|
Búcsú trilógia
Búcsúdal
Most nézlek,
Jeges-kék szemed, szőke hajad,
Szokottnál fehérebb sápadt arcodat.
Azon gondolkozom, mennyire szeretlek,
Azon, hogy ígérem, sohasem feledlek.
Nem tudom mióta, nem tudom meddig,
Csak ülök melletted reggeltől estig.
Nézek a szemedbe, nehéz elszakadni…
Miért kellett Neked éppen így meghalni?!
Várhattál volna még sok évig ezzel,
Maradhattál volna a Te szerelmeddel!
De Te hozzám léptél, lágyan átöleltél,
Harcolni, de nem meghalni mentél.
Én is harcoltam, átkok innen-onnan,
Megláttalak Téged és felsikítottam.
Vérben ázott arcod, ruhád, köpönyeged,
Magas halálfaló kínzott épp Téged(et).
Az apád volt, ezt láttam rögtön,
Nem is gondolkoztam, vezetett az ösztön.
Közétek ugrottam, Lucius elé álltam,
Hangosan azt mondtam, támadjon csak bátran.
Ő pedig már rögtön emelte pálcáját,
Kimondta rám nyomban halálos átkát.
Megnyugodtam csendben, hisz tudtam, hogy vége,
Hogy elém ugrottál, későn vettem észre.
Mire feleszméltem, a zöld fény eltalált,
Nem érdemeltél volna jobb, és szebb halált?!
Láttam, hogy nem élsz már, lerogytam melletted,
Szemedbe néztem, „Ezt meg miért tetted?!”
Azóta itt vagyok, csak Téged nézlek,
Menjek el innen, már ezren megkértek.
Azt kérik,hagyjalak, engedjem el kezed,
Ne bámuljam többé megigéző szemed!
Azt mondják, hiába, felesleges minden,
Te már nem tudod, hogy itt ücsörögtem.
Nem érti senki: Nekem jelent sokat,
Hűséges a szív, mely holt kedveséé marad.
Én pedig szeretlek, Veled akarok lenni,
Mikor itt hagylak, fogok csak szenvedni.
Én is tudom, nem ülhetek itt örökre…
De! Hisz ki volna az, ki ellene tenne?
Miért nem engedik, hogy itt Veled meghaljak?
Miért kellett történnie ennyiféle bajnak?
Azt suttogja egy hang, bent a fejemben,
Annyit ismételget, van még mit megtennem.
Igen, a bosszú, azt még megérdemled,
Nekem kell megtenni, kinek életét mentetted.
Lehunyom két szemem, letörlöm sok könnyem,
Még most se tudlak itt hagyni egykönnyen.
„Draco egyetlenem” suttogom halkan,
„Jövök vissza hozzád, rögtön, hogy meghaltam.
Mert most el kell mennem, bosszút állni Érted,
És az én életem is a bosszúval ér véget.
Te csak várj reám, odafent az égben,
Gyönyörködj hitvesed örök szerelmében!”
Lehajolok hozzád, itt utószor csókollak,
Megeredő könnyeim arcodra potyognak.
Végigsimítalak, elengedlek végre,
Csak néhány napra, legfeljebb egy hétre.
Gyengéden lezárom fénytelen szemeid,
Érezd még magadon kedvesed kezeit.
Felkelek mellőled, rogyadozva lépek,
Bosszút állok, aztán meg is halok Érted.
Magadra hagylak, ne haragudj érte,
Hamar beleveszek az éjjeli sötétbe.
Zokogok és sírok, de valamit már tudok:
Mire eljön a hajnal, Lucius Malfoy halott!
Bosszú
Mint már említettem, rövid ez az élet,
Tőlem elvettek, és én bosszút állok érted.
Még el kell mondanom, hogy is történt minden,
Hátha megértik, hogy mit miért tettem.
Szóval harcoltunk, árkok repkedtek,
Auror, halálfaló… mindketten elestek.
Apád kínzott téged, és én hőst játszottam,
Ezzel szenvedésed halálra váltottam.
Megmenteni akartál te engem,
Én tehetek róla, Merlinre mit tettem!
Napokat töltöttem el tested mellett,
Addig csak néztelek, aztán mennem kellett.
Meg kellett ölnöm édesapádat,
Hogy juthatott addig, hogy ártson fiának?
Szóval meg kell ölnöm, hogy tehetnék másképp?
Míg újra támad, addig miért várnék?
Most itt lépkedek a Roxfort bitoán,
Hol lehetsz Lucius? Kúriádon talán?
Vagy a Nagyuradnál rejtőzöl éppen?
Oh, hogy most rettegsz, én azt is megértem!
Akkor féltél volna, mikor gyilkosnak álltál,
Fiadat megöltél, ez rosszabb a halálnál!
Rettegtél volna, mikor fiadhoz értél,
Mikor őt megölted, akkor mért nem féltél?
Most retteghetsz tőlem, mert eljövök érted,
Mocskos életednek egy sárvérű vet véget!
Roxmortsba érek, rögtön hoppanálok,
Azonnal a Malfoy birtok szélén állok.
Rejtőzködés nélkül vágok át a kerten,
Hisz veled szembeszállni sohasem mertem.
Nem félsz tőlem, Lucius, nem tudod, mit érzek,
Hisz neked a szerelem fikarcnyit sem érhet.
Majd mutatok én neked olyan érzéseket -
Fájdalmat, félelmet -, hogy te is megértheted!
Ne félj, Draco drágám, én mindent megteszek,
Nem lesz szebb halála, mint volt teneked.
Teste egészében nagy kínnal fog égni,
Egyetlen vigasz lesz: halált remélni.
Könyörögni fog előttem térden csúszva,
Hogy nem menekülhet, majd már ő is tudja.
Azért fog majd sírni, imádkozni végleg,
Szörnyű kínjainak halál vessen véget!
És én kegyes leszek, hogyha szépen kérte,
S talán eltörpül majd odaát a vétke.
Utolsó percében, ha bocsánatot várna,
Fájdalom-, kínmentes lesz majd a halála.
De most bemegyek, és megteszem végre,
Neked ne is legyen gondod az egészre.
Belépve az ajtón egy nagy csarnok fogad,
A lépcsőhöz megyek, tudom én az utat.
Hatalmas könyvtárba érek el végül,
Szemben egy fotelben éppen ő „szegény” ül.
„Vedd a pálcád, Malfoy, fiadnak gyilkosa!” –
Gyűlölettől csöpögő hangon vetem oda.
Lassan ráeszmél, hogy én megjelentem,
Pálcáját keresi… ó a drága szentem!
„Gyerünk, Malfoy, keresd! Én így meg nem öllek!
Esélyt adok neked… mint vadász az őznek.
Elfuthatsz ugyan, de én utánad megyek,
Bármerre futsz is, én leterítelek!
Vedd hát elő pálcád, harcolj, ahogy illik,
A nevedet védjed, ha másod már nincs is!”
„Piszkos kis sárvérű, hogy mersz idejönni?
Csontról csontra foglak összetörni!”
„Undok fenyegetés, hamis ígéret!
Köszönöm, Lucius, ilyet nem kérek!”
Felnevet, „Crucio!” – szökik fel a hangja,
Erős kín kúszik az összes izmomba.
Nem soká harcolunk, elröpülnek átkok,
Ő a földön fekszik, odalent van már most.
„Ölj már meg, te cafka!” – nyüszíti zokogva,
Vállat vonok, de a Cruciatust nem hagyom abba.
„Adava Kedavra” Kettőt suhintok,
Lucius már halott, elmúltak a gondok.
Most halálos átkot mondok ki magamra,
Csak halkan suttogom: Adava Kedavra
Az öröklét
Zöld kis villanás. Ennyi hát a vége?
Bizakodva bámulok bele a sötétbe.
Merre vagy, Draco, merre vagy szerelmem,
Hisz én már megtettem, mit meg kellett tennem.
Nem látlak semerre! Mondd, hogy nem lehet…
Mondd, hogy nem vesztettem el még a lelkedet!
Hiszen Érted tettem, Érted éltem, haltam,
Az nem lehet, hogy mégis egyedül maradtam!
Draco, egyetlenem, drága szerelemem,
Még látni akarok huncut fényt a szemedben!
Érezni akarom forró, édes ajkad,
Bár még gyenge vagyok, szívem hozzád hajthat.
Oszladozik a sötétség, pár alak felsejlik,
Nem néznek rám, bajom nem is sejtik.
Merre vagy kedvesem? Miért nem jössz elém?
Mért csak e szellemlények lebegnek felém?
Hiszen amíg éltünk, mindent megtettél,
Helyettem még meghalni se féltél…
Oh, biztosan így van… csalódtál bennem,
Most értem meg csupán, kedvesem, mit tettem.
Meghaltál akkor, mikor nekem kellett volna,
Csak erős ember lehet, ki ezen áldozatot hozta.
Te megmentetted életem, és én eldobtam,
Értem kifolyt véred ezzel vízre váltottam.
Bocsáss meg, de mindent csak Érted tettem,
Nehezen nyugodott volna nélküled lelkem…
Vagy lehet, hogy itt csak gyilkosok vannak?
Nem olyanok, mint Te, nem hősi halottak…
Bocsáss meg, Isten, vagy bárki, ki vezeti a világot,
Gyilkost öltem, nem ártatlan barátot.
Lucius Malfoy… fiát tőlem egyszer elvette,
Kérlek, ne hagyd, hogy újra megtegye!
Mindent, mindent csak Dracóért tettem,
Tudom már én is, hogy nagyot vétettem.
Annyit kérek csupán, mielőtt körülvesznek e kárhozott lelkek,
Igaz megbocsátást a szemedben leljek.
Hagy lássam csak egy kicsit, egy percre igényt tartok,
Hagy érintsem a selymes hajat, a tejfehér arcot.
Draco, újra hozzád szólok, ha nem is látlak,
Te láthatsz, hallhatsz, és tán én is hallhatlak.
Örök szerelmedről tettél bizonyságot,
Mikor eldobtad értem a világot.
Én most csak annyit mondok: Bocsánat,
És most átadom lelkem a Holtak Urának.
Hagyom, hogy elemésszenek e szörnyű árnyak,
Mert itt engem úgy tűnik, senkik se várnak…
Búcsúzásomat éppen befejezem,
Aztán meglátlak, és fel kell nevetnem.
Szinte szaladsz már, de mégiscsak sétálsz,
Azt hiszed, így nem tudom, hogy felém rohannál.
Ősi Malfoy büszkeség: ne tudja meg senki,
A szeretett lányért képes lennél futni.
„Hermione” –súgod, s felém tárod karod,
„Draco” – suttogom, s karjaidba omlok.
Szájammal keresem mohón a Te szádat,
Ne tudja meg senki, mennyire kívánlak!
„Előttünk van egy egész öröklét,
Hidd el, unni fogod a második felét!”
„Draco, kedvesem, soha meg nem unlak!”
Suttogom kacéran az ölelő karoknak.
„Akkor csak kövess, majd én vezetlek,
Égi otthonunk angyalává teszlek.”
Csak tovább nevetek, s Te felém nyújtod kezedet,
Lassan elindulsz, s csak intesz, kövesselek.
Én ujjaid közé csúsztatom enyémet.
„Mehetünk, uram, csak vezessél, kérlek!”
Fejemet gyorsan a válladra hajtom,
S kézen fogva andalgunk tova a mennyei úton.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
