Szerettem őt és még most is szeretem, de megbíztak ezzel a feladattal. Meg kell őt ölnöm, ő a kulcs a győzelemhez, csak így győzhetjük le őket. Én vagyok az egyik legjobb, ezért nekem jutott ez a feladat, és az se volt hátrány, hogy nőnek születtem. Így teljesítenem kell a parancsot. Meg kell őt ölnöm. De mit tegyek akkor, ha időközben beleszerettem? Vagy mindent az emberiségért? És akkor velem mi lesz? Én, hogy tudnék úgy élni, hogy tudnom kell, én is részese voltam a győzelemnek, de magamtól tagadtam meg a boldogságot? Talán egy jobb élet lehetőséget? Erre képtelen lennék. Ez egyszerűen nem menne, de mégis meg kell tennem, hiszen parancsba kaptam. Ezen munkálkodunk már rég óta és ez került sokak életébe éveken keresztül, hogy most mi itt tartsunk. Itt állunk a győzelem kapujában, és én hátráljak meg? Legyek gyáva, és, miattam veszítsünk? Ne azt már nem. Nem leszek áruló és hűtlen. A barátaimhoz, az elveimhez… De mi van a szerelemmel? Az én szerelmemmel? Vagy az nem érdekes? Nem érdekel senkit, hogy én mit érzek? Az én érzéseimmel mi van? Velem senki nem foglalkozik? De akkor is meg kell tennem. Nekem kell megölnöm. Hiszen ez a parancs.


Nem értem, hogy történhetett, de beleszerettem, pedig csak egy kis senki, egy kis sárvérű. De mégis szeretem, és pont őt kell megölnöm. Ő a győzelmünk kulcsa, és amíg ő él, addig mi nem győzhetünk. És nekem engedelmeskednem kell. A vérem, a családom, a nevem kötelez rá. Malfoy…rettegés, gyűlölet, fekete mágia, halál. Nekem ezzel kell élnem, ezzel vagyok megbélyegezve. Csak egy gyilkos vagy, és most újra azzá kell lennem, és azt vagyok köteles megölni, akit feltétel nélkül szeretni tudtam, egész eddigi életem során, de ez a parancs, meg kell őt ölnöm. De miért nem tagadom meg? Egyszerű. Félek. Félek attól, hogyha nem teszem meg, és ezáltal elárulom a Nagyurat, akkor ő fog engem megölni. Gyáva vagyok, és félek tőle. De akkor is, az elveimet én sem tagadhatom meg. De ezek tényleg az én elveim? Igen, azok. Ezekben hittem, ezekre neveltek, és még most is vallom őket. Hogy az összes sárvérűt, és muglit utálni kell. És én mégis beleszerettem egybe, de az elveim miatt teljesítenem kell a parancsot, és meg kell őt ölnöm. Nem fogunk miattam megbukni. Nyerni fogunk. Tudom, érzem. És én hatalmas jutalmat fogok kapni, csak szerelmet nem… De ez parancs, nekem kell őt megölnöm.


Itt állok ebben a rohadt kapuban, és magammal veszekszem, miközben szakad a hó és ő rám vár. De már nem kell sokáig egyedül lennie, nemsokára megyek. Annyival is több van még az életéből…. Vajon tudja, vajon sejti? Ááá, honnan tudná, hiszen mind bíznak bennem, tökéletes az álcám. Semmi hiba, egyetlen-egy sem. Szinte már túlságosan is tökéletes. Remélem, megérti majd, és meg tud majd bocsátani, mivel csak parancsot teljesítek. D miért pont mi? Miért pont ő és én? Mert ellenségek voltunk? Vagy még most is azok vagyunk? Egyszerűen nem tudom mik a válaszok, de lehet, hogy jobb is így. Így könnyebb. Lehet. Már nem kell sokat várnod, jövök. De tudd, én csak parancsot teljesítek.


Már vagy tíz perce ott áll lenn a kapuban és tétovázik. Mi a baj? Lehet, hogy sejt valamit? Biztos, hogy nem, bízik bennem, rám nem is gyanakodna. Annyira gyűlölöm ezért azt a férget. Miért nem volt képes döglött maradni, vagy legalább olyan nyomorult állapotban, mint amilyenben 13 évig élt? Mi a jó büdös francért kellett neki feltámadnia? Mert akkor esetleg én boldogan is élhetnék, azzal, akit valóban szeretek, és nem valami hülye, aranyvérű fruskával? De hát nem, ugyebár… neki fel kellett támadnia, és nekem most parancsból meg kell őt ölnöm.


Ezalatt, a pár hónap alatt, amíg vele dolgoztam, teljesen átértékeltem magamban. Ő más ember. Hasonló ahhoz, akit a suliban ismertem, de mégsem. Igazából nem is ismertem. De most kiderült, hogy nem is olyan egoista görény, és még érzései is vannak. De ami a legfontosabb, tud szeretni. Mindemellett láttam harc közben. Az elszántság, az élni akarás, a túlélés tükröződött a szemében. És amikor engem védett…azt a vágyat, azt az életerőt, én fogom elvenni tőle, hiszen… ez a parancs.


Mellette éreztem valamit, amit eddig még sohasem. Ő tanított meg szeretni. Őszintén Pedig milyen egyszerű. Végre volt miért élnem, küzdenem, végre volt célom. Hogy megvédjem, hogy megóvjam, vigyázzak rá. Nem engedtem, hogy bármi baja essen, mindentől féltettem. Erre most nekem kell véget vetnem a szeretett életnek, de hiszen…ez a parancs.


Amikor meglátom, összeszorul a gyomrom, és csak állok némán, miközben ő ott áll az ablak előtt, kezeit zsebre téve. Figyel engem, és én is őt. Tudom, hogy itt az idő…. most vagy soha. Szeretném tudni, mi jár a fejében. A gondolatra, hogy esetleg legilimentáljam, elmosolyodok. Úgyse menne. Lassan lépkedek felé, nem akarok elsietni semmit sem. Mikor már csak egy lépésnyi távolság van közöttünk, felnézek, egyenesen bele a szemeibe, hogy még egyszer utoljára láthassam őket, és jól az eszembe véshessem, hogy örökké emlékezzek rájuk. Odalépek hozzá, karomat a nyaka köré fonom, és lassan megcsókolom, várva, ő hogyan reagál. Tudom ez az utolsó, nem akarok semmit sem elkapkodni. És ekkor végre visszacsókolt. Olyan tűzzel, olyan szenvedéllyel, mintha tudná mi fog történni, mintha bizonyítani akarná, menyire szeret. Közben a ruhám ujjából kicsúsztatom a pálcámat és felé fordítom. Kérlek tudd, hogy csak parancsot teljesítek. Szeretlek!
Megszakítom a csókot és halványan, de keserűen elmosolyodok. Nézem pár pillanatig az arcár, még utoljára, majd:
- Boldog Karácsonyt, Draco! – suttogom, miközben arcomat a vállára hajtom, és tudom, most jött el az idő.


Mikor belépett a szobámba egy pillanatra elállt a lélegzetem, olyan csodásan nézett ki, ahogy a lemenő nap sugarai megcsillantak a haján, és aranyló fénybe vonták az egész testét. Gyönyörű volt, és én tudtam, most mindennek vége. Az ő életének, és az én boldogságomnak. Lassan közeledik, mintha búcsúzni jönne. Mikor odaér elém, körbefonja a nyakamat, míg én a derekát ölelem át. Kínzó lassúsággal csókol meg, mintha tudná, érezné,… hogy ez az utolsó. De nem tudhatja. Vadul csókolok vissza, hogy éreztessem vele, mit érzek iránta, és most már ő is így csókol. Közeledik az idő, de nem vagyok rá képes. Hiszen olyan fiatal, olyan kedves, olyan szép, és olyan szerelmes. Belém, és én is szeretem őt. Nem akarom, hogy meghaljon, főleg nem miattam. De már késő, ezt meg kell tennem. A ruhám ujjából kicsúsztatom a pálcámat és felé fordítom. Kérlek tudd, hogy csak parancsot teljesítek. Szeretlek!
Megszakítja a csókot, tudom, most jött el az idő. Én is nézem még az arcát, hogy mindig emlékezzek rá, majd:
- Boldog Karácsonyt, Hermione! – suttogom én is, és a fejemet a vállára hajtom.

”Avada Kedavra"