Késő őszi, szürke, borús nap volt. Hideg szél fújt át a márvány kőtömbök között, magával sodorva egy-egy megsárgult falevelet. Csend honolt és nyugalom, amerre a szem ellátott.
Legalábbis ez volt látszat. Mert az egyik hatalmas, vakító fehér, mesterien faragott sírtábla mögött igenis volt némi mozgás. Egy térdeplő alak vállai rázkódtak némán, megállíthatatlanul.
A férfi órákkal ezelőtt érkezet, fájdalomtól lesújtott szíve rég elsírta már utolsó könnyeit. De bár többé nem adott ki hangot, a gyász nem hagyta el szívét. Hangtalanul siratta tovább az elveszetett boldogságot.
A fiatal varázsló csak néhány napja értesült a tragédiáról. Kutatóúton járt, mélyen az Amazonas erdeiben, ősi varázslatok és vad mágikus növények után kutatva. Teljesen elmerült szeretett munkájában, és eszébe sem jutott, hogy otthonában bármi gond adódhat. Hiszen már évek óta nyugalomban éltek.
Csak négy napja indult haza, és feketébe öltözve találta otthonát. A régi kastély falai a korábbinál is sötétebb árnyalatot vettek, a vízköpők régi, szomorú dalokat dúdoltak, az ablakok előtt fekete zászlók lobogtak. A szolgák lehorgasztott fejjel, falfehér arccal köszöntötték. Szólniuk sem kellett, olyan nyilvánvaló volt a tragédia.
A mágus vadul dobogó szívvel, egyre növekvő rettentettel és félelemmel szaladt fel a hosszú folyosókon, és találgatott, vajon ki lesz az?
Az édesanyja? Az édesanyja, aki világra hozta és szerette élete legrettenetesebb perceiben is? Mikor majdnem a gonosz áldozata lett, akkor is? A gyönyörű hölgy, aki évekig szenvedett férje hatalmaskodásától, de aki özvegyként szinte kivirágzott? Ez a teremtés távozott most tőle?
Vagy a felesége? Az a bátor, elszánt és szépséges nő, aki megváltoztatta az életét, jobbá, teljesebbé téve őt?
A fia, aki annyira nem hasonlított rá, és mégis teljesen az övé volt? Aki minden mozdulatával és szavával őt idézte?
A lánya, aki elhozta számára a békét, és megmutatta, hogy létezik önzetlen és tiszta szeretet a világban?
Ki lehet az? Kit vettek el tőle?
A férfit a rettenet űzte szobáról szobára, de nem látott senkit. Mintha mindenki eltűnt volna az útjából, csak hogy ne kelljen a szemébe nézniük.
És akkor látta meg a másik alakot. Ismerte, igen, jól ismerte a magas, sötéthajú varázslót. Egykor esküdt ellenségek voltak, gyűlölték egymást, ahogy csak lehetett. De a háború és egy nem várt szerelem mindent megváltoztatott. Egyszer régen együtt kellett harcolniuk, és a világ hőse megmentette az életét. Később elvette feleségül az asszonyt, aki a másik mágus legjobb barátja volt, végül megbékéltek egymással, sőt: fia keresztapjává fogadta régi ellenfelét.
Ez a férfi, ez a barát jött most szembe vele. Arcára ráfagyott a fájdalom, szemei megtörten és üresen tekintettek az érkezőre.
- Ki? – kérdezte a Fiú, a Férj és az Apa.
- Draco… - hallatszott a gyenge, fátyolos hang,
- Merlin szerelmére, KI? Mond már meg, Potter! - fakadt ki a másik.
- Mind…
Nem! Ez az egy szó visszhangzott a fejében. Nem! Nem! NEM!!
Nem lehet, hogy mind elmentek! Hogy mind elhagyták! Ez csak Potter őrült és morbid tréfája! Hiszen a harcnak már réges-régen vége! Senki nincs, aki ilyet tenne! Még vele, Malfoyjal sem!
Az anyja… a felesége… a gyermekei… A gyermekei!!! Nekik élniük kell, igaz? Harry miért rázza a fejét? Miért sír? Nem!
Hol vagytok? Anyám? Hermione? Nathaniel? Kathy? Nem!
A férfi eszeveszett módon rohant végig a folyosókon, mintsem törődve a sarkában loholó másik varázslóval. Ő csak a családját akarta megtalálni. Látni, hogy jól vannak. Hogy nincs semmi bajuk. Mert ő tudta, hogy nem haltak meg. Hisz azt megérezte volna.
Mert megérezte volna, ha a szívét birtokló emberek nem élnének többé…
Igen! Ez az édes Hermione szobája! Itt lesznek! Elbújtak, a vásott kis kölykök, csak egy gonosz tréfának szánták, mert túl sokáig elvoltam!
Anyám? Hermione? Nathaniel? Kathy?
És tényleg ott voltak. Egymás mellett fekve, gyönyörűen, csendes nyugalomban. Holtan.
- Egy elszökött halálfaló volt, Draco – szűrődött át a hang a fájdalom okozta sokk falain át. Átjutott a védőfalakon, és megátkozta őket álmukban. Nem szenvedtek, Draco.
Kit érdekel ez?
- Elkaptuk azt a gyilkos állatot, Draco. Megbűnhődik. Magam gondoskodom róla.
Kit érdekel ez???
- Őszinte részvétem, Draco. Nekem is nagyon fáj.
Kit érdekel ez, te hülye barom!? Hát tényleg azt hiszed, hogy egy kicsit is átérezheted, amit én? Mit érek én azzal, hogy elfogtátok? Már halottak! MIND HALOTTAK!
Aztán eltemették őket. Egymás mellé, a hideg, hófehér márvány alá. Senki nem maradt szenvtelen azon a napon. A koporsó mellett állva tucatnyian sírtak és könnyeztek. És mind mélyen sajnálták a családját temető, fekete köpenyes férfit.
De az csak állt, szólni képtelenül, elveszve a gyászos űrben. Csak mikor egyedül maradt, engedte magát tombolni. Üvölteni egy helyen, ahol a némaság dívik. Ordítani ott, ahol a fájdalmat hangtalanul tűrik.
De senki nem szólt, senki nem háborgatta. Végül maga is elnémult, és halkan sírt tovább. Aztán a könnyek elmúltak, és csak a vad remegés maradt.
Vállai némán rázkódtak, megállíthatatlanul, a mesterien faragott, rikítóan fehér sírtábla előtt.