|
Ha szeretsz valakit
Még az iskolában szerettem bele Draco Malfoyba.Ronnak és Harrynek nem mondtam el,hiszen mindig is gyűlölték őt.Dracónak sem mondtam el,hiszen mindig is gyűlölt engem.Igen,plátói szerelem.Nem hihettem,hogy valaha is beteljesülhet,és nem is hittem.Sosem áltattam magam,nem vagyok az a típus.Miután hatodikban kitört a háború,Draco és vele együtt a Mardekár ház java elment az iskolából.Úgy gondoltam,hogy így majd elfelejtem.Ha nem látom,nem gondolok rá és előbb utóbb „kiszeretek” belőle.De ha valaki igazán szerelmes, ehet az, hogy egyszer csak elmúlik?Én ebben bíztam.Zajlott a háború és ezer más dolog volt,ami lekötötte a figyelmemet.Annyi fájdalom,annyi veszteség…tényleg nem gondoltam rá.Nappal nem.De esténként,egyedül…Amikor naponta halnak meg az ismerőseid,amikor sorra pusztulnak el azok a helyek,melyekhez kedves emlékek kötnek,amikor az ember úgy kel fel reggelente,hogy este már nem biztos a lefekvés és amikor valahányszor elbúcsúzol valakitől,mindig betolakszik a fejedbe a gondolat,hogy talán most látod utoljára;nos az ilyen időkben az ember gyakran menekül az álmaiba,hogy ne kelljen a valóságon töprengenie.Én is így voltam Dracóval. Éjszaka,amikor egy-egy borzalmas nap után nem voltam képes lehunyni a szemeim,mert mögöttük újra lejátszódtak azok az események,amikre nem akartam gondolni,akkor mindig „Dracohóz” menekültem.Azon gondolkoztam,mit csinálhat éppen,hogy vajon neki van-e barátnője,hogy az ő élete hogyan alakult a háború kezdetével.Tisztában voltam vele,hogy amit csinálok az nem normális,és egy jól képzett pszichiáter talán valami olyasmit mondana rám,hogy mániákus vagyok,de azzal nyugtattam magam,hogy az ilyen időkben senki sem teljesen egészséges. Egyébként is,az álmodozás segített elviselni a sokszor iszonyú valóságot.Az ember azt gondolná,hogyha már három éve háborúban él, megszokja.De ez nem így van… egyre borzalmasabb lesz,egyre fojtogatóbb,egyre elviselhetetlenebb.Az elején még megrázó és az ember minden veszteséget úgy él meg, mintha a világ omlott volna össze.Aztán idővel megtanul túllépni a dolgokon,nem elgondolkozni rajtuk,csak félretenni őket. Ez azonban talán még rosszabb,hosszú távon mindenképp.Egyre közömbösebb leszel más bajai iránt.Egyre kevesebbet törődnek egymással az emberek.A háború elején még a fehér mágusok mind pontosan érezték,hogy milyen fontos az összefogás.Ha megláttak valakit az utcán,aki mondjuk keresett valamit – még ha idegen volt is az illető - azonnal a segítségére siettek.Most azonban mindenki saját magával van elfoglalva.Az egykori jó barátoktól is eltávolodik az ember. Idejét sem tudom például,hogy mikor beszélgettem utoljára egy jót Ginnyvel,vagy Harryvel. Sokszor találkoztunk ugyan,hiszen mindannyian a Rend belső köréhez tartozunk,így együtt vettünk részt a gyűléseken.De egy-két szónál többet sosem váltottunk.Ebből a közönyből,ami akkoriban mindenkit körülvett, menekültem minden este „Dracóhoz”.Az álmaim egy hideg, novemberi, ködös napon kezdtek ijesztően valóságosakká válni. Újabb csata zajlott, az Abszol úton. Már szürkület volt és nehezen lehetett látni, hogy éppen kire célzol. A mi csapatunk, már meglehetősen foghíjas volt és kezdtük elveszíteni a lendületünket. Aztán megjelent még pár ember, akiket Harry vezetett. Bámulatos, hogy már a megjelenésével milyen hatással van az emberekre. A többség ugyan nem mondja ki, de bíznak benne. Tőle remélik a „megváltást”, pedig a jóslatról fogalmuk sincs. Valahogy akaratlanul is vezéregyéniségévé vált ennek a harcnak, mindenki hallgat rá. Egyébként ez nem véletlen. Hatalmas varázsereje van. Még nem tudja tökéletesen használni, de azt hiszem, még Dumbledore-nál is erősebb lesz. Akkor is megnyerte a csatát nekünk. Ahogy megérkezett, az emberek új erőre kaptak és sikerült győznünk. A veszteségek azonban borzalmasak voltak, mindkét oldalon. Mivel mi nyertünk, ezért nekünk jutott a jog, hogy összegyűjtsük a sebesülteket. Nagyon sokat jelent ez, hiszen így jó pár emberünk megmenekül, ezen kívül könnyen lehet, hogy egy sebesült halálfalótól megtudunk valamilyen értékes információt. Ahogy járkáltam a sötét ködben sebesültek után kutatva, egyszer csak egy tejfölszőke hajzuhatagra lettem figyelmes. A szívem olyan erősen kezdett el dobogni, hogy szinte már hallottam. Draco Malfoy a földön feküdt, és nem mozdult. Lassan közelítettem felé és közben azért imádkoztam, hogy életben legyen. Közben halványan érzékeltem a helyzet abszurditását: itt fekszik előttem életem szerelme, aki elvileg gyűlölt ellenségem, és én az életéért fohászkodom.Ahogy a hátára fordítottam, láttam, hogy a sérülése nem lehet túl súlyos. Bár a feje vérzett, de hallani lehetett ütemes lélegzését. Akaratlanul is egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem. Aztán felkiáltottam az ijedségtől. Valaki rátette a kezét a vállamra.
-
Hermione! Nincs semmi baj, csak én vagyok!
-
Jaj, Harry… Úgy megijesztettél.
-
Ne haragudj. Jól vagy?
-
Igen, persze. Te is? – néztem rá kérdőn és a tekintetem elidőzött vérző karjánál.
-
Persze. – mosolygott. Aztán megpillantotta a mögöttem fekvő alakot. - Malfoy? –kérdezte döbbenten.
Csak bólintottam és elfordultam.
-
Nem gondoltam volna, hogy valaha viszontlátom. – mormolta Harry és az arcára kiült az undor.
-
Majd én ellátom. – válaszoltam gyorsan. – Te csak menj, nézz körbe. – tettem hozzá kétkedő pillantását látva.
Miután Harry továbbállt, elszállítottam Malfoyt az ideiglenesen létesített sebesültápoló épületbe. A Szent Mungót ekkorra már rég lerombolták. Egy marcona, nagydarab nő fogadott.
-
Halálfaló? – kérdezte megvetően miután szemügyre vette Draco talárját.
Bólintottam. A nő a kezével mutatta az irányt és közben félhangosan dohogott.
-
Minek az ilyeneket ellátni? Mind ott kéne hagyni pusztulni! Ők vajon mit csinálnak a mi sebesültjeinkkel? Gondolkodás nélkül kivégzik őket. Mi meg itt jótékonykodunk és az ilyen férgekre pazaroljuk az ápolókat, akikből amúgy is kevés van…
Nem szóltam egy szót sem. Valahol volt igazság a nő szavaiban, mégis bántottak. Tudtam, hogy tényleg aránytalanul kevesebb ápoló van, mint amennyi a rengeteg sebesült rendes ellátásához szükséges lenne. Én is besegítettem néha, ezért voltam tisztában a helyzettel. Mindig próbáltak önkénteseket toborozni.Dracót egy sötét kis lyukban helyezték el. Vállaltam az ellátását, hiszen a sérülése tényleg nem volt súlyos. Ezzel még én is meg tudtam birkózni. Miután végeztem, leültem az ágya szélére és az arcát figyeltem. Azon töprengtem, hogy hogyan is szerethettem bele… Tagadhatatlanul helyes volt, de velem mindig is undokul viselkedett. Mégis valami vonzott hozzá. Tetszett a cinikus humorérzéke, még ha sértő is volt, amit mondott. És tetszettek az arckifejezései is. Ezt nem lehet megmagyarázni. Nem tudtam megállni, hogy ne simítsam félre a szemébe lógó tejfölszőke hajtincset. Az érintésemtől azonban összerándult és kipattantak a szemei. Úgy kaptam el a kezem, mintha tűzbe nyúltam volna. Ő felült az ágyában és egy pillanatig csodálkozva meredt rám.
Igyekeztem összeszedni magam és leplezni a zavaromat.
-
Mint látod. Jól érzed magad? – a hangom meglepően tárgyilagosan csengett.
-
Mi történt?
-
Megsérültél és itt elláttak. – válaszoltam. Direkt nem említettem, hogy én gondoskodtam róla.
-
Én arra gondoltam, hogy miért simogattad az arcomat. – válaszolt, miközben arcán kaján vigyor terült el.
Érzetem, hogy elvörösödöm. Próbáltam menteni, ami még menthető és egy lesajnáló pillantást vetettem rá.
-
Ne beszélj badarságokat. Gondolod, hogy képes lennék hozzád érni, ha nem volna muszáj? – válaszoltam leereszkedően majd megfordultam és méltóságteljesen elindultam a kijárat felé.
Sajnos azonban, a távozás mégsem sikerült olyan hatásosra, mint terveztem, ugyanis kifelé menet megbotlottam és elvágódtam a hideg kőpadlón. Draco felpattant és odaugrott felsegíteni a földről. Ahogy lehajolt hozzám és a szemembe nézett, azonnal szertefoszlott az előbb még oly magabiztosnak látszó, hamis fölényem.
-
Minden rendben Granger? Ennyire azért ne ess zavarba. – mondta pajkos, kissé gúnyos hangon. – Nem haragszom, mert titokban az arcomat simogatod. Hidd el, nem vagy egyedül.
Ez már túl sok volt. Hogy lehet valaki ennyire őrjítően… imádnivaló. Legszívesebben megcsókoltam volna… Amellett, hogy gúnyos volt és fölényes, mégis valamilyen megmagyarázhatatlan kedvesség áradt belőle, amilyet eddig még nem tapasztaltam tőle. És a szemében ott táncolt az a pajkos kis fény… Elpirultam szégyenemben. Nemcsak mert megalázó volt, amit mondott, hanem azért is, mert ilyen hatással volt rám. Felugrottam és amilyen gyorsan csak lehetséges volt, elhagytam a szobát. Miközben a záró varázslatokat végeztem el, még hallottam Draco jóízű nevetését. De ez most nem csengett gúnyosan, mint régen...Elhatároztam, hogy többet a közelébe sem megyek Malfoynak. Minek mennék? Hogy megalázhasson? Egy reménytelen ábrándot kergetek már lassan negyedik éve... Tizenhat évesen ez még megbocsájtható lenne, de egy közel húsz éves nőtől már nevetséges és beteges. Így gondolkoztam akkoriban. Végül mindössze két hétig bírtam ki a fogadalmamat, de innen visszatekintve ez is egy örökkévalóságnak tűnik. Oda mentem először, ahol utoljára láttam őt, vagyis az ideiglenesen felállított kórházba, habár tudtam, hogy már nem fogom ott találni. Hiszen már akkor is teljesen jól volt, amikor elfutottam tőle. Mégis abban reménykedtem, hogy ott majd útbaigazítanak és megmondják, melyik fogdába vitték. Nem változott ugyan a véleményem, továbbra is úgy gondoltam, hogy amit csinálok, nem normális. De ekkor már nem érdekelt. Annyira elegem volt már a háborúból, hogy minden mindeggyé vált. Úgy éreztem, elveszett a talaj a lábam alól és egy sötét, mély verembe zuhanok. Nem találtam semmiben örömöt, minden reggeli ébredéssel rémálom kezdődött, aminek csak az éjszaka vetett véget, tényleges álmaimmal. Ez a változás valószínűleg annak volt köszönhető, hogy találkoztam Dracóval. Akár hogy is akartam tagadni eleinte, teljesen felkavarta az eddigi életem. Eddig is gyűlöltem a háborút és nem okozott túl nagy örömöt az élet, de a találkozás után szinte elviselhetetlennek éreztem. Találtam valamit, ami esetleg boldogságot nyújthat és amint legyőztem értelmetlen ellenérzéseimet, úgy kaptam utána mint vízben fuldokló ember a levegő után, ha felér a felszínre.A kórházban megmondták, hol találom meg Dracót, így nem volt nehéz ráakadnom. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki, de úgy gondoltam, hogy majd eszembe jut valami ha előtte leszek. Tévedtem... Amikor beléptem a cellájába, teljesen megbénultam. Ő először csodálkozva nézett rám, majd elmosolyodott, és mosolyában volt valami fölényesség. Tisztában volt vele, miért vagyok itt. Hirtelen rettentő kiszolgáltatottnak éreztem magam. Rettegtem attól, amit mondani fog. Attól, hogy majd felhasználja ellenem, amiről most már teljes bizonyosságot szerzett, és átgázol rajtam. Hogy kinevet... Az érzéseim valószínűleg kiültek az arcomra is, és Draco észrevette őket. Hirtelen komollyá vált. Én megfordultam és az ajtó felé indultam. El akartam menni, még mielőtt teljesen darabokra zúzza a felépített álomvilágomat. Ő azonban megragadta a karomat és szembe fordított magával. Ahogy a szemébe néztem, hirtelen tudtam, hogy én sem vagyok számára közömbös. Éreztem, hogy ő is vonzódik hozzám.
-
Ne menj el. - súgta, és a következő pillanatban megcsókolt. Hosszan, szenvedélyesen.
Aztán minden nagyon gyorsan történt. Nem is tudom pontosan, hogyan... Fogalmam sincs, hogy kerültek le rólam a ruhák, vagy, hogy hogyan kerültem a rozoga, mocskos börtönágyra. Csak arra emlékszem, hogy minden magától értetődő volt, természetes és csodálatos. Nem kellett egyetlen szó sem. Nem tarthatott sokáig, hiszen mindketten tudtuk, hogy bármelyik pillanatban ránk nyithat egy börtönőr, de arra a rövid kis időre úgy éreztem, boldog vagyok. Magam mögött hagytam a háború minden keservét, minden sérelmemet, minden fájdalmat és teljesen átadtam magam a beteljesülés izgatóan új, örömteli érzésének. Miután felöltöztem, szavak nélkül váltunk el, mégis többet beszéltünk, mint amennyit szavakkal el lehet mondani… Másnap megint elmentem hozzá, aztán megint. Így ment ez majdnem három héten keresztül. Teljesen átalakultam. Már nem volt kín az élet. Egyik percről a másikra - egy dolgot kivéve - mindennél fontosabbá vált számomra. Ez az egy dolog Draco élete volt. Minden reggel izgatottan keltem fel és este már a reggelt vártam. Ha éppen nem vele voltam, leülni is alig tudtam a vágytól, ami szüntelenül felé hajtott. Felperzselt ez az érzés minden mást, amit eddig fontosnak mondtam. Nem gondoltam többet a háborúra vagy a barátokra. A Rendbeli kötelességeimet is elhanyagoltam, nem jártam a gyűlésekre. Minden más megszűnt számomra létezni, csak a szerelem maradt és lobogott hatalmas erővel. Majdnem minden délelőtt és délután bementem hozzá. Nem maradhattam ott egész nap, hisz az nagyon feltűnő lett volna. Mégis úgy éreztem, hogy tökéletes és jó minden. Jó volt az, ahogy a másodperceket számoltam, míg végre elindulhatok hozzá, jó volt, amikor együtt voltam vele, és jó volt még a búcsúzás is, mert benne volt a viszontlátás reménysége. Aki azt hiszi, hogy csak a testi vágyainkat elégítettük ki egymás segítségével, az téved. Sokat beszélgettünk. Eleinte nehéz volt, és rettentő furcsa. De aztán ez is épp olyan természetessé és egyszerűvé vált, mint minden más. Egy nap aztán komor hangulatban találtam. Éreztem, hogy valami baj van. Csendesen leültem mellé az ágyra és a hajával kezdtem el matatni.
-
Történt valami? – kérdeztem nagyon halkan, hogyha nem akarja, ne kelljen meghallania.
-
Nem. – válaszolta távolba révedő tekintettel. Aztán lassan felém fordult és megkérdezte. – Hajlandó volnál megtenni nekem egy szívességet?
-
Bármit megtennék érted. – válaszoltam, és a legkomolyabban így is gondoltam. Tekintetünk találkozott és Draco halványan elmosolyodott.
-
Feltétlenül írnom kell egy levelet. Ne kérdezz semmit, csak küldd el. Megteszed?
Hirtelen, akaratom ellenére szörnyű gyanú sejlett fel bennem. Mi van ha Draco ki akar használni? De azonnal el is hessegettem a gondolatot. Ő nyilván érzékelte, hogy mi játszódik le bennem, ezért hozzátette.
-
Bízz bennem.
-
Rendben. – mondtam határozottan és már szégyelltem magam az előbbi kétkedésemét.
Aznap délután feladtam a levelet. Narcissa Malfoynak kellett elküldenem. Nem olvastam el, bár folyamatosan bennem volt a félelem - mi van ha az ellenséget segítem? Azzal nyugtattam magam, hogy Draco nem tenne olyat, amivel engem elárulna. Az édesanyjának írta… lehet, hogy csak tudatni akarja vele, hogy életben van. Sikerült meggyőzöm magam és megnyugodnom. Másnap, amikor bementem a börtönbe, Draco izgatottan fogadott.
-
Na, sikerült? Elküldted?
-
Hiszen megígértem. Persze, hogy elküldtem…
Látszott rajta a megkönnyebbülés. Nekem pedig újfent rossz érzéseim támadtak.
-
Tudom, hogy nem kéne megkérdeznem… - kezdtem bele tétován.
-
Akkor ne tedd. – válaszolta határozottan és a szemembe nézett.
Zavartan elhallgattam. Bántott és e mellett aggasztott is, hogy nem hajlandó erről beszélni velem. Ő csak sóhajtott egyet és leült az ágyra.
-
Gyere. – szólalt meg komolyan.
Némán leültem mellé és várakozón rá emeltem a tekintetem.
-
Ugye tudod, hogy szeretlek? – kérdezte.
A kérdés meglepett. Azt vártam volna, hogy a levélről mesél valamit, de ennek milliószor jobban örültem. Még sosem mondta, hogy szeret. Valahogy olyan furcsán is hangzott a szájából… egy Malfoy szájából…
-
Miért beszélsz erről most nekem? – kérdeztem vissza.
-
Csak akarom, hogy tudd. – válaszolta egyszerűen.
A kép elmosódott a szemeim előtt. Melegség öntötte el az egész testemet. Szorosan hozzábújtam Dracóhoz. Érezni akartam őt. Sokáig maradtunk így átölelkezve, csendben. Végül én törtem meg a hallgatást.
-
Hogy lehetséges ez? – kérdeztem halkan.
-
Mire gondolsz? – kérdezte.
-
Hogy szerethetlek ennyire? És hogy lehet, hogy te is szeretsz?
-
Minek gondolkodsz ilyeneken? Felesleges. – válaszolta egy kissé bosszúsan.
Én viszont nem hagytam abba a töprengést. Este is ezen gondolkoztam, amikor már hazaértem. Arra jutottam, hogy a háború az oka. Az, hogy az ilyen időkben mindenki magányos, és ha ebből a magányból van lehetősége kitörni, hát gondolkozás nélkül megteszi. Olyanok voltunk Dracóval, mint a kiszáradt fák. A háború nem adott elég vizet, ezért lassan elsorvadtunk. Amikor azonban a szerelem megérintett minket, kétszeres erővel lobbantunk lángra. De a száraz fa, habár nagyobb lánggal lobog, mint az élő, hamarabb is ég el…Már jóval éjfél után járt az idő, amikor kopogtak az ajtón. Nem tudtam aludni, ezért azonnal összerezzentem a hangra. Először nem akartam kinyitni, hiszen ilyen időkben nem tanácsos az éjszaka közepén nem várt látogatókat fogadni. De az illető egyre erőszakosabban verte az ajtót és úgy tűnt, nem szándékozik távozni. Így lassan felálltam és elindultam megnézni, ki lehet az. Még nem értem az ajtóhoz, amikor egy türelmetlen férfihang szólalt meg az ajtó mögül.
-
Hermione, kérlek nyisd ki! Tudom, hogy ott vagy!
-
Harry!
Azonnal feloldottam a záróbűbájokat. Harry állt előttem és meglehetősen nyúzottnak tűnt.
-
Muszáj jönnöd. Szükségünk van mindenkire, aki harcképes. Vészhelyzet van. - hadarta.
-
Mi történt? – kérdeztem rémülten.
-
Az egyik börtönből kiszabadították a halálfalókat. Az épületet lerombolták és megölték ott minden emberünket. De a legrosszabb, hogy most egy nagyobb csoport halálfaló szabadon van, ráadásul egybetömörülve. Körülbelül százan lehetnek. Vagy még többen is… fogalmam sincs. A legutóbbi hírek szerint Roxmortsban rabolnak és gyilkolnak... Sikerült ott áttörniük a védelmi gyűrűt, mert felkészületlenül ért minket a támadás. Össze kell gyűjteni minél gyorsabban egy harcképes sereget, hogy felszámoljuk őket. – fejezte be és idegesen a hajába túrt.
Én azonban képtelen voltam odafigyelni rá. Az első mondata dübörgött a fülemben folyamatosan és makacsul.
Harry értetlenül nézett rám.
-
Melyik börtönből szabadultak ki a halálfalók? – kérdeztem türelmetlenül. Éreztem ahogy eluralkodik rajtam a kétségbeeseés.
-
Hermione, erre most nincs idő! Gyere már! – emelte fel Harry a hangját. Látszott rajta, hogy rettenetesen ideges és ingerült.
-
Harry, válaszolj már! – kiáltottam rá.
-
Az északi negyedben lévőből. Így jó?! Kérlek, gyere már! - kiabált most már ő is.
-
Jó ég… Draco is abban volt… - suttogtam. Úgy éreztem, mintha ólommal öntöttek volna le, hirtelen elnehezült minden porcikám. De a legnehezebb a szívem volt…
-
Kicsoda?? Hermione ne szórakozz! Indulnunk kell!
Képtelen voltam tovább állva maradni, egy csepp erő sem maradt a lábaimban. Lassan leültem a földre.
Harry idegei nem bírták tovább a várakozást, minden türelme elfogyott.
-
Menj a fenébe Hermione! – azzal megfordult és elrohant.
Hallottam ahogy teljes erőből bevágja maga után a kertkaput, de a legkevésbé sem érdekelt. A levélen járt az eszem, amit én küldtem el… és azon, hogy Draco elárult. Ő elárult engem, én pedig elárultam a Rendet, Harryt, Dumbledore- t… miatta. Ő hazudott a szemembe, azt mondta bízzak benne! Én meg voltam olyan bolond, hogy elhittem minden szavát. Elhittem, hogy szeret, hogy igazán fontos vagyok számára, hogy nem akar kihasználni... Pillanatokon belül sikerült úgy felhergelnem magam, hogyha Draco ott állt volna mellettem, gondolkodás nélkül megfojtom. Ebben a percben gyűlöltem őt, pont akkorra szenvedéllyel és hévvel, mint ahogy az előző három hétben szerettem. Dühös voltam mindenkire… Harryre, aki a hírt hozta, a börtönőrökre, akik nem tudták megfékezni a kitörő halálfalókat, a háborúra ami ezt az egészet okozta, Dracora, mert becsapott, de elsősorban magamra… mert elhittem, hogy úgy szeret engem, ahogyan én őt… Akkora indultat volt bennem, hogy nem is bírtam tovább otthon maradni. Segíteni akartam a Rendnek, a düh mellett ugyanis a másik érzés, ami a lelkemet mardosta, a bűntudat volt. Törleszteni akartam, és valahogy kijavítani a hibát, ami végeredményben miattam történt. A főhadiszálláson Mrs Weasley fogadott.
-
Hermione? Máris itt vagy? Még nincs három óra…
-
Tessék? – pislogtam rá értetlenül.
-
Harry nem járt nálad? Azt mondta értesít téged is… Kitörtek a halálfalók az egyik börtönből és…
-
Tudom mit történt! – vágtam közbe. – Mit segítsek? Hol vannak a többiek?
-
Hát, amikor megérkezett a hír, túl kevesen voltunk itt ahhoz, hogy ütőképes csapatot tudjunk felállítani. Ezért azt beszélték meg, hogy elmennek mindenkihez, aki hirtelen szóba jöhet, aztán akit elérnek, szintén elküldik még több emberért, így láncreakció szerűen talán sikerül összegyűjteni egy rendes sereget. Elvileg pontosan háromra mindenki itt lesz, akire számíthatunk.
-
Kihez lenne érdemes még elmennem?
-
Ha rám hallgatsz, már nem mész sehova. Mindjárt három óra…
Ellenkezni akartam, de beláttam, hogy tényleg nem lenne értelme most elrohanni. Valószínűleg úgyis szóltak már az összes ismerősömnek… Leültem az egyik székre a konyhaasztal mellett.
-
Hogy lehet, hogy a minisztérium nem küldött csapatokat Roxmortsba? Nekik elvileg mindig kéne, hogy legyenek erőik készenlétben.
-
Küldtek ők, de nem eleget. A Rendtől kértek segítséget. Azok az erők, amiket azonnal odarendeltek, már nem bírják sokáig, a minisztériumnak pedig nincs több tartaléka. Most próbálnak ők is mozgósítani, de nekik több időbe telik, mint nekünk.
-
Mennyi embert tudunk mi összeszedni ennyi idő alatt?
-
Harry azt mondta, hogy talán olyan ötvenet. Ha minden jól megy…
-
Elég lesz ennyi ember oda?
-
Nem tudom kedvesem.
Ebben a pillanatban belépett az ajtón Bill Weasley.
-
Szervusz Hermione! – köszönt rám. – Többen nincsenek itt benn? – nézett körül a szobában. Miután tagadólag megráztam a fejem, folytatta. – Csak azért néztem be, hogy szóljak, kint gyülekezünk.
-
Megyek. – és miután elköszöntem Mrs Weasleytől, követtem a szabadba.
Kint körülbelül olyan ötven-hatvan ember ácsorgott és Harryt hallgatták, aki a haditervet ismertette. Mikor végzett, még külön odament néhány emberhez. Úgy tűnt kisebb csapatokra osztja fel a sereget. Utoljára hozzám lépett.
-
Hermione… örülök, hogy itt vagy. Figyelj, ne haragudj, hogy úgy otthagytalak. Ugye nincs semmi baj?
-
Nincs semmi olyan, amivel foglalkoznod kéne.
Furcsa pillantást vetett rám. Látszott, hogy nem tudja hova tenni a hallottakat.
-
Haragszol? – kérdezte végül.
-
Nem. – mosolyodtam el.
Látszott rajta, hogy megkönnyebbült, de azért belevágott a mentegetőzésbe.
-
Visszamentem aztán még hozzád, de nem találtalak otthon… Reméltem, hogy itt leszel
-
Jól van Harry. Induljunk.
-
Igen. – bólintott. – Te az én csoportomban leszel. A roxmortsi bagolyházhoz hoppanálunk. – mondta, majd kiadta a jelet az indulásra.
Roxmortsban borzalmasabb volt a helyzet, mint gondoltam. Égő házak világították meg a haldoklók és halottak tömegeit. Voltak ott egészen kicsi gyermekektől kezdve idősebb emberek is. Úgy tűnt, a halálfalók senkit nem kíméltek, aki az útjukba állt. A megközelítőleg hatvan emberből, akiket a Rend össze tudott gyűjteni, húszan azt a feladatot kapták, hogy a még elő sebesülteket menekítsék ki a városból, a maradék – akikhez én is tartoztam – a halálfalókat igyekezett megfékezni. Azonban, ahogy körülnéztem a valaha oly szép kis városban, nehezen tudtam elképzelni, hogy még lehetnek itt halálfalók… Mit keresnének még itt? Hiszen már mindent romba döntöttek… Hirtelen valaki lerántott a földre, a következő pillanatban pedig egy átok csapódott a szemben lévő falba.
-
Figyelj oda. – sziszegte nekem Harry, majd ő is kilőtt egy átkot.
Pillanatok alatt hatalmas csata indult. Mindenfelé rontások röpködtek a levegőben, és óriási por alakult ki, úgyhogy minden tájékozódási pontomat elvesztettem. Mindenhonnan varázslatok repkedtek a levegőben; a legtöbben valószínűleg esztelenül lövöldöztek, tekintet nélkül arra, hogy kit találnak el. Hirtelen hátulról egy átok leterített a földre. Azonnal éreztem, hogy eltört a karom, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Amilyen gyorsan csak tudtam megfordultam, miközben még egy átok csapódott be közvetlen mellettem. Egy fekete alak közeledett felém. Még mielőtt védekezhettem volna, lefegyverzett egy capitulatussal. Behunytam a szemem, úgy vártam a biztosra vett halált. Be kell vallanom, féltem. Abban a percben mindennél jobban kívántam az életet, annak ellenére is, hogy Draco elárult… Az a csodálatos három hét lebegett a szemem előtt, amit együtt töltöttünk. Mekkora bolond is az ember, amikor elkeseredésében azt mondja: bárcsak ne élnék!
A várt halál helyett azonban George Weasley érkezett. Amikor kinyitottam a szemem, ott guggolt mellettem, támadóm pedig aléltan feküdt a földön.
-
Rendben vagy? – kérdezte gyorsan George.
-
Többé-kevésbé. – nyögtem.
-
Menj haza! Siess! – mondta, miközben a kezembe nyomta a pálcám.
Már állt volna fel, amikor hirtelen megtántorodott, a következő pillanatban pedig úgy dőlt el a földön, mint egy zsák. A szemei fennakadtak és az utolsó lélegezet is kiszállt a testéből.
-
George… - suttogtam és megragadtam a kezét, habár tisztában voltam vele, hogy felesleges.
Borzalmasan éreztem magam. George Weasley meghalt… Az örökké bajt keverő, mulatságos, jó kedélyű ikerpár nem létezik többé. Mit fog szólni Fred? Persze, ha egyáltalán még életben van… Fred és George mindig derűsek voltak, képesek voltak rá, hogy megnevettessék az embereket még a legnyomorultabb időkben is… Most már ennek is vége. Mrs Weasley bele fog pusztulni a bánatba. Ron és Mr Weasley után George–ot is elveszítette…Nem volt időm tovább elmélkedni, mert hirtelen egy átok csapódott a földbe, közvetlenül a lábam mellett. Olyan volt, mintha álomból ébrednék. Minden szentimentális vagy szomorú gondolatom szertefoszlott és csak a halál közelsége okozta iszonyat és rémület maradt. Pánikszerű gyorsasággal ragadtam meg a pálcámat és semmivel sem törődve dehoppanáltam.
A Grimmauld térre mentem. Ha csata zajlik, akkor ott is van gyógyító, aki a könnyebb sérüléseket gyorsan ellátja, így a sebesült azonnal vissza is térhet a harcmezőre. Eszembe jutott, hogy inkább keresek egy másik betegellátó helyet, de aztán legyűrtem a gyávaságomat. Nem akartam én megmondani Mrs Weasleynek, hogy a fia meghalt, különösen azért nem, mert többszörösen is én okoztam a halálát. Miattam alakult ki ez a csata Roxmortsban, ezen kívül George engem védett, miközben megölték. Mégis éreztem, hogy ezek után az a minimum, hogy tőlem tudja meg az édesanyja a történteket. Így legalább megkímélem attól a borzalmas bizonytalanságtól, ami rá várna. Ha nem tudatom vele a hírt én, akkor a csata végeztével éberen és gyötrődve ülne a Grimmauld téri házban még órák hosszat, miközben megpróbálná magát hiú reményekbe ringatni. Pár óra elteltével aztán feladná, hogy George még megérkezhet, és talán ő maga is kimenne Roxmortsba, hogy megkeresse. Miközben keresné, végig azt mondogatná magában, hogy a fia csak elájult vagy megsebesült. Aztán ráakadna egyedül a sötét éjszakában, és talán órákig ott zokogna felette ölelgetve az élettelen testet…Miután ez végigfutott az agyamon, teljesen sikerült meggyőznöm magam róla, hogy tőlem kell megtudnia a történteket.
Belépve a házba ő fogadott.
-
Hermione, drágám! De örülök, hogy itt vagy… Harry valami olyasmit mondott, hogy elvesztettek téged… - hadarta Mrs Weasley. – Nagyon súlyos a sérülésed?
Megráztam a fejem. Hirtelen képtelen voltam belekezdeni a magamban már eltervezett mondandómba. Helyette inkább megkérdeztem, ami először az eszembe jutott.
-
Harry is itt van?
-
Igen, ő is megsérült, de most már szerintem pillanatokon belül rendben lesz. – mosolyogott rám kedvesen.
Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem érdekelt Harry abban a pillanatban. Borzalmasan éreztem magam és nem csak a sajgó kezem miatt. Olyan volt, mintha köveket nyeltem volna… rettegtem attól, amit mondanom kellett, annyira, hogy a hasam is görcsbe rándult tőle. Mrs Weasley bevezetett a hátsó szobába, ahol tényleg ott feküdt Harry egy ágyon.
-
Hermione! - pattant fel azonnal
-
Jól érzed magad? – folytatta az arcomat vizsgálgatva. – Elég sápadtnak tűnsz.
Hirtelen úgy éreztem, képtelen vagyok tovább magamban tartani a hír. El kellett mondanom Harrynek.
-
Harry, baj van! – kezdtem bele nagyon halkan. – George… meghalt.
-
Micsoda? – nézett rám ijedten. – Biztos vagy benne?
Csak bólintottam és elkezdtem sírni. Nevetségesnek éreztem magam, de nem tudtam visszatartani. Harry arca is teljesen elkomorult.
-
Kérlek… mondd el te Mrs Weasleynek… én nem tudom. – suttogtam neki, miközben igyekeztem lenyelni könnyeimet.
-
Én? Dehát…
-
Kérlek Harry! – nem volt szép amit csináltam, de tényleg úgy éreztem, hogy képtelen vagyok én elmondani. Másra se vágytam, csak hogy egyedül lehessek végre otthon.
-
Jól van, ne sírj. Szólok neki. – válaszolta, bár a hangja nem volt túl határozott. Nem is késlekedett, kiment a konyhába.
Nekem két perc alatt összeforrasztották a csontjaimat, de nem mertem kimenni a szobából… Féltem, hogy a konyhában egy önmagából kikelt, zokogó asszonyt fogok találni. Nem kellett azonban sokáig várnom, Mrs Weasley rohant be a szobába vörös szemekkel.
-
Hermione! Harry azt mondta… George… - megakadt. Képtelen volt kimondani, hogy George halott. Éreztem, hogy újra könnyek szöknek a szemembe.
-
Annyira sajnálom…
-
Hát igazán meghalt? – kérdezte elhaló hangon.
-
Igen. – préseltem ki magamból. Hatalmas gombóc nőtt a torkomban, ahogy őt figyeltem.
Látszott rajta, ahogy eszébe jutnak az emlékek George-al kapcsolatban… Borzalmas lehet egy anyának elveszíteni a gyermekét, akire féltő gonddal vigyázott attól a perctől fogva, hogy megszülte. Felnevelte, játszott vele, pólyázta, etette, tanítgatta és mindezt egy háború pillanatok alatt képes lerombolni. Mennyi munka, mennyi szeretet és törődés múlik el nyomtalanul ilyenkor…
Mrs Weasley aztán kisietett a szobából egyetlen szó nélkül. Én pár másodpercig csak néztem utána, de aztán úgy döntöttem, haza megyek. A konyhában Harry ült az asztalnál gondolataiba merülve. Csak amikor beléptem, akkor riadt fel.
-
Én most visszamegyek még Roxmortsba. – mondta színtelen hangon. – Te menj csak haza. Majd ha vége ennek, benézek hozzád.
Csak bólintottam és már mentem is tovább. Rettenetesen éreztem magam. Egyedüllétre vágytam, hogy végre kisírhassam magamból az elmúlt napok keserveit. Öntudatlanul nyitottam ki az ajtót és léptem be a lakásomba. Éppen a hálószobába indultam volna amikor valaki hirtelen megragadta a kezemet…
-
Draco! - sikítottam fel. - Mit keresel te itt? - borzalmasan rám ijesztett hirtelen megjelenése... Egyszerre minden eddigi bajomat elfelejtettem.
-
Téged kereslek. - válaszolta nyugodtan és egy magabiztos mosolyt küldött felém. - Miért mit gondoltál?
Amikor megláttam azt a kis mosolyt a szája szegletében, hirtelen megrohantak a sérelmeim vele kapcsolatban. Pillanatok alatt borzasztó dühös lettem.
-
Ide mersz még jönni? Azok után, amit csináltál??
Az arcán értetlenség tükröződött, ami azonban csak még jobban felbőszített.
-
Mégis mit tettem? - kérdezte őszintén csodálkozva.
-
Hogy mit?? Te... te elárultál engem! - kiabáltam tökéletesen kikelve önmagamból. Azt hiszem az egész napi feszültséget akkor próbáltam levezetni.
-
Miről beszélsz? - az arcán most már a döbbenet és az ingerültség egyvelege jelent meg. - Próbálj már meg lehiggadni, jó?!
-
Eszem ágában sincs lehiggadni!!- kiabáltam még mindig. - Hogy miről beszélek? Hát a levélről beszélek, amit velem küldettél el!
-
Mi a problémád vele?
-
Te most szórakozol velem??
-
Eszem ágában sincs. - válaszolt higgadtan.
-
- Akkor viszont tedd meg az a szívességet, hogy nem nézel teljesen hülyének! Elküldettél velem egy levelet az anyádnak és egy napra rá egészen véletlenül pont abból a börtönből szabadultak ki a halálfalók amiben te is tartózkodtál. Vagy te úgy látod, hogy a kettő között nincs semmi összefüggés?? - kérdeztem rettentő undok és ingerült hangnemben, de legalább már nem ordibálva.
-
Hát... nincs. - válaszolta, de látszott rajta, hogy nem mond igazat.
-
Draco! - kiáltottam rá. Újfent sikerült felingerelnie...
-
Jó. Van. De miért olyan fontos ez neked?
-
Hogyhogy miért?? Elegem van belőled!! Takarodj innen most rögtön!
-
Hagyd abba a hisztériázást, és akkor talán jobban szót értenénk egymással!
-
Valóban? Lehet, hogy akkor is jobban szót értenénk egymással ha nem hazudnál a szemembe, nemde? - kiabáltam még mindig.
-
Állítsd már le magad! Olyan vagy, mint egy házisárkány.
-
Nem kérdeztem a véleményedet! - válaszoltam immár higgadtabban. Próbáltam nem mutatni, de azért szíven ütött amit mondott, e mellett viszont egy kicsit észhez is tértett.
Persze ő azonnal észrevette ezt és elvigyorodott. Egyre kevésbé akartam, hogy elmenjen. Éreztem, hogy lassan a düh és a felháborodás utolsó maradványai is elpárolognak a lelkemből, ami viszont megijesztett. Nem akartam, hogy ilyen könnyen levehessen a lábamról, és úgy ugráltathasson, ahogy neki tetszik. Belekapaszkodtam az előbbi ingerültségem utolsó kis szikráiba és igyekeztem fenntartani legalább a látszatát annak, hogy dühös vagyok.
-
Minek jöttél ide? - vetettem oda neki.
-
Már mondtam, hogy miattad. - válaszolta miközben a szemeiben pajkos fény táncolt.
-
Draco! Elárultál és becsaptál, most pedig össze-vissza hazudozol! - csattantam fel. - Ezek után idejössz és azt mondod, hogy miattam vagy itt. Mégis mit vársz tőlem??
Ő egy szempillantás alatt elkomorult.
-
Hát idefigyelj! Te azt állítodm becsaptalak. Ez nem igaz. Az pedig végképp nem, hogy elárultalak volna. Tudod mi az igazság? Hogy te csaptad be saját magadat. Árulásnak meg azt nevezed, hogy megkértelek, küldd el a levelet? Valóban nem mondtam meg, hogy mi van benne, de ha van egy kis eszed magadtól is kitalálhattad volna. Ha azt mondod nem tudtad, hát te vagy aki hazudik. Csak azért nem kértelek meg egyenesen, hogy szabadíts ki, mert nem akartalak bajba sodorni. Nagyrészt ezért volt az egész levél dolog. Így te tulajdonképpen nem tettél semmi rosszat, mégis segítettél rajtam. Vagy talán nem akartál volna segíteni? Ezért vagy ennyire kiborulva? Mert ha ez a helyzet, akkor viszont te vagy, aki becsaptál engem, ugyanis egy fikarcnyi igazság sincs a fennen hangoztatott szólamaidban, amikben azt fejtegetted mennyire szerelmes vagy. Hasonló helyzetben én kérés nélkül azonnal kimenekítettelek volna. Szóval, megkérdezem tőled újra, hogy mi is a problémád tulajdonképpen?-Ijesztően halkan, határozottan és komolyan beszélt. Amit mondott, az pedig teljesen letaglózott. Annyira igaznak és őszintének tűnt… de hogy lehetne neki igaza, amikor engem megbántott azzal, amit tett? Össze-vissza kavarogtak a gondolatok a fejemben, és teljesen megzavarodtam.
-
Nem igaz. - válaszoltam végül. - Ez így nem igaz. Hát te nem érzed?
-
Fogalmam sincs miről beszélsz. - válaszolta jéghideg hangon. - Egyet látok, hogy te amióta csak megláttál, mást se csinálsz csak vagdalózol a szavakkal úgy, hogy a jelentésüket talán magad sem tudod. És most már kezd ebből elegem lenni.
-
Az érzéseimet próbáltam elmondani neked! - válaszoltam keserűen.
-
Akkor talán egy kicsit finomítanod kéne a stílusodon. - vágta rá gúnyos hangon.
Bennem egy pillanat alatt minden más érzést kiszorított a mérhetetlen szomorúság. Borzasztóan fájt, hogy ennyire nem tudjuk egymást megérteni Dracóval. Akkor se lehetett volna ez rosszabb, ha két külön nyelvet beszélünk.
-
Talán igazad van. - Válaszoltam végül lassan. - Tényleg becsaptam önmagamat. Tudtam, hogy mi volt abban a levélben. De elhitettem magammal, hogy te nem tennéd ezt velem. Lehetséges volna, hogy nem érted, mit is csináltál valójában? Azt gondoltam ez egyértelmű. Te felhasználtál engem! Méghozzá úgy, hogy tudnod kellet, önszántamból ezt sosem tenném meg.
-
Ellentmondásba keveredtél önmagaddal, drágám. - válaszolt és a hangja még mindig rettentő gúnyosan csengett. - Azt mondtad, tudtad mi volt abban a levélben. Ebben az esetben viszont önszántadból cselekedtél.
-
Nem! Tudtam, valahol mélyen. Mégis elhittem az ellenkezőjét és erre te is jócskán rásegítettél az ártatlan pillantásoddal és a hatásos “Bízz bennem!” szövegeddel. - mondtam mérgesen. - Sosem adtam volna fel a levelet, ha tudom, mi van benne. De te nagyon ravaszul homályba burkoltad a tartalmát és hagytad, hogy kétségek közt gyötrődjek!
-
Egy szóval, hagytad volna, hogy a börtönben rohadjak meg, igaz?
-
Fogalmam sincs mit tettem volna, mert nem adtál rá lehetőséget, hogy eldöntsem! – csattantam fel. - De az biztos, hogy azt a sok száz halálfalót, akik még talán most is Roxmortsban gyilkolnak nem szöktettem volna meg!
-
Mégis mit vártál? Nektek könnyű, a minisztérium mellettetek áll, nincs hiányotok élelmiszerből, ruhákból, vagy bármi másból!
-
Ó, igazán? És mégis ki kényszeríttet rá, hogy halálfaló legyél? Ne várd, hogy sajnáljalak titeket!
-
Nem kértem a sajnálatodat. Csak arra próbálom felhívni a figyelmedet, hogy mindennek megvan az oka. - A hangja megint ridegen csengett. - És annak mi az oka, hogy ártatlan gyerekeket gyilkoltok? Egyáltalán mi az oka, hogy egy olyan hataloméhes, gonosz, kegyetlen urat szolgálsz, mint Voldemort??
-
Ne mondd ki a Sötét Nagyúr nevét! - kiáltott rám és hangjában most először igazi haragot véltem felfedezni. Be kell vallanom, megijedtem.
Ekkor döbbentem csak rá, hogy akivel szemben állok, voltaképpen egy halálfaló. Nem szólaltam meg újra. Nem csak mert féltem volna tovább hergelni Dracót, hanem azért is, mert nem volt mit mondanom. Csak akkor vettem észre, hogy valójában mennyire különbözünk. Abban a pillanatban el sem tudtam képzelni, hogy történhetett meg az a csodálatos három hét. Hogy volt lehetséges, hogy ennyi időn keresztül teljesen rejtve maradt a köztünk tátongó hatalmas szakadék? Még sosem éreztem magamtól senkit olyan távol, mint akkor ott a szobában őt. Hirtelen minden idegenné vált, nemcsak Draco… még a pár perccel ezelőtti lelkiállapotomat sem tudtam volna megérteni és ettől az érzéstől igazán megrettentem. Százszor inkább, mint a csatamezőn bármikor is.Végül Draco szólalt meg.
-
Nem akartalak megijeszteni. - mondta, de láthatóan ő nem arra a borzalmas érzésre gondolt ami hatalmába kerített, hanem még az előző haragjára.
-
Ezt már nem lehet helyrehozni Draco. - válaszoltam őszintén szomorúan. - Itt már nem segít egy “nem akartam”.
-
Miről beszélsz? - kérdezte értetlenül és egy kicsit ingerülten. Úgy tűnt nem vette észre, hogy mi is történt igazából az utóbbi pár másodpercben.
Lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem a könnyeimet. Még sosem éreztem magam olyan nyomorultul, mint akkor.
-
Talán az lenne a legjobb, ha most elmennél. - szólaltam meg végül, de nem néztem rá.
-
Eszem ágában sincs elmenni. - válaszolta határozottan. - Azt akarom, hogy magyarázd meg, mi ütött beléd.
Azzal fogta magát és leült a karosszékbe.
-
Hát jó. - válaszoltam. - Most jöttem csak rá, hogy a kettőnk kapcsolata abszurd, nevetséges és tökéletesen működésképtelen. - Mégis miért?
-
Mert… két külön oldalon állunk.
-
Ez akkora baj?
-
Igen! Hát nem látod? Itt nem csak arról van szó, hogy ellenséges seregekben harcolunk. Teljesen különböző eszmékben hiszünk, és ez annyira meghatározza a gondolkodásmódunkat, hogy még az olyan egyszerű szavak sem ugyan azt jelentik számunkra mint például az árulás.
-
Neked mit jelent az árulás?
-
Számomra árulás volt, amit te csináltál velem. Azért, mert kijátszottál, félrevezettél, és ennek segítségével vettél rá valami olyanra, amit egyébként nem tettem volna meg.
-
De ez nevetséges! - csattant fel méltatlankodva. - Mit kértem tőled? Annyit, hogy küldj el egy levelet. Ezt nem tetted volna meg?
-
Nem egy levelet! Azt a levelet.
-
Mit számít ez? - kérdezte türelmetlenül, miközben felállt a fotelből.
-
Nagyon is sokat.
Erre már nem válaszolt, csak bosszúsan legyintett egyet. Elkezdett fel-alá járkálni a szobában. Elmerengve néztem őt. Hirtelen kicsinek éreztem a szobát kettőnknek. Még neki egymagának is. Rugalmasan és hosszúkat lépett, amiktől mindig túl gyorsan ért véget a helység. Tetszett az erő ami belőle sugárzott. Vonzott, de ugyanakkor megborzongatott.
Végül megállt előttem.
-
Nem hiszem, hogy ez olyan fontos lenne. Ezek csak szavak! Minek foglalkozni velük? Te is vonzódsz hozzám! Ez a lényeg. Nem pedig az a sok, felesleges szó, amikkel az elmúlt fél órát elpazaroltuk.
-
Ez nem ilyen egyszerű, Draco! – válaszoltam automatikusan, de már valójában nem is emlékeztem rá, hogy mi a nem egyszerű. Ahogy belenéztem a szemeibe, magával ragadott a tűz és az erő ami bennük égett.
-
Csak azért nem, mert te mindenáron bonyolítani akarod. - válaszolta, majd gyengéden megcsókolt.
Erre már én sem tudtam ellenkezni. Jól esett a csókja és boldog voltam az ölelésétől. A karjaiban úgy éreztem, hogy megszűnök létezni. Hogy már csak ő van és én elvesztem valahol benne. De egyáltalán nem bántam ezt az érzést. Jó volt elfelejteni mindent, ami aggasztott és jó volt másra utalva lenni. Nem gondolkozni, csak szeretni… Bár az együttlét minden másodperce tökéletesnek tűnt, amikor éjszaka felébredtem a gondolataim mégis azon dolgok körül kezdtek cikázni, amik beárnyékolták a kapcsolatunkat. Akármit is mondott Draco, amikről beszéltünk valós problémák voltak. Igaza volt benne, hogy a szavak sokszor feleslegesek és csak bonyolítják azt, ami valójában egyszerű, de a mi esetünkre sajnos ez nem állt. Nálunk a szavak mögött ténylegesen ellenséges gondolatok és érzések húzódtak, amiket nem lehetett megoldani egy bosszús legyintéssel, de még egy gyönyörű és szenvedélyes éjszakával sem.
Hiába tudtam ezt, akkor nem akartam foglalkozni vele. Átöleltem Dracót és minden ilyen gondolatot messze űzve aludtam el újra.
Csak reggel ébredtem fel. Ahogy ránéztem, hihetetlen melegség és béke öntötte el a lelkemet. Jó érzés volt valakihez tartozni. Jó volt szeretni és tudni, hogy viszont szeretnek. Azt akartam, hogy ez az érzés sose tűnjön el. Legszívesebben megállítottam volna az időt.
Amikor azonban az órámra pillantottam, az ijedtség hirtelen kiűzött belőlem minden boldogító érzést. Nyolc óra volt… Harry pedig azt mondta, hogy be fog hozzám nézni. Mostanra már egész biztos véget ért a csata Roxmortsban, tehát Harry minden pillanatban megérkezhet. Sőt az a csoda, hogy még nem járt itt. Villám gyorsan felébresztettem Dracót.
-
Mi történt? - nézett rám hunyorogva. Olyan volt abban a pillanatban, mint egy kisgyerek. Legszívesebben megöleltem volna, és nem engedtem volna el soha többé.
-
Fel kell kelned. - válaszoltam neki szelíd, halk hangon, aztán segítségképpen egy csókot leheltem a szájára.
-
Miért nem minden reggel így ébresztenek? - kérdezte mosolyogva, miközben elkezdett nyújtózkodni.
-
Draco, sietned kell! – figyelmeztettem halkan.
Miután a kezébe nyomtam a ruháit, kisiettem a konyhába, hogy legalább egy kávét adhassak még neki. Egy perc múlva már ő is utánam vánszorgott és leült a konyhaasztalhoz.
-
Miért akarsz ilyen sietősen kidobni? – kérdezte, és a hangjában egy cseppnyi szemrehányást véltem felfedezni.
Eléraktam a kávét aztán elfordultam, és úgy válaszoltam.
-
Harry megígérte, hogy benéz hozzám. Bármelyik pillanatban itt lehet, és nem szabad, hogy téged itt találjon.
-
Nem félek a barátodtól. - vágta rá egy kissé gúnyos hangnemben.
-
Draco, próbáld meg néha észrevenni, hogy rajtad kívül még mások is élnek ezen a földön. - mondtam neki egy kicsit ingerülten és felé fordultam. Szerettem volna, ha minél előbb elmegy. - Most éppenséggel senki nem beszélt rólad.
-
Akkor miért akarsz rejtegetni Potter elől?
-
Harry a legjobb barátom, te pedig az ellensége vagy. - válaszoltam türelmetlenül. - Megbízik bennem, és ha megtudná, hogy veled töltöttem az éjszakát… nem is tudom mi történne.
-
Szóval azért akarsz kidobni, hogy a drága Harry lelkivilága nehogy megsérüljön? - kérdezte gúnyosan.
-
Draco! Fejezd be a gyerekeskedést! Nekem lenne a legrosszabb, ha itt találna téged, érted?! Légy szíves menj el, most! - nyomtam meg az utolsó szót.
Hirtelen megváltozott az arckifejezése. Megjelent rajta valami, ami megijesztett. Valami, amiről megint eszembe jutott, hogy ő halálfaló…
-
Ahogy óhajtod. - válaszolta hidegen, majd felállt, biccentett és távozott a konyhából.
-
Nevetségesen viselkedsz! - kiabáltam utána mérgesen.
Hallottam ahogy becsapja a bejárati ajtót de nem mentem utána. Borzasztó dühös lettem rá. Úgy csinált, mintha én tehettem volna róla, hogy el kellett mennie… Annyira igazságtalan és infantilis volt! Tehetetlenül sóhajtottam és leültem a székre, amin egy perce még ő ült. Éppen kezdtem volna belejönni a szidásába, amikor hirtelen kicsapódott a lakásajtó. A szívemet boldogság öntötte el, azt gondoltam Draco jött vissza hozzám. Azonban egy másodperc múlva minden örömöm elröppent.
Harry volt az.
-
A konyhában vagyok! – kiáltottam vissza minden lelkesedés nélkül.
Amikor meglátott láthatóan megkönnyebbült bennem viszont nagyon rossz érzés támadt.
-
Történt valami? – kérdeztem, már előre félve a választól.
-
A házad előtt Draco Malfoyal futottam össze… Ott állt lesben, kevésen múlott, hogy nem ölt meg. – válaszolta Harry még mindig feldúltan. – Fogalmam sincs honnan tudta meg, hogy itt laksz, de mindenesetre ez így nem lesz jó…
Pontosan ettől tartottam. Annyira megrémültem, hogy meg sem tudtam szólalni… Harry pedig félreértelmezte az arckifejezésemet.
-
Ne ijedj meg, már nem jelent veszélyt. – próbált meg nyugtatni, azonban a szavaitól csak még jobban eluralkodott rajtam a pánik.
-
Mi csináltál vele?? – kérdeztem hisztérikus hangnemben.
Harryn látszott, hogy ezt nem tudja hova tenni, de valószínűleg végül a sokk hatásaként könyvelte el.
-
Természetesen börtönbe vittem. – válaszolta viszonylag nyugodtan. – Most két perce.
-
De… - annyi kérdés cikázott a fejemben, hogy azt se tudtam melyiket tegyem fel. Meg akartam kérdezni, hogy Draco nem sérült-e meg, de eddigre némileg visszanyertem az önuralmamat és beláttam, hogy ezt nem pont Harrytől kéne megtudakolni. Egyébként is azt mondta, hogy Dracot börtönbe vitte, tehát valószínűleg nem sérült meg.
-
Melyik börtönbe vitted? – kérdeztem meg végül.
Harry furán nézett rám, de azért válaszolt.
-
Az islingtoniba. Biztos jól érzed magad?
-
Hát persze. – válaszoltam.
De valójában egyáltalán nem voltam jól. Nagyon aljasnak éreztem Dracótól, amit tett. Tudta, hogy Harry ide tart és bevárta, hogy megtámadhassa… Pedig tudta, hogy Harry a barátom! Ismét bebizonyosodott számomra, hogy a mi kapcsolatunk lehetetlen, őrültség. De már akkor is tisztában voltam vele, hogy hiába tudom mindezt, képtelen vagyok félretenni, amit végre megleltem… a boldogságot. Már ekkor megszületett bennem az elhatározás, hogy még aznap meglátogatom. A rabja voltam Draconak. Vagyis inkább annak az érzésnek amit akkor éreztem mindig, mikor a közelében voltam. Gyenge voltam. És talán gyáva is. Képtelen voltam lemondani róla, habár tudtam, hogy nincs semmi jövője a kapcsolatunknak. Képtelen voltam megszabadítani magamat.
Harry még maradt egy ideig. Elmondta, hogy mi történt még a harctéren és hogy mikor reggel meglátogatta Mrs Weasleyt még mindig eléggé ki volt borulva, Fred pedig nem volt hajlandó szóba állni senkivel. Aztán egy óra elteltével felállt, arra hivatkozva, hogy Dumbledore-hoz kell mennie.
-
Úgy tudom délután lesz gyűlés. – mondta még mielőtt elment volna. – Te is jöhetnél, ha már jobban vagy. (Az utóbbi időkben egyáltalán nem jártam gyűlésekre, arra hivatkozva, hogy beteg vagyok. A valódi ok persze Draco volt.)
-
Persze. – bólintottam.
-
Malfoy miatt meg ne idegesítsd magad. Valaki még ma kihallgatja veritas szérummal, hogy megtudjuk, honnan jött rá, hogy itt laksz.
-
Mi? Nem kell… - válaszoltam ijedten.
-
Már hogy ne kéne? – vonta össze a szemöldökét Harry.
-
Mármint… nem kell fáradnod ezzel. Majd én elmegyek és kihallgatom őt.
-
Biztos?
-
Igen. – válaszoltam gyorsan.
-
Jó. Akkor elintézed a jelentést is? Segítsen valaki?
-
Mindent elintézek, nyugodj meg. – válaszoltam türelmetlenül.
Miután Harry elment még vártam egy kicsit, csak aztán indultam el a börtönbe. Minden különösebb nehézség nélkül beengedtek, köszönhetően a Főnix rendes jelvényemnek. Miután a kezembe nyomtak egy üveg veritas szérumot megmutatták Draco celláját.
Amikor beléptem Draco az ágyon ült és láthatóan rossz kedve volt. Felpillantott és látszott rajta, hogy meglepődött, de nem köszönt.
-
Szia. – szólaltam meg halkan. Rosszul esett ez a fogadtatás.
-
Minek jöttél ide? – vetette oda mogorván.
-
Engem küldtek, hogy kihallgassalak. – válaszoltam ridegen. Kezdtem dühös lenni rá, amiért így viselkedik, holott csak nekem lenne jogom haragudni rá.
-
Nahát… micsoda véletelen. – horkant fel gúnyosan.
-
Úgy gondolod, hogy önszántamból jöttem ide? – kérdeztem és igyekeztem lesajnálóan nézni.
-
Ami azt illeti… igen, úgy gondolom. – mosolyodott el gunyorosan.
-
Akkor viszont nagyot tévedsz! – csattantam fel. – Ha nem lettél volna olyan ostoba és olyan alamuszi, hogy megtámadd Harryt most nem kéne itt lennem! Kizárólag a te hibád ez is!
-
Ha nem dobtál volna ki, talán most nem így lenne! – vágott vissza hasonlóan dühösen.
-
Nem dobtalak ki! Csak te olyan önző vagy, hogy nem veszed észre: mások is élnek rajtad kívül a földön! Megint csak felhasználtál! – válaszoltam keserűen.
-
Nem igaz! Csak a kötelességeimet teljesítettem!
-
A kötelességeidet? Kivel szemben?? – kérdeztem ingerülten.
-
A Nagyúrral szemben! – válaszolta higgadtan.
-
És a velem szembeni kötelességeiddel mi van?
-
Miről beszélsz? – kérdezte értetlenül.
-
Draco! Látod erről beszéltem neked tegnap! Hogy akarsz te kapcsolatot így? Nem mondhatok neked el semmit, mert azonnal felhasználod ellenünk?
-
Hermione, valamit meg kell értened. Én elsősorban a Nagyúrnak tartozom hűséggel. – válaszolta csendesen.
-
De hát miért? – csattantam fel keserűen.
Nem válaszolt, csak szomorúan nézett rám. Ő is értette, hogy mi a probléma. Én sem mondtam egy ideig semmit, csak pár perc múlva szólaltam meg.
-
Miért van az, hogy mi kizárólag az ágyban bírjuk ki öt percnél tovább veszekedés nélkül? – kérdeztem szomorúan.
Draco haványan elmosolyodott, úgy válaszolt.
-
De legalább ott remekül megértjük egymást, nem igaz?
Ezt már én sem állhattam meg mosolygás nélkül.
-
Gyere. – szólalt meg kedvesen, majd miután odamentem átölelt és az ölébe ültetett. Jó volt így a karjai közt lenni, és érezni, hogy van aki vigyáz rám.
De vége szakadt ennek is. Az őr benyitott a cellába és pedig még idejében pattantam fel ahhoz, hogy ne fogjon gyanút.
-
Csak azt akartam kérdezni, hogy minden rendben van-e. – mormolta reszelős hangon.
-
Igen, persze. – válaszoltam higgadtan. – Mi baj lenne? Azonnal megyek.
-
Értem.
Miután az ajtó becsukódott, azonnal kiöntöttem a veritaserumot. Aztán Dracóhoz fordultam.
-
Mi lesz most velünk? – kérdeztem szomorúan.
-
Nem tu
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
