Madam Pomfrey egy árva szó nélkül kezelésbe vette a két harcias fiatalt. Bár szokás szerint bent szerette volna tartani őket megfigyelésre, különösen Hermionét, de Nyssa meggyőzőképessége révén, lemondott erről az elhatározásáról. Természetesen a javasasszony nem felejtette el megemlíteni a sötét átkok veszélyességét, és ezzel még nagyobb lelkiismeret furdalást idézett elő Draco Malfoy szívében, aki most életében először érzett hasonlóst.
Új volt neki ez, és cseppet sem volt büszke magára, ahogy előzőleg várta. A nagy dicső történetek a halálfaló őseiről, akik valójában tisztító munkát végeztek, nem hatott már olyan dicsőnek, inkább visszataszítónak tetszett. Szánalmas féregnek érzete magát. A sárvérűek kínzásának előre megígért örömét, ő nem érezte, hanem helyette gyávaságot.
Lelke háborgott, akár a viharos tenger. Egyedül az jelentett számára némi megkönnyebbülést, hogy Hermione magához tért. De nem mert a szemébe nézni. Nem tudta volna elviselni a pillantást.
Miután a gyengélkedőn a két harcos némiképp kikupálódott, elindultak az igazgatói iroda felé. Draco lehajtott fejjel baktatott előre, magába roskadva. Szinte már Azkaban hűvös cellájában érezte magát, ahol megannyi dementor szívja belőle az életerőt. Most legszívesebben a föld alá bújt volna, hogy ne lássa senki.
Szótlanul, mögötte Hermione baktatott, felemelt fővel, és dühvel a szemében. Lelkében mély harag volt az egyetlen érzés, ami a többit elhomályosította, és még a fizikai fájdalmakat is. Feje elviselhetetlenül fájt, s néha a vállába is belenyilallt némi fájdalom. Nyíltan megalázták és mikor megtorolta ezt, szinte az életébe került a bosszú. Nem értette, hogy az élet miért nem igazságos. Miért, mindig a jók szenvednek, és miért nem fogadják el őt ugyanolyan boszorkányként, mint a többieket. Persze nem számított neki, hogy Draco elfogadva, vagy talán mégis? Miért akar egy ilyen alaknak megfelelni? Hiszen semmi sem köti össze őket, a kölcsönös utálaton kívül.
Még is sokat foglalkoznak egymással. Sértegetik a másikat és valahogy nem képesek ugyanabban a világban élni, ahova mindketten egyforma jogokkal felruházva tartoznak. Lehet, hogy a neveltetés és a családi körülmények, mindkettőjüknél eltérőek, de az megmásíthatatlan tény, hogy mind a ketten a varázslótársadalomhoz tartoznak, akár tetszik, akár nem.
A két elmélkedő fiatal után, a sereghajtó Nyssa baktatott. Mérges volt Dracora, mivel újra kihúzta a gyufát, és tovább öregbítette a jó öreg Mardekárház méltán rossz hírnevét. Pedig ez a ház cseppet sem a rossz forrása, ahogy néhányan vélik, hiszen itt is ugyanolyan emberek tanulnak, mint a többiben, ugyanannyi választási lehetőséggel, a jó és rossz út között. Mikor fog ez az örökös gyűlölködés végképp megszűnni?
Erre pillanatnyilag senki sem tudta volna megmondani a választ. A fiatalok már éppen odaértek volna az igazgatói iroda elé, amikor McGalagony jött szembe velük villogó szemekkel és vészesen keskeny ajkakkal. A gyerekek, főleg az a kettő, akinek sok volt a rovásán, megrémülve meredtek rá.
- Miss Cruel, ön elmehet! Önök pedig az irodámba, most! -mondta határozottan és a két fiatal elindult a vesztőhelyre. A professzor határozottan haladt előre, majd az kinyitotta az egyik ajtót és intett, hogy kövessék.
A dolgozószobában kísérteties csend honolt. Feszült hangulat uralkodott a helyiségben tartózkodók között. McGalagony az asztala mögé lépett, majd helyet foglalt a piros bársonyszékben. Szemeit végigfutatta a két fiatalon. Draco lehajtott fejjel várta a rá váró ítéletet, vele ellentétben Hermione viszont elemelt fővel, s bátran, mint egy oroszlán nézett a tanára szemébe. Belül természetesen rettegett, de nem akarta kimutatni.
- Üljenek le! – Hermione és Draco engedelmesen leültek egymás mellé, és megszeppent arccal néztek fel a professzorra- Minősíthetetlen a viselkedésük. Verekedés- itt Hermionéra nézett- sötét átkok- itt Dracora- párbaj, miegymás. Hogy képzelték ezt? Így mutatnak példát a többi gyereknek ilyen nehéz időkben, ráadásul mind a ketten iskolaelsők?!
A professzor szeme megvillant, a fiatalok pedig szinte bolha méretűre zsugorodtak a most nagyon is kényelmetlennek tetsző székeken. Levegőt sem mertek venni, nehogy magukra haragítsák a professzorasszonyt. McGalagony alig észrevehetően sóhajtott egyet, majd kezeit karba fonva kicsit hátradőlt a székében, s egy pillantásra sem vette le a szemét a két gyerekről.
- Tudják, óriási szerencséjük van, hogy Dumbledore professzor nincs jelenleg az iskolában…Kicsaphatnám önöket, de mivel ez az utolsó évük, adok maguknak egy utolsó esélyt- itt a két fiatal egy kicsit fellélegzett, de McGalagony folytatta- De a büntetésüktől nem tekintek el. Mivel nem a házak közti egyetértés szellemében viseltettek egymás iránt, a büntetésük a következő: Közös szobát kapnak, minden órára együtt mennek, és nem hagyhatják el a kastélyt a Roxmortsi hétvégéken. A Nagyteremben egy közös asztalnál ülnek. Továbbá két napig büntetőmunkát végeznek a Tiltott Rengetegben, a részleteket Hagridtól meg fogják tudni. Megértettek mindent?
- Igen professzor- válaszolták egyszerre.
Még az volt a szerencse, hogy nem azt kérdezte tőlünk, hogy egyet értenének-e a döntéssel. Erre viszont egyértelműen nemet mondtak volna. Mindkettőjük ordított belül és hevesen tiltakozott a döntés ellen, de ha jobban meggondolják ez még nagyságrendekkel jobb, mintha kicsapnák őket.
- Helyes, és még egyszer elő ne forduljon ilyen, mert annak kicsapás lesz a következménye. Még valami: a szobájuk a harmadik emeleten lesz, Morgana la Fay portréja mögött. Holnap reggel 8-kor mind a kettőjüket ott fogom várni. Befejeztem, elmehetnek.
Bólintottak, majd azonnal felálltak a székről. Draco és Hermione pánikszerűen hagyták el McGalagony irodáját. A kinti levegő megváltásként áramlott be a tüdőjükbe. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem csapták ki őket az iskolából. Végül is öröm táncot is járhattak volna, ha nem lett volna ebben némi üröm. Egyezményesen úgy döntöttek, hogy nem időznek soká a professzorasszony irodája előtt. Elindultak, és némán egymás mellett sétáltak tovább a folyosón, leszegett fejjel.
Még mindig a professzor szavainak a hatása alatt voltak. Hiába, tudták, megérdemlik a büntetést, mégis, hogy együtt lakjanak és menjenek mindenhova, nem túlzás ez egy kicsit? Bár a professzor erre biztos nemet mondott volna.
Draco belül a büszkeségével küzdött, hiába akarta mégsem tudott bocsánatot kérni. Feszítette ez az érzés, és tanácstalan volt. Mi lesz, ha kimondta, ezt a szót? Talán rászakad az ég? Arra a következtetésre jutott, hogy mégsem lesz ebből akkora baj, ha most megteszi az első lépést a lelkiismeret furdalása enyhítése érdekében. Aztán erőt vett magát, minden bátorságát összeszedte, és kimondta:
- Sajnálom- hangja bártortalanul és halkan csengett, de Hermione hallotta és ez volt a lényege. Megütközve nézett a fiúra, akinek a szemében tényleg ott volt a megbánás.
A lány nem mondott semmit, csak egy erőtlen mosollyal ránézett a fiúra, és lassan bólintott, hogy jelezze, elfogatta Draco bocsánatkérését, amit lássuk be nem sűrűn kapni egy Malfoytól. Ezek után útjaik elváltak egymástól, Hermione a Griffendél torony felé, Draco pedig a pincehelység felé vette az irányt. Kongó léptekkel haladt. A lány megállt és hátra nézett, s figyelte a fiú távolodó lépteit. Erre nem számított.
Valami okból különlegesnek érezte ezt a pillanatot. Draco életében először mondta ki ezt a szót, és ennek ő tanúja volt. Természetesen nem olyan érzések keringtek benne, mint egy anyában, aki gyermeke első szavát hallja. De azért még is csak volt ebben valami. Őszinteség és megbánás, ami a Malfoyokra cseppet sem volt a legjellemzőbb jellemvonás. Hermione fejében egyre másra pörögtek a gondolatok ellensége körül. Megpróbálta megfejteni, vajon miért is viselkedik így? Hiszen évekkel ezelőtti viselkedése olyan más képet festett róla. Talán az csupán egy álca, és ő most pillanthatta meg az igazi énjének egy darabkáját?
Sóhajtott egyet, majd újra elindult. Még nem tudta mi vár rá a klubhelyiségben, de abban biztos volt, hogy barátai nem hagyják annyiban a dolgot.


„Bágyadt szökőkútként fakadnak
végtelen vágyból véges tettek:
mind rögtön reszketőn lelankad.
De mit belsőnk másként elhallgat
erőt és vígságot mutatnak
e könnyed táncoló könnycseppek.”

(R.M Rilke: Kezdőbetű)