Ma összefutottam egyik ellenségemmel, Hermione-val. Szokásomhoz híven, sajátos módon kedveskedtem a lánynak. Most mintha más lett volna. Számomra ismeretlen érzések tükröződtek a szemében. Melyek valahogy különös csillogás biztosított azoknak a melegbarna szempárnak. De kedveskedésemnek hála, hamar kialudt fényük. Büszke voltam magamra, nem kellett, csak egy-két jól irányzott „döfés”, és sírva rohant el… Később összefutottam Crakkal és Monstroval. Jót nevettünk a kis fattyún. Különös, de csak most vettem észre, hogy ez alatt a hét év alatt nagyon megváltozott, egészen csinos lett, igaz elveiben semmit nem változott. Még mindig Potter oldalán állt, igaz választása sem igazán van, hisz csak egy mocskos sárvérű. De igazság szerint, még magamnak is félek bevallani, nem a származása miatt gyűlölöm, hanem mert Potter barátja. Csak most döbbenek rá, érzek iránta valamit, de nem tudom mit. Szeretem, vagy gyűlölöm. Nem tudom, ez a két érzelem alig különbözik egymástól. Estére járt már mikor megint összefutottam vele a folyosón. Egyedül volt, gondolom a könyvtárban volt. Mikor meglátott, kicsit mintha megtorpant volna, de aztán felszegett fejjel fojtatta útját. Még mindig nem voltam tisztában érzelmeimmel, így szó nélkül hagytam a jelenséget. Ezt valószínű furcsállhatta, mert egyszer csak a hangjára lettem figyelmes. -Na mi van, most nem is sértegetsz? –Gúnyosra szánt kérdése, inkább csodálkozóra sikerült. Erre nem tudtam mit felelni, inkább csöndben maradtam. Nagyon furcsállotta, látszott vívódik valamin, de elhatározásra juthatott, mert megkérdezte: -Miért vagy ilyen ellenséges velem? Mit ártottam én neked? Erre már végképp nem tudtam mit felelni. Mit mondjak neki? Azt mégsem mondhattam, hogy szeretem, mert abban már biztos voltam, hogy nem gyűlölöm. Tehát maradt a kínos hallgatás. Tétován ugyan de közelebb lépet. Így jól láthattam mélybarna szemeit, gesztenyebarna haját, és halványrózsaszín ajkait. Amit mintha csak arra teremtettek volna, hogy megízleljem, fellángoló vágyaimnak nem tudtam parancsolni. Átöleltem a derekát, és mielőtt még tiltakozhatott volna, magamhoz húztam és megcsókoltam. Nem voltam soha gyenge jellem, de az akkor érzett gyönyörtől szinte elolvastam. Bele se mertem volna gondolni, mi lenne, ha… Tiltakozását csókom ellen azzal fejezte ki, hogy átvetette kezét a vállamon. Nem tudom, hogy meddig álltunk ott, és élveztük egymás társaságát, de egy robaj és Frics kiáltozásai (-Hóborc!!) magunkhoz térített. Sietve indultunk meg hálókörleteink felé, hisz a gondnok bűntető feladata egyikünk számára sem kecsegtetett jóval. Másnap azt sem tudtam, hogy mindez álom volt-e vagy a valóság. Így muszáj volt tennem valamit. Egyik szünetben leráztam két „barátom”, elrejtőztem egy szobor mögött, és csak azt vártam, mikor jön Hermione. Szerencsémre, arra járt, persze Potterékkel, de a két fiú mögött ment, így mikor mellém ért, beránthattam a szobor mögé, magam mellé. A karjaimba esett, de mikor meglátta, ki vagyok, ahelyett, hogy sikított volna, csak megcsókolt. Ebből már tudtam a tegnap estét nem álmodtam, az a valóság volt. Növekvő románcunknak és szenvedélyünknek a csengőszó vetett véget. Annyi időnk volt csak, hogy egy találkát beszéljünk meg a parkban 11-re. A nap további részében semmire nem tudtam figyelni, csak Hermione és a várva várt időpont járt a fejemben. A találka helyszínre én értem elsőre, ahogy egy igazi gavallérhoz illik. Tudtam, hogy ez csak egy találka, de mégis, egy gyűrűt szorongattam a kezemben, melybe ezt gravíroztam: Szerelmem zálogául! Draco! Mikor végre megpillantottam, testemet érthetetlen forróság járta át. Csókkal köszöntöttem, melyet a gyűrűvel pecsételtem. Nem számítottam rá, de ő is hozott nekem valamit. Egy vékonyka aranyláncot, melyen egy medál lógott, ezzel a felirattal: Szeretlek! Hermione! Egyszerűen nem tudtam, mit mondani. Elszorult a torkom. Kedvesem egy gyengéd, de mégis szenvedélyes csókkal elfelejtette velem zavarom. Ezen túl minden este találkoztunk a parkban, azt hittük itt senki nem talál ránk… Egy csodálatos félévet töltöttünk el így. De egyik éjszaka a parkban, egy csuklyás alak körvonalai bontakozódtak ki az erdő sötétjéből. Azonnal felismertem sétapálcájáról… Apám volt az. -Mit keresel itt? –kérdeztem megrökönyödve. Éreztem, szívem egyre hevesebben ver. Tudtam, ebből a találkozásból semmi jó nem lehet. Te mit keresel itt ezzel a sárvérűvel? –üvöltötte tajtékozva a dühtől. Majd Hermionéra szegezte a pálcáját. Mielőtt megakadályozhattam volna, kimondta a halálos átkot. A hátam mögött hallottam Hermione elhaló sikolyát. Iszonyatos gyász kerítette hatalmába szívem. Nem láttam mást csak Kedvesem élettelen testét a harmatosan csillogó fűben. Hírtelen lobbant haragomban, apámra szegeztem pálcám. Dühtől vezérelve én is a halálos átokkal próbálkoztam, de apám könnyedén kitért előle. Reflexből szegezte rám a pálcáját és mondta ki, a kínok átkát. Hírtelen jött, még-csak védekezni sem tudtam támadása ellen. Iszonyatos fájdalom járta át a testem minden porcikáját, de ez valahogy mégsem fájt annyira, mint Hermione elvesztése. Mikor apám végre leengedte pálcáját, újult erővel támadtam rá. Bár átkaim nagy-részét kivédte, egy csonttörő búbájjal mégis csak sikerült eltalálnom, pálcát tartő kezét. Már védekezni sem tudott utolsó, de végzetes átkom ellen. Igaz bosszút álltam szerelmemért, de valahogy nem csökkent a gyászom, és fájdalmam. Édesem mellé térdeltem a fűbe, és gyönyörködtem, még holtan is gyönyörű arcában. Egy utolsó csókot leheltem ajkaira, majd apámhoz léptem. Kiforgattam zsebeit, és meg is találtam, amit kerestem, egy fiolát. Amit ellenségei számára tartott fenn. Lecsavartam a fedelét és lehajtottam az utolsó cseppig. Égető fájdalom járt át, Fulladozva kúsztam el Kedvesem holttestéhez, ahol jött a szenvedéseimet megváltó halál.