Halovány
Haloványnak tűnő szerelem,
Minden perce átkozott gyötrelem.
Lassan múlik, feledni nem tudod,
Hiába vágysz rá, s mondod:
- Akarom!
Nem engedi el a szív,
Minden percben lelked,
Szürke szemeket létesít.
Hisz még mindig szereted,
Akárhogy mondta:
- Viszlát Mione!
Oly rég várod már,
Bár szíved még 100 évet is várna rá.
De eszed nem engedi,
Azt suttogja:
- Egy emlékért nem ér meghalni!
- Nem éri meg! – suttogod.
De nem hiszed el, nem fogod!
Csak némán, sírva tovább állsz,
Hogy ő a haloványból,
Ismét rád talál.
|