„Egy álomba ébredtem ma
A statikusság hidegségébe, és földre rakom hideg lábaimat
Mindent elfelejtettem a tegnapból…”

Nem, ez nem igaz… dehogy felejtettem el… Csak el akarom felejteni… Amikor rám néztél… a szemedben már nem a régi, elszánt fény csillogott… Megtörtél. Egyetlen pillantás elég volt, hogy lássam: már nem a régi Hermionéval állok szemben.

„Emlékezve, hogy úgy teszek, mintha nem lennék többé már
Egy kis ízlelés az álszentségből
És elhagyatva vagyok a hiba virrasztásában, túl lassú reagálni”

Ahogy beléptem a kis szobába, és megláttalak… először meg sem bírtam mozdulni. Eszembe jutottak a Nagyúr szavai: „Ezúttal olyan jutalomban lesz részed, mint senki másnak, abban biztos vagyok…” És az az arc… mindent tudó, sejtelmes kifejezés ült az arcán, amit akkor és ott nem tudtam mire vélni… De ahogy a kis helyiségbe lépve felismertem régi ellenségemet, s egyben az egyetlen nőt… Az Egyetlent, aki iránt valaha többet éreztem, mint azt bárki el tudná hinni, rájöttem. A Sötét Nagyúr tudta. Mindenről tudott. Először rémület vett rajtam erőt, de lassan alábbhagyott, mikor az észérvek kiszorították belőlem. Elvégre, ha tudta is, sosem mutatta. Ha bármi kifogása lett volna ellene, valószínűleg már nem élnék.
Szóval erről beszélt. Róla, Hermionéról. Jutalom… Sejtettem, miféle jutalomban lesz részem, a halálfalók belső köreiben ez régi szokás volt. De ez más. Ezt nem tehetem… Vele… Nem, sosem bántanám őt… Közelebb léptem. Felismert. Láttam, hogy ideges volt, láttam, hogy félt. De miután meglátta az arcomat, egyenesen rettegett.

„Azt gondoltam, olyan közel vagy hozzám
De még mindig olyan messzi vagy, és nem tudlak visszahozni”

- Ha egy ujjal is hozzám érsz…
Nem folytatta. Tudta, hiába minden, úgyis az lesz, amit én akarok. De én nem akartam…
- Nem akarlak bántani… - mondtam. Átfutott a fejemben a gondolat, hogy milyen komikus ez a mondat egy Malfoy szájából… és felrémlett egy régi emlék… akkor is ezt mondtam… mégis bántottam. De én nem akartam… csak őt akartam… önző módon azt hittem, ő is... nem vettem észre, hogy csak a félelem hajtotta… félt tőlem, és én tudtam ezt… de akkor nem láttam a félelmet a szemében… vagy csak nem akartam látni. Megbántam. El sem hinné, mennyire… hányszor feküdtem éjszaka álmatlanul, az az emlék nem hagyott nyugodni…

„Ez igaz: így érzek
Az arcod tette az ígéretet
A hangod színe
Festette az emlékeimet
Még ha te nem is vagy velem
Én veled vagyok”

„mostmár látom , mindent benn tartva
mostmár látom, mégha csukva is van a szemem”

„Megütlek, és visszaütsz
A földre esünk, a hátralévo napok csendben állnak
Szép vonal a ketto közt
Amikor a dolgot elromlanak, azt színlelem, hogy a múlt nem valós
Most ennek az emléknek a csapdájába estem
És elhagyatva vagyok a hiba virrasztásában, túl lassú reagálni
Azt gondoltam, olyan közel vagy hozzám
De még mindig olyan messzi vagy, és nem tudlak visszahozni”

Nem érdekelt. Nem akartam elkövetni még egyszer ugyanazt a hibát… Tudtam, hogy már késő, lehetetlen, hogy helyrehozzam… De azt akartam hogy tudja, megbántam… és mennyire szerettem.
Közelebb léptem hozzá, és ezt suttogtam:
- Sajnálom… nem is tudod mennyire.
Láttam a kétkedést a szemében, a csodálkozást, és a soha el nem múló félelmet.
Megfordultam, elindultam kifelé a szobából, de mielőtt kiléptem volna az ajtón, egy utolsó szó hagyta el az ajkaimat:
- Szerettelek.