|
Piros tinta
Levelet írtál, hosszú levelet nekem,
Melyben azt kéred (bármit tennék) meg ne tegyem.
Bár azt bevallod, sohasem szerettél,
Azt is elmondod, most mindent megtennél.
Én most beteg vagyok, s hamarost meghalok,
Te vagy az egyetlen, kit látni akarok.
Tudom, sokat kérek, Tőled messze vagyok,
De csak Te lehetsz az, kire ily titkot hagyok.
Arra kérlek Téged, ne felejts el engem,
Csak azt a sok rosszat, mit ellened tettem.
Tudom, nem érdemlem azt, hogy hozzám gyere,
De muszáj! Bocsánatot kérnem most van ideje.
Nem mehetek el úgy, hogy szíveken sebeket hagyok,
Nem lehetek gyűlölt, amikor meghalok.
Hermione, kedves, tedd az üdvömre,
Ha kedved nincs jönni, hallgass csak szívedre.
Nos, én tovább Téged nem győzködlek,
Erre sem idő, sem becsület nem enged.
Most már valóban zárom soraimat,
Ha el nem jössz, örülök, hogy barátnak tudtalak.
Ha pedig eljössz… s ez lenne a jó…
Addig is üdvözöl egy Malfoy: Draco.
***
Belépek az ajtón, zajt is alig csapva,
Keserű dohányfüst a torkomat marja.
Halk köhögésben török ki rögtön,
S ezzel leleplezem titokzatos jöttöm.
Csak meg akarlak nézni, orvost hivatni,
Eszemben sem volt veled itt maradni!
Ellenség voltál, vagy, s tovább leszel,
Bár nem olyan ellenség, ki halált érdemel.
A kicsi szobában te az ágyon fekszel,
Beteges vagy, sovány, de még így is tetszel.
Köhögésemre felkapod a fejed,
De mikor felismersz, vissza is teszed.
Torkodra mutogatsz, nem tudsz beszélni,
De van valamid, amit el kell mesélni.
- Papírt! –suttogod halk és megtört hangon,
Papírt veszek elő, és kezedhez tartom.
Megmártom szépen sastoll pennádat,
És te írni kezded végső balladádat.
„Nyiss egy ablakot!” – kezded a szöveget,
„Ebben a füstben fulladozni lehet!
Ülj le, kérlek szépen, fájhat, amit mondok,
De el kell árulnom ezt a szörnyű titkot.
Malfoynak születtem, miért is tagadjam,
Vérem kötelez, Malfoy is maradtam.
Nem voltam sosem jó, nem rajongtam Érted,
De most már mindenre kicsit másképp nézek.
Nem rég kezdődött, talán egy éve,
Akkor leírtam mindent egy levélbe.
Elküldtem neked, de te fel sem vetted,
Ellenség levelét tűzre vetetted.
Megértelek Téged így utólag nézve,
Hisz mit is mondhattál volna az egészre…
Adj most egy pergament, add piros tintámat,
Hadd írjam le vele először: Bocsánat!”
Most kis pergament teszek eléd le,
Pennád megmártom újra feketébe’.
- Bocsánatot ne kérj, mert nem kell kérned,
Én rontottam el akkor az egészet.
Sóhajtasz, felköhögsz, kezed megremeg,
„Hagy írjam pirossal legszebb érzésemet!”
Míg én a piros tintára vadászok,
Te csak haladsz előre, közel a halálhoz.
Piros tintától csepegő tinta
Az első pergament rögtön eláztatja.
Kezedbe adok egy újat - segítenék írni,
De te mutatod, kezedhez ne nyúljak.
Így hát remegve írod a szavakat,
Az is csoda, hogy a toll kezedbe marad.
- Most indulnom kell –súgod. – Innen elmegyek,
Csak annyit kérek, el ne felejtsetek!
Puha csókot lehelsz fehér kacsómra,
Aztán rögtön indulsz a végső kalandra.
Hát vége… küzdök könnyeimmel,
Kezedre tekintek homályos szememmel.
Látom a pergament, elveszem tőled,
Lezárom szemed, Béke legyen a vezéred…
Elszoruló torokkal ígérem, sohasem feledlek,
A pergamenen csak ennyi áll: „Mione szeretlek!”
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
