de már akkor se volt szimpatikus neki a srác rátarti viselkedése. Aztán másodikban jött az elsö igazi sértés, mikor lesárvérűzte… Lehet, hogy akkor még fel se fogta a sértés igazi erejét, de ez volt az elindítója annak a megvető gúnyolódásnak, amit a mardekárosok a mai napig alkalmaznak vele szemben. Már csak ez épp elég indok lenne rá, hogy gyűlölje Malfoyt, de volt még pár olyan húzása, amivel sikerült még jobban megutáltatnia magát.
Hat évig hallgatta a sértegetéseit, és erre most előáll azzal a hihetetlen szöveggel, hogy tetszik neki. Ez több, mint abszurd. Ez lehetetlen! Csak egy újabb hülye poén. Csak egy poén… De ha ez ennyire egyértelmű, akkor miért kell magát folyamatosan győzködnie?
Ha Malfoy a közelében van, képtelen uralkodni magán. Hiába fogadta meg a múltkor, hogy nem hagyja magát többé felidegesíteni, de ha ránéz azzal a különös tekintetével, rögtön elkezd áramlani az agyába a vér. Egyszerűen nem bírja elviselni azt a nézést… Azért elég ironikus, hogy Malfoynak pont azzal sikerül a legjobban kihoznia őt a sodrából, hogy nem mond semmi bántót… vagy csak már annyira sebezhetővé vált, hogy Malfoy minden cselekedetét támadásnak fogja fel?
Nem valószínű, vetette el a gondolatot. Malfoy lenne az utolsó, aki komolyan érdeklődne utána.
De akkor miért érdekli annyira az, hogy mit csinál Willforddal? Ha nem ismerné Malfoyt, még azt hinné, hogy féltékeny. Még a gondolat is nevetséges.
Azt ugyan nem tudta, hogy Malfoy Jessy által már tud róla, hogy Hermione visszautasította Willfordot…
Furcsának elég furcsa, de talán jobb, ha meg se próbálja megérteni Malfoy viselkedését. Itt az ideje, hogy ne is foglalkozzon vele többet. Talán csak egy kis kikapcsolódásra van szüksége. Ha kipiheni magát, végképp nem fog holmi Malfoyokon rágódni… Felkászálódott az ágyról, és levette a polcról az egyik kedvenc könyvét. A tanulás is várhat. Jelen pillanatban nem akart mást, minthogy elmerüljön a történetben, és ne gondoljon semmire, legkevésbé egy szőke mardekárosra, aki a kelleténél többet járt a fejében…