Csak szeretni akartalak

1.fejezet

 

Hermione Granger a griffendél tanulójaként készült éppen az utolsó vizsgáit is letenni. Az idő cseppet sem volt borús, vagy hideg, így a teszteket izzasztó hőségben kellett kitölteniük, de Hermione életében először nem aggódott. Eredményeiért, már felvették egy angliai aurorképzőbe, így a vizsgákon bárhogy szerepelhetett, csak bukni nem bukhatott meg. De az évek alatt tanulással eltöltött idők ezt az egy feltételt bőven kivédték. Sötét Varázslatok Kivédése tantárgyból írtak éppen, ami úgyis Hermione egyik kedvenc tantárgya volt az utóbbi időben. 1 óra múlva, már mosolyogva lépett ki a Nagyteremből, és sietett el Harryiék mellett, hogy barátnőihez érjen. Az elmúlt két évben csupán annyi változás történt, hogy Hermione és a két fiú mérhetetlenül összeveszett. A lány megbízhatatlannak és mindenlében kanálnak nevezte őket, továbbá kijelentette, nem kíván mostantól a kalandjaikban részt venni, épp elég lesz neki a kitörni készülő háború. A fiúk nem fogadták túl jószemmel, de ők próbáltak kibékülni. Ron méginkább beleszeretett az elvesztett lányba, és szinte üldözte a már gyönyörű nőnek számító évfolyamtársát. Ezzel nem számított egyedülinek, ugyanis sokan megkedvelték a régen eminens Hermione Grangert. Többek között, a legabszurdabb Draco Malfoy volt, aki szintén üldözte a lányt állítólagos szerelmével.

Ahogy haladtak kifelé, feltűnt a közelükben Malfoy és bandája. Hermione előre elfintorodott, mert amióta szerelmes volt belé a fiú, még elviselhetetlenebb lett.

Ebéd után mindenki magához vette pálcáját, ha eddig valamilyen okból nem lett volna kéznél, és a hetedévesek elindultak a vizsgáztatóhelyhez. A gyakorlattól azért még a sokat tanult Hermione is félt, bármennyire magabiztos volt az elmúlt órákban. Ez akkor is a RAVASZ vizsgája volt, amin jól akart szerepelni. A szinte óráknak tűnő várakozás igen idegessé tette mindenki hangulatát. Hermione sem volt ezek alól kivétel. Idegesen nézegette az összegyüjtött jegyzeteit, és a hozzáírt megoldási útmutatókat. De semmit sem fogott fel belőle, pedig úgy érezte, minden kiment a fejéből. És akkor behívták. Remegő léptekkel indult el a vizsgáztatója felé.

 

2.fejezet

 

Már csak pár nap volt hátra, amíg a hetedévesek valószínűleg örökre elhagyják eddigi kedvelt kastélyukat. Hermione kedvtelve sétálgatott a kastély sötét folyosóin, és minden egyes helyhez egy-egy emléket kötött. Ahogy a Szükség Szobája felé ért, megtorpant, mert bizony az ajtó nyitva volt. A griffendéles lány kiváncsiságtól eltelve indult a nyitott ajtó felé, ahol azonban senkit sem látott. Beljebb lépett, de a szoba üresnek bizonyodott. Ahogy egészen a bent elhelyezkedő ágyig elért, rá kellett jönnie hogy a terem cseppet sem üres, csak az ajtó mögött várakozott az, aki most hirtelen előlépve becsapta, és be is zárta az előbb még menekülési útvonalként szereplő ajtót. A lány hirtelen hátrafordult, szikrázó tekintettel.

Düh és vágy keveredett benne, ahogy egyre közeledett az ágynál álló lányhoz. Hermione futtában körbepillantott a szobában. Ott az ágyon kívül volt egy kandalló, és valahonnan halk zene szólt. Még romantikusnak is találta volna a helyzetet, ha nem Dracoval van ott. Ahogy egyre közeledett a mardekáros, önkéntelenül hátrált pár lépést, de eközben az ágyba ütközött, ezért egy pillanatra hátranézett. Mikor visszaemelte volna tekintetét a fiúra, az már nem a helyén volt, s nem csak lassan közeledett, hanem teljes erejével arra készült, hogy ledöntse a lányt az ágyra. Mivel magasabb volt és edzettebb, mint a griffendéles, ezért a lány az ágyra esett, egyenesen rá pedig Draco.

Hermione érezte, hogy tagjai egy kicsit elnehezednek, gondolkodása elhomályosul. Érzései immár nem a sajátjai voltak, legalábbis csak tagadottak, mert szinte vágyott az előtte álló fiúra.

Lehajolt a lányhoz mosolyogva s egy igével leoldotta kezéről a köteleket, majd kezét nyújtotta Hermione felé, hogy felsegítse. A griffendéles el is fogadta ezt, de amint Draco felhúzta, már lökte is rá az ágyra. Maga is meglepődött, hogy a lány egy cseppet sem ellenkezett.

Meggondolatlanul levette a bűbájt a griffendélesről, aki nyomban felpofozta és az ajtó felé futott. Ruháival nem is törődött, csak a talárját kapta magára, nehogy a fiú megint elkapja.

Attól az esttől kezdve, minden alkalommal, mikor megpillantotta a mardekárost, düh és szégyen keveredett tekintetébe. Megesküdött magában, hogy ha meg nem is bosszulja, de mégegyszer nem hagyja magát, ha kell, megöli a fiút.

 

3. fejezet.

 

A Roxfort tornyai fölött sötét felhők gyülekeztek, majd egy pillanatban-mikor elkezdődött a harc- villámok cikáztak mindenfelé, megvilágítva a fekete –és fehérmágusok arcát. Ez a becsület harca volt immár, a háború már rég véget ért. Voldemort és Harry is belepuszult a harcba, de a fehérmágusok tovább folytatták a halálfalók kiírtását. A feketemágusok azonban szinte semmit sem értek vezetőjük halála óta. Szétesettek voltak, de hamar új vezér állt élükre. Ez természetesen Lucius Malfoy volt. Gyengébb volt, mint elődje, de elég hatalma volt társai körében ahhoz, hogy folytassa pályáját.Sok szövetségest elvesztettek az évek alatt, a legtöbb varázslény átállt s így vajmi kevés esélyük maradt.

Az utolsó csatájukat vívták éppen, a Roxfort ellen. Lucius úgy döntött, egy pontra irányítja az összes erejét, így talán lehetséges lesz a győzelem, de titkon már ő sem reménykedett, csak pusztítani akart. Terve nem nagyon sikerülhetett, mert a Rend informátorai a halálfalók köreibe is beszivárogtak, és a támadásról már egy hónappal előbb tudtak, így odarendelték a legjobb aurorokat, a diákokat pedig ideiglenesen egy Londonban nyitott menedékbe küldték, hogy ott várják meg a csata kimenetelét. Természetesen nem lehet azt mondani, hogy a fehérmágusok végig előnyben voltak, s hogy ők minden veszteség nélkül úszták meg. A háború nem csak Harryt vette el tőlük, hanem sok mást, akik mind kiemelkedőek voltak soraikban. Dumbledore sem élte meg egészségesen a csata végkifejletét, hónapok óta a Szent Mungó egyik legsúlyosabb esete volt, itt ápolták és próbálták helyrehozni állapotát. Sikertelenül.

S mikor a harc elkezdődött, hamar kiegyenlítettlenek lettek az esélyek, az aurorok számtani fölényben voltak, több halálfaló már az első átkok kimondása után próbált elmenekülni, megóvni saját, gyatra életét.Az ilyen embereket, ha elkapták a saját embereik, nagyon csúnya halállal büntették meg. Az árulás a halálfalók között még most is a legnagyobb bűn volt, de sokan magukban hagyták volna futni őket, de tudták, Lucius figyeli őket.

Sokan voltak, a bátrak, akik maradtak és elszántan, nameg sajnálatosan sikeresen öldökölték a hivatali személyeket.

Egy ízben Hermione Granger is megsebesült, elég súlyosan. Három halálfaló ellen harcolt, és az egyik eltalála egy erős csonttörő bűbájjal, minek hatására három bordája eltörört, és nem tudott mozogni. A tó egyik elhagyatottabb partrészére sikeresen elkúszott, egy bokor alá, mert támadói azt hitték, sikeresen kivégezték a fiatal, ámde annál sikeresebb aurorot. Tévedtek. De Hermione is tévedett, ha azt hitte, mindenki halottnak hiszi őt. Hamarosan egy árnyék indult felé a harcolók felől, majd pont a földre roskadt nő előtt állt meg, lenézett rá. A nő azt hitte, valamelyik társa jött, hogy segítsen a pálcáját elvesztett Hermionén, de mikor felpillantot, meglepődöttség ült ki arcára. Tekintete a régen látott szürkéskék szempárral találkozott. A tekintet most fájdalmas volt, de mégis valahogy vágyakozó. Hermione próbált minnél távolabb húzódni az ellenségétől, kit különösen gyűlölt, mióta –saját bevallása szeint- megerőszakolta. A férfi semmi jelét nem adta, hogy bántani akarná most a nőt, csupán állt felette és nézte a gyötrődő aurort. Leemelete csuklyáját, így szőke haját is láttatni engedte, melyen a hold elhaló fénye meg-megcsillant.

- Mit akarsz tőlem, mondd?- Nézett rá megvetően a nő, miközben próbálta lenyugtatni magát.- Megint meg akarsz erőszakolni? Vagy tán megkínozni?

Hermione felpillantott a szürke szempárba, mi könyörögsét és olthatatlan dühöt mutatott. Továbbá is tökéletes nyugalommal felelt s úgy, mintha csak azt mondaná, milyen nap van ma. Szemében azonban áttetsző könnyek csillogtak..- Gyűlöllek

Draco fájdalmasan felüvöltött és erőszakosan visszataszította a nőt a földre, hol apró, éles kövek milliói fogadták vissza a gyenge fejet. A koppanástól még az egykori mardekáros is megijedt, és gyorsan magafelé fordította szerelme testét. Továbbra is könnyezett, bár már nem volt tudatánál. Arcát pont egy éles kő szélébe ütötte, mely felsértette kissé szemét, így a gyöngyházfényű könnyhöz piros szín csatlakozott. Vérkönnyek voltak ezek. Hermione lehunyta szemeit, de a vérvöres folyadék csíkot húzott arcán, így nem tudta rejteni sírását.