|
Emlékezés
Már egy ideje annyira csendes minden...
Nem tudok érezni, semmi sincs bennem.
Elvitted a lelkem valahova messze,
És nekem nem maradt semmi sem belőle.
Annyiszor jártam már ezen az úton,
Ismerősek a fák, a kövek, az illatok.
Az eső áztatta, sáros földet taposom,
Ahogy megint arra a helyre tartok.
Mennyit sétáltunk ilyen helyeken,
Annyira szeretted a kihalt erdőket.
Mikor veled voltam sosem féltem,
Erőt adtál ahogy fogtad a kezem.
Tudtam, benned mindig bízhatok,
Szemedben láttam, ahogy rámragyogott.
Szürke szemek...és egy szelíd mosoly,
Egy arc, mit feledni sosem fogok.
Most itt állok és csak nézem..
Ezt a nevet, mit egy kőbe véstek.
Szürke a kő is, szürke már minden,
A felhők, az utak, a világ, az élet.
Nem maradt semmi, mert Ő itthagyott,
Elment örökre, s többé nem láthatom.
Csönd van, soha nincs már mi boldog,
Csak könnycseppek és összetört álmok.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
