|
Másik igazság
A harcok után...
Hermione idegesen járkált fel-alá a pazarul berendezett nappaliban. ’Már megint nála van!’ – gondolta magában szomorúan, amikor az aranyozott óra trillázva elütötte az éjfélt. Érezte, ahogy gyomra apró gombóccá zsugorodik, és a csalódottság könnyei a szemét marják. Megunva az értelmetlen járkálást, leült egy selyemmel kárpitozott szófára, és körülnézett a szobában. Mindenhonnan a mérhetetlen gazdagság csillogó tárgyai tekintettek rá vissza, többek között a márvány padló, az aranyozott kandalló, az egyedi Malfoy címeres bútorok. Ha a boldogságot pénzért adnák, Hermione egy egész életre valót vásárolt volna belőle, most azonban a bánattól meggörnyedve ült a kanapén. Letekintett remegő kezére, a gyémánt gyűrűjén gunyorosan csillant meg a kandallóban lobogó tűz. Hermione még jól emlékezett arra a napra, amikor Draco szerelemtől elfúló hangon suttogta a fülébe azt a bizonyos kérdést, és az izgatottságtól remegő kézzel húzta rá az ujjára a gyűrűt, amely akkor a számára a boldog jövőt jelentette. Most, ahogy rápillantott, csak a kudarc maró érzése öntötte el.
Hermione nem bírta tovább a várakozást, inkább fölsétált a hálójukba. Kihalt folyosók rengetegjén kellett végigmennie, a végtelen csönd, mint egy fullasztó paplan borult rá, a magány nyomasztó érzése felerősödött benne. Amint belépett a szobába, a tekintete egyenesen a festményre tévedt. Nézte a boldogan mosolygó önmagát, akit a szintén mosolygó Draco ölelt át szorosan.
- Milyen rég volt már, milyen nagyon rég – sóhajtotta bánatosan.
A festett férfi hirtelen maga felé fordította Hermionét, hogy egy szenvedélyes csókkal is kifejezze a szerelmét. Az igazi Hermione önkéntelenül is végigsimított a száján, szemét elöntötték a könnyek, majd bosszús sóhajjal törölte le őket, mikor leperegtek az arcán. Halkan megnyikordult az ajtó, mire Hermione mosolyt varázsolt az arcára, és megfordult.
-
Drágám, végre hazaértél. Sok volt a munka a Minisztériumban? – kérdezte a szívélyesség álarcát öltve magára.
-
Igen – válaszolta Draco grimaszolva. – Elhúzódtak a tárgyalások. – Hermione együtt érzően bólintott egyet.
-
Ennél valamit?
-
Most nem – rázta meg a fejét a férfi. – Inkább lepihennék.
-
Rendben – bólintott újra a nő, mire Draco odament hozzá, egy csókot nyomott a szájára, majd elfordult, és bement a fürdőbe.
Hermionét körülölelte az incselkedő jázmin illat, mely már az álmaiban, de még éberen is kísértette, néha csak megbújt egy sötét sarokban, de néha kevélyen és kacéran táncolt körülötte, mint a ledér táncosnők a füstös bárokban.
Összeszorult a szíve, legszívesebben felkiáltott volna fájdalmában, de inkább összeszorította a száját, és bebújt a hatalmas, baldachinos ágyba. Pár perc múlva a férfi is befeküdt mellé, egy mozdulattal eloltotta az összes gyertyát, csak a kandallóban pislákoló parázs maradt meg fényforrásnak a szobában. Hermione nem mozdult, úgy tett, mintha már elnyomta volna az álom. Zakatoló szívvel hallgatta az óra ketyegését, úgy érezte, már órák óta fekszik éberen, az izmai görcsösen feszültek, képtelen volt lazítani. Hiányzott neki Draco szerelmes, óvó ölelése, a sötétben elsuttogott buja bókjai, a perzselő szerelmük ereje. Hermione oldalt fordult, felhúzta a térdeit, és összegömbölyödött, mint kiskorában, amikor szomorú volt. Az öklét rágcsálta remegve, és próbálta visszatartani a kitörni készülő zokogását. Pár centire feküdt tőle az a férfi, akit egész életében szeretett, a magány mégis erősebben tört rá, mint akármikor eddig. Lassan fölült, és rápillantott a neki háttal fekvő Dracóra. Fölemelte a kezét, majd tétovázva nyújtotta a férfi szőke feje felé, hogy végigsimítsa, mint régen, már szinte érezte a selymes tincsek érintését, mikor hirtelen visszarántotta. Olyan szaporán vette a levegőt, mintha bűnt követett volna el, őrülten dörömbölő szívére szorította a kezét, és úgy döntött, hogy inkább kimegy a fürdőbe.
Halkan osont ki, akár a betörők. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, fellobbantak az apró lángocskák, amelyek megnyugtatóan világították meg a helységet. Hermione megeresztette a csapot, és bedugta a jéghideg víz alá a csuklóját, hogy lehűtse a bánattól és a visszafojtott érzéseitől lángoló testét. Mikor belepillantott a tükörbe egy megtört, öregedő nő nézett rá vissza. Nedves kezével követte egyre mélyülő ráncai útját, lehunyta a szemét, de most már képtelen volt megállítani a kétely, a fájdalom és a bánat könnyeit. Olyan gyengének érezte magát, hogy meg kellett kapaszkodnia a mosdó szélében, a még mindig vadul csobogó víz hangja elnyomta a szipogását. A szívét a szomorúság úgy marcangolta, mint egy vadállat a véres húst. Legszívesebben üvöltött volna, és darabjaira zúzta volna a tökéletesnek tűnő világát. Már szinte megadta magát a vágyainak, mikor egy erős kar átölelte, és egy puha száj apró csókokkal halmozta el a nyakát. Ahogy újra a tükörbe nézett, Draco kérdő tekintetébe ütközött a pillantása. A férfi előrenyúlt, elzárta a csapot, és aggódva a nő fülébe suttogott:
-
Miért sírsz, kedves? – Hermione fejében őrülten kavargott minden gondolata, kételye, de Draco meleg ölelése, mint egy varázslatos gyógykenőcs beforrasztotta a szívén ejtett sebeket, habár soha el nem halványuló hegek tömkelegét hagyta hátra.
-
Csak aggódom – kezdte remegő hangon a nő, miközben kapkodó mozdulatokkal törölte le az arcán végigfolyó könnyeit. – Piton professzor írt egy levelet, hogy Damian beteg, és most a gyengélkedőn fekszik.
-
Komoly a baj?
-
Nem, szerencsére nem.
-
Gyorsan föl fog épülni, majd meglátod. Erős fiú – mondta határozottan a férfi.
-
Tudom, tudom jól – válaszolta Hermione még mindig remegve.
Pár pillanatig csak nézték egymást a tükörben, Hermione kereste azt a férfit Draco arcában, akit szeretett, de csak azt látta, aki annyi fájdalmat okozott neki mostanában, mégsem volt képes kibújni az öleléséből. Draco elfordította a tekintetét a tükörről, és megint elkezdte csókolgatni a nő nyakát. Hermione behunyta a szemét, és érezte, hogy újra elveszett. Megfordult, átölelte a férfi nyakát, és mélyen a szemébe nézett, de már nem tudta megállapítani, hogy Draco szemében lobogó vágy neki szól, vagy a kellemes estéje okozta ezt az érzelem kitörést. Azonban a férfi nem hagyott neki sok időt a kutakodásra, mert szenvedélyesen megcsókolta. Hermionénak tiltakozott az esze, ami azt követelte tőle, hogy taszítsa el magától Dracót, pakolja össze minden holmiját, és meneküljön el olyan messzire, ahol nem talál rá soha, hogy ne okozhasson neki többé ekkora szenvedést. De a szíve nem volt ilyen racionális, újra kitárulkozott a férfi előtt, újra magába szívta hazug szerelmét. A benne égő vágy Draco szerelme után minden észérvet elnyomott. A régi perzselő szenvedély újra fellángolt benne, az összes fájdalmát felemésztette, és képes volt ismét elfeledtetni Hermionéval, hogy a szeretett férfi életében van egy másik igazság is.
„Sosem kérdeztem, hogy hol jártál.
Közös ágyban, miről álmodtál.
S mindig félve néztem rád, hogy
van egy másik igazság.
Jó volt hinni azt, hogy nincs nagy gond.
Hinni azt, amit a vágyam mond.
S amíg én bújtam hozzád,
volt egy másik igazság.
Minden hallgatásom kérdés volt,
minden hallgatásod válasz volt.
…
Tudom visszatérés nem lesz,
már tudom, így a jó, de mégis fáj
S ott a némaságon át
ott a másik igazság.”
/Király Linda: Másik igazság/
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
