|
Az utolsó reménysugár
Napok óta öntudatlanul fekszem az ágyamban, egyedül emésztem magam. Kevés választ el attól, hogy átlépjem az őrület határát. Belül ürességet érzek, mintha lelkem egy része eltűnt volna. Kegyetlen fájdalom költözött a szívembe, ami felemészt teljesen Harry és Ron halála, miatt összetörtem, azóta képtelen vagyok felkelni. Sírva alszom el minden egyes átkozott éjszakán, hogy aztán verejtékben úszva ébredjek fel, barátaim halálsikolyára. Velük együtt halt meg minden reményem. Boldog gyermekkorom végleg véget ért, nem maradt belőle más, csak egy emlék, amit már nem érzek sajátomnak.
Nem akarok itt feküdni, egyszerűen már nem bírom tovább, fel kell kelnem. Minden tagomba, belehasít a fájdalom, az éhségtől legyengült vagyok, és a rengetek sírástól elnehezült fejemet, alig bírom megtartani. Szédülök, de tudom, fel kell állnom, még ha fáj is. Nehezen, lassú léptekkel bevánszorgok a fürdőszobába. Kínszenvedés lecibálni magamról a ruhákat, de sikerül, majd beállok a zuhany alá. A hideg víztől bőröm libabőrös lesz, de én nem érzek semmit. A víz egyre hidegebb és hidegebb lesz, csontig hatolóan. Nem hallok mást, csak a dübörgő zajt, ami némiképp eltereli gondolataimat a szörnyű emléktől. Aztán csendes lesz minden újra. Magamra csavarom a törülközőmet, a vérkeringésem felfrissült, jót tett a zuhany, de a szívemen ejtett sebeken, nem orvosolhatja. Minden sötétbe borul előttem, mintha megszűntem volna létezni, és már nem érzek semmit.
A következő pillanatban újra feleszmélek. Egy fehér hálóingben állok az Északi Torony kőkorlátján, fogalmam sincs, hogyan kerültem ide, de nem is akarom tudni. A csípős esti szél az arcomba csap és hajamat tépázza, ami még mindig vizes. Lenézek a mélybe. Innen, aki leugrik annak biztos a halál. Kitárt karokkal és felemelt fővel nézek szembe az előttem álló halállal. Már csak barátaim arca van előttem, semmi más. Kész vagyok utánuk menni.
-
Mit csinálsz itt Granger? -hangzott a kérdés a hátam mögül, számomra az illető hangja nagyon is ismerős volt. –Csak nem ugrani készülsz?
Nem méltatom válaszra sem, csak mereven nézek lefelé, rá sem pillantva.
-
Egy sárvérűvel kevesebb- gúnyosan felnevetett. Testem összes izma megfeszül, a düh tetőtől talpig átjár, akár egy tisztítótűz, ami erősebb fájdalomnál.
-
Megvárom, amíg leugrasz – mondja fellengős stílusban, ahogy mindig is, és a kőkorlátnak támaszkova figyel engem.
Szemeimben láng gyúl, betölti egész testemet a vad tűz, és érzem újra éled bennem minden. Leugrok a párkányról és elindulok gyűlölt ellenségem felé.
-
Nem adom meg neked azt az örömet Malfoy, hogy láss meghalni- szédülés fog el, és ernyedtem esem a lábai elé.
Ő gyorsan oda lép hozzám és szorosan átölel. Minden fájdalom megállíthatatlan árként tör ki belőlem, és zokogva borulok Malfoy nyakába.
-
Nincs értelme az életemnek, feleslegesnek érzem. Egyedül vagyok, elvesztettem azokat, akiket valaha is szerettem. Árnyék vagyok csupán, egy felesleges kolonc, akitől jobb megszabadulni. Megváltás lenne a halál. Hagyj meghalni!
-
Nem vagy felesleges, és nem vagy egyedül, sokan szeretnek. Nem futhatsz el az élet elől, ki kell bírnod. Ne válaszd a könnyebbik utat! - mondja nekem talán először őszintén.
-
De az előbb…- mutatóujját az ajkamra teszi.
Fejemet lassan a mellkasa fölé hajtom és hallgatom megnyugtató szívverését.
-
Ne félj, itt vagyok veled – suttogja, és erősen magához szorít.
Úgy érzem nagy tehertől szabadultam meg. Egy ellenség szabadította meg a lelkemet a sötétségtől, új értelmet adva az életemnek. Draco Malfoy adta nekem a legszebb ajándékot, egy reménysugarat. Már nem akarok meghalni, belátom értelmetlen lett volna, és felesleges. Élnünk kell, bármennyire fájnak a sebeink.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
