Az elkövetkező két hétben nagyon keményen edzettünk. Esőben, szélben, viharban. Harry, és a csapat örömére nagyon jól ment a játék. Ron fenomenális védés-sorozatokat hajtott végre, én pedig mindig garantáltam a gólzáporos edzéseket. Chrissie is kezdett formába lendülni az utolsó három edzésen. Gyakori vendég volt a pályán Hermione, aki a világért sem hagyta volna ki az edzéseinket, de ugyanakkor a házi feladatairól is így vélekedett, úgyhogy mindig kint írta meg. Sokszor láttam - amíg Harry az újakat dresszírozta, hogy az ablakból valaki figyel minket. Nagyon kíváncsi lettem, hogy ki az, ezért a szerdai edzésen direkt a hálóteremben felejtettem a seprűm, hogy visszamehessek érte. - De nagyon siess! - kiáltott utánam Harry. - Oké! Felmentem arra a szintre, ahol a kukkoló állni szokott. Ismét ott volt. Fekete talárt viselt - pont olyat, mint az iskolai egyenruha. Tehát diák – vontam le a következtetést. - Hé, mit keresel te itt? - kérdeztem hangosan. A titokzatos kukkoló összerezzent, majd megfordult. - McStutry! Hát te meg mit művelsz? Ki akarod figyelni a taktikánkat, mi? - kérdeztem mérgesen. - Öh… nem… izé… Nem, dehogyis! – dadogta. - Tűnj el innen, és meg ne lássam még egyszer, hogy itt ólálkodsz! Gavin olyan sebességgel futott el, hogy azt még Villám is megirigyelhette volna. Gyorsan felrohantam a seprűmért, majd visszaiszkoltam a pályára. - Jé, hát te is megérkeztél! - ordított le Harry tíz méter magasból. - Bocsi, csak nem találtam a seprűm... - magyarázkodtam, de Harry intett, hogy szálljak fel. Elérkezett a szombat. Reggelinél nem tudtam, hogy mitől is vagyok idegesebb. A meccstől, vagy Chrissie nyavajgásától. - A-a-annyira izgulok! Jaj, bárcsak itt lenne Fred! - Fogd már be! Mi is épp elég idegbajosan vagyunk! – torkolltam le. A szendvicsemet is remegő kézzel ettem meg. Láttam a csapat többi tagján, hogy ők is hasonlóképpen esznek. Fél tízkor bevonultunk az öltözőbe. Griffendéles tapsvihar, és mardekáros „fúj” kiáltások kísértek minket. - Mondd már meg a kis szerelmednek, annak a Malfoynak, hogy fogja be! – nyávogta Chrissie idegesen. - Nem a szerelmem, és ha valamit akarsz, akkor mondd meg neki te! Tíz előtt két perccel kivonultunk a pályára. Hideg volt, de sütött a nap. - Remek. – motyogta Harry idegesen. – Egész jó az idő. - Aha. – válaszoltam. Kivonultak a Hugrabugosok is. Harry és a Hugrabugos csapatkapitány – Thomas Kissey – kezet fogtak. Madam Hooch belefújt a sípjába. Mihelyt felemelkedtem a földről, megszűntek a zajok, nem hallottam az ordító tömeget. Csak a szél zúgott a fülemben. Szétnéztem. Harry épp felettem repkedett, Ron bekanyarodott a póznák elé, Chrissie pedig elkapta a felrepülő kvaffot. - Amanda! – ordított nekem, majd átpasszolta a labdát. Egy ügyes mozdulattal kicseleztem Caroocht, majd behajítottam a labdát a jobboldali karikába. - Tíz-null a griffendélnek! – hallottam Ginny hangját. - Ez az! – mondtam magamban. Az állás két óra múlva száztíz-száz volt, a mi javunkra. Hajrá, Harry! Kapd el gyorsan az a cikeszt! – gondoltam. Ekkor azonban egy gurkó telibe találta Chrissie tarkóját. - Chrissie!!! – ordítottam, majd a zuhanó lány után iramodtam. – Neee! Bal kezemmel elengedtem a seprűmet, és előrántottam a pálcámat. - Slowus! – kiáltottam, de a várt hatás elmaradt. Chrissienek lassulnia kellett volna, de továbbra is ugyanolyan gyorsan zuhant. A seprű nyelét egyre erősebben, és görcsösebben szorongattam. Nem érem utol… Nem tudom elkapni. Chrissie meg fog halni… - gondoltam. Már csak egy méter volt köztünk, de Chrissie még mindig iszonyatos sebességgel száguldott a föld felé. Hallottam a tanárok kétségbeesett sikolyát, a felbolyduló diáksereget, a csapattagok jajgatását. De mindez nem érdekelt. Le kell győznöm a távolságot. Megrúgtam a seprűm. Rántottam egyet a nyelén, majd bevágtam Chrissie elé. Elkaptam a lány karját, és óvatosan leszálltam a földre. A segítség azonnal megérkezett. Madam Pomfrey, és McGalagony professzor hordágyat hoztak, ráfektették a testvéremet, és maguk ellőtt lebegtetve, elindultak a kastély felé. Térdre estem, majd beletemettem az arcomat a kezembe, és sírni kezdtem. Magamat okoltam mindenért. Lehet, hogy Chrissie meghal, és én, csakis én vagyok érte a hibás. Nem tudtam elkapni. Ha egy kicsit gyorsabb vagyok akkor… Ha csak egy kicsit gyorsabb… - Nem te vagy a hibás! – nyugtatott Hermione az öltözőben. - DE IGEN! Ha nem lennék ilyen béna, akkor Chrissie... Akkor… Egy hülye lúzer vagyok! Még kviddicsezni sem tudok! Egy varázsigét sem tudok kinyögni rendesen! – kiabáltam mérgesen. Fogtam a ruháimat, és beledobáltam a táskámba, majd úgy, ahogy voltam, kirohantam az öltözőből. Nem mentem fel a hálószobába, hanem leültem a tópartra. Kerestem egy sötét zugot, ahol nem látott senki. Az időmet azzal töltöttem, hogy kavicsokat dobáltam a vízbe. Hiába gyűlölöm, hiába ártott nekem annyit. Mégiscsak a testvérem. Vele együtt születtem és cseperedtem. A testvérem… Emlékszem még arra, amikor apu és Chrissie elköltöztek Franciaországba. Akkor még nagyon jó testvérek voltunk… Keresve sem találtak volna nálunk jobb, és összetartóbb ikreket. Mielőtt elmentek, azon az estén egyességet kötöttünk. Hogy soha nem hagyjuk el a másikat, és mindig hűen szeretni fogjuk egymást. Emlékszem… Felvágtuk a tenyerünket, és egymás kezét ökölbe szorítottuk. Esküszöm, hogy testvéremet Hűen szertni fogom, és Mindig kitartok mellette, Míg a vérünk el nem fogy. Ezt az esküt kellett mindkettőnknek elmondania. Aztán mikor Crissie és apa négy év múlva visszajöttek, minden megváltozott. Chrissieből egy számító, becstelen liba lett. Mindent megtett annak érdekében, hogy megalázzon engem. Még Ericet is elvette tőlem. Persze mindenki az ő pártjára állt, még a legjobb barátnőim is, és a tanárok is. Aztán anya munkát kapott Londonban, és ideköltöztünk. Persze otthon is sokat veszekedtem a tesómmal, amit anyuék csak „kamaszkori felindulás”-oknak neveztek, de nem azok voltak. Sajnos. Ránéztem a kezemre. A heg, ami akkor keletkezett a kezemen, már rég eltűnt. Nyoma sem volt már. Úgy eltűnt, mint az összetartás Chrissie és köztem. Este tizenegyig ültem a tóparton. Már éppen keltem volna fel a földről, amikor valaki a kezét a vállamra tette. Összerezzentem. - Bocs, nem akartalak megijeszteni. – magyarázkodott Harry. - Semmi baj, nem ijesztettél meg. – mondtam. – Csak elmélkedtem. Amúgy kilépek a csapatból. - Mi? – kérdezte tágra nyílt szemekkel a fiú. – Nem léphetsz ki! Nem engedem meg! - De én nem vagyok jó… - elharaptam a mondatot, mert megpillantottam valamit a tó vizén. – Nézd! – mutattam rá a rejtélyes dologra. - Az meg mi? – kérdezte suttogva Harry. Egy kis, fényes, aranyszínű gömb emelkedett ki s habokból. - Nem tudom. – válaszoltam, de hang nem jött ki a torkomon. Egyre csak a titokzatos labdát néztem. Egyszer csak a gömb szétszakadt, még kisebb gömbökre, majd a kis golyók betűket formázva összeálltak. Exellitis hunamoen divetroment Kiwos exemitodro plabaneimo, Voldemort. Harry hirtelen a homlokához kapott. - Mi van, Harry? – kérdeztem. - Semmi. Csak… - motyogta, de még mindig a sebhelyét dörzsölte. – Áááá!!! - Harry! – kiáltottam. Harry ájultan esett össze. - Ébredj már! Harry! – próbáltam felkelteni. Hoztam egy kis hideg vizet a tóból, és lelocsoltam a homlokát. Erre felébredt. - Amanda! Ne! Kérlek, ne bántsd! Csak Amandát ne! - Harry, Harry! – kiabáltam. – Mi a baj? A fiú szeme nyitva volt, de nem volt magánál. Legalább két percig tartott, amíg felkeltettem. - Mi… Mi történt? – kérdezte ijedten. - Nem tudom. Egyszer csak összeestél, és motyogtál valamit rólam, meg hogy ne bántsanak… Felvigyelek a gyengélkedőre? – kérdeztem, de választ nem kaptam. Harry újra elájult. Elővettem a pálcám, és elindultam a kastély felé, magam előtt lebegtetve az eszméletlen fiút. Madam Pomfrey valami zöld löttyöt itatott vele, amitől Harry elvileg jobban lett. - Kedveském, most pedig kérlek, menj el, Mr Potternek pihenésre van szüksége. - Igenis, Madam Pomfrey.- motyogtam, majd elindultam az ajtó felé. De ekkor… - Amanda! – suttogta valaki rekedtes hangon a hátam mögött. Chrissie volt az. Az arca falfehér volt, szája is elhalványult. Kék takarója alól alig látszott ki. - Chrissie! Jól vagy?- kérdeztem boldogan. – Én… én… sajnálom… Ne haragudj, de… - Semmi baj. Köszönöm. Köszönöm, hogy megmentetted az életem. – suttogta nehézkesen. Látszott rajta, hogy minden egyes szóért megszenved. - Cssss! – tettem rá a mutatóujjam a szára. – Ne beszélj, csak még betegebb leszel. Ekkor azonban berobogott a kórterembe Madam Pomfrey. - Áh, Miss Brown! Hát felébredt! – csiripelte, majd kiterelt a helyiségből. – Kérem, most távozzon, Amanda. Hajnali kettő volt, mire eljutottam az ágyamig. - Jó éjt, Amanda. – kívántam jóéjszakát magamnak. Másnap reggel hatkor keltem, felöltöztem, és elrohantam a kórterembe. Megnéztem Chrissiet, aki még javában aludt, majd odamentem Harry ágyához is. - Szia, Amanda! – köszönt a fiú. - Jaj, Harry! Te már ébren vagy? – kérdeztem. – Ugye már jobban vagy? - Igen, köszi. Köszi, hogy behoztál tegnap. Valamit… Valamit el kell mondanom. Ezt eddig még csak Ronnak mondtam el… De megkértem rá, hogy ne szóljon neked. - De Harry… - próbáltam közbeszólni, de Harry nem engedte. - Szóval már jó pár hete rémálmok gyötörnek. - Miféle rémálmok? – kérdeztem szemöldök ráncolva. - Hát, hogy… elrabol téged Voldemort… – Harry most, életében először megborzongott a névtől. De nem azért, mert félt tőle, hanem mert gyűlölte. Olyan iszonyatosan, mint ahogy még soha senkit. – És én utánad megyek. De nem tudlak megmenteni, mert egy halálfaló hátulról rám támad, és Voldemorthoz lök. És… Végez velem is. - És… - kérdeztem rémülten, megdermedve ez előbb hallottaktól. – Ki az a halálfaló? - Nem tudom. Soha nem látom az arcát. De valakire emlékeztet… Csak azt nem tudom, hogy kire… - Jól van, Harry… Most pihenj. Én pedig megyek reggelizni. - Te láttad tegnap azt a szöveget, igaz? – kérdezte hirtelen. - Igen. Gondolod, hogy Voldemort műve? - Nem gondolom. Biztos vagyok benne. Nem olvastad? - De, csak nem értettem. Párszaszóul volt. – magyaráztam. - Akkor azért nem tudod… - mondta Harry, de elcsuklott a hangja. - Mit? – kérdeztem kíváncsian. - Exellitis hunamoen divetroment. Kiwos exemitodro plabaneimo, Voldemort. Ez annyit jelent: Hiába tiltakozik az Egyetlen. Végzete és álmai utolérik, nem menekülhet tőle, Voldemorttól. – a fiú teljesesen megrévülve ült fel az ágyán. - Harry… - teljesen lefagytam. Nem tudtam, hogy mit mondjak, csak tátogtam. Miután kimentem a kórteremből, elindultam reggelizni. Az asztalnál már ott ült mindenki. Leültem a szokásos helyemre, Hermione mellé. - Amanda, ugye már jobban vagy? – kérdezte. - Igen. Mivel vasárnap volt, nem voltak óráink, így az egész délelőttöt a könyvtárban öltöttem Ronnal és Hermioneval, ám gondolatban máshol jártam. Még mindig Harry szavain töprengtem. Egyszer csak valaki megkocogtatta a vállam. - Szia, Amanda. - Szia, Draco. - Már jól vagy, ugye? – kérdezte. - Igen, köszi. - Nagyon bátor voltál tegnap, hogy a testvéred után mentél. – Éreztem, hogy elpirulok… - Köszi. - Most jövök a gyengélkedőről, mert Crack tegnap levarázsolta az ujját, és mondani akartam, hogy a tesód felébredt. - Igen? – kérdeztem boldogan. – Kösz, hogy szóltál. Szia, most rohanok. Fogtam a táskám, belerámoltam, majd elrohantam Chrissiehez. - Szia! Hogy vagy? – kérdeztem. - Jól. – a hangja még mindig rekedtes volt. – Kérdezhetek valamit? – fojtatta, majd megnézte a tenyerét. – Neked még meg van a heg? - Nincs. – mondtam szomorúan. - Nekem sincs. Esküszöm, hogy testvéremet… - kezdte. - Hűen szeretni fogom, és mindig kitartok mellette, - Míg a vérünk el nem fogy. – fejeztük be együtt. - De ez már a múlté. – mondta fejcsóválva Chrissie. – Mi lenne, ha fegyverszünetet kötnénk? – kérdezte. - Benne vagyok! – feleltem, majd kezet fogtunk az ikertesómmal hat év óta először.